Egy mesterségesen felhizlalt, a szabad piacon kormányzati segítséggel fenntartott, de anélkül odáig minden bizonnyal el sem jutó vállalatok és cégek névleges oligarchái képzik az országunk gazdasági elitjét. Orbán Viktor bizarr, a társadalomra és a gazdaságra éppúgy érvényes víziója, miszerint neki egy "nemzet tőkésosztályt" kell létrehoznia, bizonyítottan nem a valóban egyenlőtlenséget okozó multik térnyerését akadályozza, amire oly sokat hivatkozik, sőt, ez a meglehetősen magyaros, kicsit sárga, kicsit savanyú tőkésosztály aztán ahelyett, hogy a piac keretei között versenyben érvényesülne, inkább közbeszerzéseknek és állami milliárdoknak köszönhetően marad életben.

Azt azonban ne gondoljuk, hogy a jelenség egyedi lenne, abban az országban viszont, ahol csak és kizárólag az oligarchák és az irreális gyorsasággal, a semmiből meggazdagodó strómanok képzik a tőkések nagyobbik részét, akkor ott érdemes tágabb kontextusba helyezni mindezen módszer eredetét, jelenét, működését és ami a legfontosabb, az okát.

Bár az oligarcha és az oligarchia szavak terminológiája kétségtelenül leegyszerűsíti az értelmezést, a közgazdaságban jártas szakemberek elsősorban azt értik a fogalom alatt, amikor a gazdasági és politikai hatalom egyesül, ezáltal pedig Európán innen és túl, bárhol is bukkan fel egy nem kizárólag, de leginkább autoriter, tekintélyelvű rendszer, a már meglévő egyenlőtlenség jóval nagyobbá válik a brutális vagyonkülönbségek által. (Ahogy Magyarországon, úgy a világ más pontjain megválasztott féldemokrata rezsimekre is kifejezetten jellemző az "oligarchatenyésztés", ezt előbb említettem, de fontos hozzátenni, hogy a világ nagyhatalmainak mivolta már önmagában magukban hordozzák az olyan mindig meglévő, irányítani és uralkodni akaró csoportokat, akiknek túl sok tőkéje és hatalma van ahhoz, hogy eltüntethetőek legyenek, lásd az Egyesült Államokban.)

Bár az USA példája mindenképp tanulságos pláne úgy, ha annak bizonyítékaként akarjuk felhozni, hogy az olyan országokban is így működnek a dolgok, ahol egyébként a fékek és ellensúlyok rendszere egy alapjaiban demokratikus működést sejtet. Az alábbiakban az oligarchisztikus berendezkedések térnyerésének okait és hátterét fogom keresni többször is az Egyesült Államokkal példálózva, de már itt fontos hozzátenni, hogy a két ország nem csak abban különbözik egymástól, hogy az egyik az EU szempontjából egy jelentéktelen ország, a másik pedig az egyik legnagyobb kihívója, egyben a világ nagyhatalmainak egyke, de abban is, - és ez a posztom témáját tekintve relevánsabb -, hogy amíg az Egyesült Államokban a tendencia az, hogy a politikusok az alárendeltjei az oligarcháknak, addig Magyarországon pont fordítva van: az sosem fog megtörténni, hogy Mészáros Lőrinc - bár a pénze megvan hozzá - Orbánnak és társainak diktáljon, a tengerentúlon viszont megszokott tendencia az, hogy a Kongresszusban hogy-hogynem sose sikerül megszavazni a multi- és transznacionális cégek megadóztatását vagy a globális vagyonadót.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy helytállóak azok a disztópiák, melyek egy, az eddiginél is egyenlőtlenebb és igazságtalanabb világ eljövetelét jósolják a kapitalizmust és a demokráciát okolva. Álljon meg a menet: hogy lehet okolni a demokráciát? Természetesen sehogy, a probléma pont mindezek meggyengülése, ami olyan bizonytalanságot szül a társadalomban, hogy a felső osztály gátlástalan könnyedséggel hajolhat le az utolsó darab forintért is. 

Kép: Youtube

A demokrácia XXI. századi gyengélkedése és a kapitalizmus folyamatos vergődése között azonban marginális különbségek vannak, amiket nem árt megemlíteni. A demokrácia folyamatos lezüllesztése nem köthető kifejezetten az oligarchákhoz és a tőkés osztályhoz, hiszen ezernyi tényezője van: ebbe beletartoznak ők is, de nem kizárólag. Az álhírek terjesztése, az összeesküvés-elméletek bevonása a mainstream médiába, a folyamatos társadalmi feszültségfenntartás a világot és az adott országokat érintő krízisek után és a sosem látott módon erősödő elutasítottság a klasszikus politikusok iránt mind hozzájárulnak ahhoz, hogy autoriter látszatdemokráciák kerülnek hatalomra Európában. A folyamatoknak azok a populista, az összes létező szociális ígéretet szajkózó pártok a legnagyobb nyertesei, akik nem meglepő módon esetleges kormányra kerülésük után - ez Olaszországban megtörtént - már háttérhatalmakra és összeesküvőkre fogják ígéreteik elmaradását. 

A kapitalizmus viszont még a fénykorában sem bírt akkora erővel, mint a demokrácia a gyengébb napjaiban. 

Bár el kell ismerni, hogy más életképes gazdasági rendszert még nem találtak ki, de ez nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus kritikusainak és azoknak, akik hangsúlyozzák az abból fakadó egyenlőtlenséget, egyből elő kellene állniuk valami jobbal a kritikájuk legitimálásához. Hogy miért? Mert pokolian nehéz. Aki tisztában van az esetlegességektől, véletlenektől egyre jobban függő piacgazdasággal, az tudja, hogy égetően szükségünk lenne a váltásra, egy olyan rendszerre, ami nemcsak beilleszthető a XXI. század folyamatosan ingadozó gazdasági változásaiba, de azokra képes választ is adni.

Kívül álló események eddig szinte mindig megmentették a kapitalizmust, de ez nem lesz mindig így. Nyilvánvalóan lehet és bizonyos szempontból jogos dolog is a vészjósló idők és a piacgazdaság halálát óbégató embereknek odavetni, hogy már annyiszor és olyan régen halljuk ezt, hogy minden aggodalom teljesen hiteltelenné vált. Ráadásul ahányan voltak, annyiféle halált jósoltak: Polányi Mihály az ellenállástól, ami az élet és a társadalom áruvá változtatása miatt támad fel; Marx a profitráta zuhanásától; Nikolai Kondratiev a technológia stagnálásától; Weber és Hayek pedig a bürokratikus elnyomástól. Mindegyik magában foglalja a veszélyt, az aggodalom tehát nem avult el, a végső döfést az előbb említett nagy tudású emberek sejtéseivel ellentétben azonban még a mai napig nem vitték be.

A jelenkor veszélye, ahogy az évtizedek során annyiszor, átalakult és megváltozott, a 2000-es évek nagy technikai újításai, a modernizáció és vele együtt a robotizáció pedig - ha sivalkodásnak tűnik, ha nem - lényegében pont úgy fogja nincstelenné tenni temérdek számú munka végzőit, mint ahogy azt az iparosítás során történt a munkásosztállyal. Az USA 50 államából 29-ben a gépjárművezetés a leggyakoribb foglalkozás, de említhetném az adminisztratív állásokat vagy a programozóit, amik a gépi tanulás fejlettségének köszönhetően az elkövetkezendő évekbe, évtizedekbe komoly veszélybe kerül. A Forrester Research egyik tanulmánya szerint 25 millió állás szűnhet meg a közeljövőben.

Kép: Adam Smith Institute

A probléma tehát hatalmas, a recept pedig senkinek nincs a birtokában, ugyanakkor látható, hogy a különböző tőkés érdekszféráknak a kapitalizmus poszt-kapitalizmusba átlépése, a bizonytalanság időszaka és a demokrácia hasonló mértékű erodálása rendkívüli mértékben kedvez. Az ebből következő oligarchisztikus berendezések és a haveri kapitalizmus rendszeressé tétele Közép-Kelet-Európában együtt jár az intézmények decentralizásával és a közjogi rendszer átalakításával. Magyarország példája tehát azt mutatja, hogy a kapitalizmus gyengeségéből következik a demokrácia gyengesége.

De mit lehet tenni? Várni a közgazdasági hetilapok következő számát, amiben minden bizonnyal egy új lehetőségét fogják megtalálni annak, hogyan fog elpusztulni hamarosan a piacgazdaság? Nos, ez nem túl előremutató, de a veszély megismerésével és annak tudatosításával igenis képesek lehetnénk túlélni egy esetleges gazdasági válságot és az abból következő "interregnum" idejét, amikor az összes politikai cselekvőképesség eltűnik, rendszerünk pedig erősen individualizált lesz. Az egyetlen biztos, amit ki lehet jelenteni, hogy senki nem szeretne abban a korban élni, ez viszont gyökeres változások nélkül elkerülhetetlen lesz.

Az írás témájának alapját Wolfgang Streeck A kapitalizmus vége - Tanulmányok egy hanyatló rendszerről című könyvének bevezetője szolgáltatta.

2018. 08. 04.

Ülök a Platón Krimóban, éppen Gáborra várok. Mindketten XXI. századi, modern és européer gondolkodású embereknek tartjuk magunkat: ő az MSZP-re, én a DK-ra szavaztam. A több perce kikért sörömet kortyolgatnám már, ha az új pincér a vendégekkel is foglalkozna a telefonján kívül. Egyelőre senki nem szakad meg, hogy oltsa a szomjamat és vele együtt tompítsa azt az elviselhetetlen fájdalmat, amit a választások óta érzek a gyomromban. Még emlékszek az ELTÉ-s "Férfierőszak a dinoszauruszok korától napjainkig" kurzus oktatómra, Dr. Kohn Eugéniára, aki még tavaly megmondta, hogy a Fidesz 2/3-dal nyer. Mi persze nem hittük el neki, végtére egy olyan országban, ahol Gyurcsány Ferenc és Karácsony Gergely pártja is megválasztható, ki akarna egy ilyen náci, fasiszta, de legfőképp náci pártot megválasztani? Aztán mégis igaza lett.

Nyilvánvalóan tudtam, hogy a falvakban csóri, buta jobbágyok élnek, akik a földesuruk seggét is kinyalnák, ha a család szeme fénye az önkormányzatnál állást kapna, de arról őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy ostobaságuk ilyen méreteket szül. Pláne úgy, hogy egyetlen kis tollvonással megváltoztathatták volna az egész nyüves életüket, kaptak volna rendes oktatást, hogy a paraszt fiuk a Corvinuson menőzhessen, lett volna normális bérük, amiből a papának XXL tévécsomagot vehetnének, lenne normális egészségügy... Mindezeket egy aprócska X-szel elérhetnék, de persze ezeknek az egybites félnótásoknak túlságosan megerőltető dolog, hogy a DK és az MSZP pártlistáját megtalálják a szavazólapon.

Miközben ezen merengek, mellettem egy gyönyörű nő éppen arról beszél a barátainak, hogy milyen érzés volt a nemváltó műtét. Nagyot nézek, hiszen formás melleiből és gyönyörű testéből nem gondoltam volna, hogy egykoron férfi volt. Amellett, hogy a választások utáni folyamatos rosszulléteim nemhogy csillapodnának, de inkább erősödnek, még a világ társadalmai által életben tartott igazságtalanságok is eszembe jutnak, ahogy erre a csodálatos teremtésre nézek. Jobban belegondolva sokkal több jogot adnék a melegeknek, transzneműeknek és úgy összességében a kisebbségeknek, hiszen evidens, hogy a sérelmek elviselése miatt ezerszer jobb emberek, mint mondjuk egy heteroszexuális, keresztény, fehér férfi, akinek valaha volt legnagyobb dilemmája alighanem az, hogy istentisztelet előtt vagy után verje meg a feleségét.

Egy darabig még elidőzök formás idomain, de a varászlat nem tart örökké, ismét itt a kínzó gondolat, hogy mi lesz ezzel a tetves országgal. Vagy kurva országgal, ahogy a harmadik Magyar Köztársaság legnagyobb miniszterelnöke mondta. Bár nagyon örültem, hogy a listás szavazatokkal kedvenc DK-s politikusaim bejutottak (Vadai Ági, Gréczy Zsolt), ugyanakkor egyszerre éreztem egyfajta szekunder szégyent is a kínzóan buta, fideszes panelprolik helyett, akik úgy félnek univerzumunk legtökéletesebb népcsoportjától, az araboktól, mintha ők valaha is felérnének hozzájuk.

Kép: 888

Egyébként évek óta az újlipótvárosi Platón Krimó a kedvenc helyünk Gáborral, pontosan ezért is: itt senki számára nem kérdés, hogy magyarok vagy migránsok, heteroszexuálisak vagy homoszexuálisak, liberalizmus vagy konzervativizmus, gender vagy család. Büszkék vagyunk arra, hogy mindannyian különlegesek vagyunk és meghallgatjuk egymás véleményét, ami ritka tulajdonság 2018 Magyarországán. Persze előfordulnak szélsőséges esetek, ilyen volt a múlt keddi is, amikor egy néhány fős társasággal beszélgettünk arról, hogy miért lenne szükséges a homoszexualitás alapjainak oktatását kötelezővé tenni a magyar óvodákban, iskolákban, amikor hirtelen az addig mély hallgatásban levő radikális bölcsészhallgató azt mondta, hogy erre talán nincs szükség. Mondanom sem kell, egyből repült, a szólásszabadság egy nagyon fontos vívmány, de ilyen extrém véleményeknek helye nincs.

Miután harmadjára intettem a kezemmel a munkája unalmába lassan belehaló pincérnek, kihozta a sörömet. Bár mindent megtettem volna, hogy végre megigyam a félórája várt italom, a jobb oldalamról jövő heves nevetgélésre mégis figyelmes lettem. Egy csapat izraelita fiatal volt, egyikük még kipát is hordott: ilyenkor gyakran szomorkodok és szidom a szüleimet, hogy nem zsidónak neveltek. Bár apukám egyik nagyon jó barátja szabadkőműves volt és állítólag egy-két megbeszélésen csecsemőkoromban én is jelen voltam.

Végre megjött Gábor. Ahogy számítottam rá, ő is teljesen kivan akadva. Leül mellém.

- Emlékszel 2008-ra? Gyurcsány kormány, népszavazás, gazdasági válság? 

- Azok voltak az idők apám!

Bár mindig fáj ilyen jelenben visszagondolni az akkori kánaánra, de mégis ki tudna elfelejteni egy olyan időszakot, amikor megannyi szemét gazember, magamutogató pojáca és gátlástalan pénznyelő politikus után Gyurcsány Ferenc, Kóka János és Szekeres Imre kaliberű emberek irányították az országot? A magyar nép persze rögtön felkiáltott, mondván, itt jól mennek a dolgok, azonnal változtatni kell és jött is a náci, fasiszta, hungarista, náci Fidesz.

Gábor bizonytalan tekintettel meredt rám. Éreztem, hogy az eddigiekhez képest is nagyobb a baj.

- Figyelj haver, most szóltak a Soros alapítványtól... Nem rendeltek be több lejáratóanyagot Németh Szilárdról.

Megfagyott a levegő. 

- Mi? - ennyit tudtam csak kérdezni. 

- Az egész életemet erre áldoztam, ebben hittem, ez volt a szenvedélyem és most már nincs többé. Arról ne is beszéljünk, hogy tegnap, amikor a CEU-n egy előadást tartottam, kiderült, hogy nincs fenntartott WC a transzszexuális mozgássérülteknek. Na azért itt álljon meg egy határ apukám!

Döbbenten hallgattam a szavait. Mi lesz most? Lehet még ennél rosszabb? 

Abban a pillanatban, ahogy ezen elméláztam, megcsörrent a telefonom. A TEHFFE, vagyis a Tegyünk Együtt a Heteroszexuális Fehér Férfiak Ellen mozgalomtól hívtak, hogy a holnapi tüntetésünk elmarad, mert a Facebookon mindössze hárman jelölték be, hogy elmennek, de ők is náci, fasiszta, náci ellentüntetők voltak. Megérett a világ a pusztulásra, gondoltam.

Az egyetlen bizodalmunk már csak az MSZP-ben és a DK-ban van meg. Ők tudják, mit jelent XXI. századinak, demokratának, büszke világpolgárnak és nem utolsó sorban nagyvonalú gentlemannek lenni, hiszen az, hogy ezen pártok komplett szavazótábora fogadta el azt a gyalázatos tényt, hogy holmi generált, összevágott beszéddel és soha meg nem történt szemkilövetésekkel elvették tőlünk a kormányzás lehetőségét, azt nem lehet máshogy hívni, csak nagyvonalúságnak. Ebben pedig egy nagy adag jóhiszeműség is volt, hiszen senki nem gondolta volna, hogy a náci, fasiszta, náci Fidesz idáig fog jutni. Hogy utcán vegzál liberálisokat, cigányokat, feketéket, indiánokat, románokat és nagyjából a gétáktól kezdve a canninefasokig az összes népet, népcsoportot, ami csak létezik.

Gábor közben kiment WC-re. Őt, mint barátot és mint elvtársat is nagyon nagyra tartok, különösen azt, hogy a patriarchális elnyomás áldozataiért, a nőkért kiállva ő is ülve pisil. Bár nem sok, de így is ez a legtöbb, amit tehetünk napjaink társadalmában, ahol csak az erő és a maszkulinitás a meghatározó.

Remélem senki nem gondol munkakerülőnek csak mert hétköznap van és egy kocsmában ütjük el az időnket: az igazság az, hogy most is dolgunk lenne, ha nem jött volna közbe valami. Minden héten ilyenkor egy börtönben segédkezünk, de probléma történt és azt mondták, inkább menjünk jövő héten. Hozzá kell tennem, borzasztó nehéz munka, elképesztő történeteket hall ott az ember, személy szerint nagyon megviselt pár eset, amit megosztottak velem. Főleg Iván esete, aki egy egész családot irtott ki: elmesélte, hogy meleg víz sincs néha a fürdőben és még csak pisilni sem akkor jár ki, amikor szeretne. Hol is vannak az emberek jogai ilyenkor? A leginkább aggasztó pedig az, hogy egyetlen hónapot sem vontak le a büntetéséből a cigány származása ellenére.

Közben visszajött Gábor a klotyóról. Elég gyenge a buli, a zene szar és még a söröm is elfogyott, azt hiszem, ideje lépnünk. Megbeszéljük, hogy holnap ugyanitt ugyanekkor. Gábor jobbra veszi az irányt, én balra, és közben azon gondolkozok, hogy a cigány embertársaimnak miért nem adnak kedvezményt a szoláriumban...

2018. 08. 01.

További ízléstelen történetek: 

Egy propagandista utolsó napja

A megalkuvás falva

Aki olvas, az tudja, hogy nem osztom azon megmondóemberek és ellenzéki véleményvezérek folyamatosan fenntartott félelmét, hogy Magyarországon diktatúra van, a bekötött szemmel való élet és a nekünk szimpatikus politikai oldal vétségeinek figyelmen kívül hagyása azonban legalább olyan nagy vétek, vagy nagyobb, mint bizonyos fogalmak súlyának elfelejtése. Hittem és a mai napig hiszek abban, hogy az úgynevezett ellenzék számára megfogalmazott kritika kimondása még akkor is szükségszerű, ha azzal szavazatokat veszítenek, mert azt az álláspontomat is ugyanúgy tartom, hogy ezekkel, így, ebben a formában nem lehetséges a kormányváltás. Megragadtam az alkalmat arra, hogy Gyurcsány Ferencről és népnyúzó politikájáról, illetve annak következményeiről, a 2010-es Fidesz 2/3-ról írjak, ahogy ugyanezt megtettem csaknem az összes ellenzéki párttal. Őszintén nem találtam előrevezetőnek azt, ha folyamatosan arról van szó a közbeszédben, hogy Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor strómanja mely balatoni hoteleket és nyaralókat zsebelte be megint, ahogy az elnyert közbeszerzések sokaságáról sem értekeztem. Hogy miért? Mert, ahogy azt gyakorlatilag egyetlen ellenzéki szervezet és médium sem értette meg, hogy az emberek nem ezért, hanem ennek ellenére szavaztak a Fideszre és látták az egyetlen kormányra való pártnak.

Ugyanakkor.

Eljött az idő, amikor - nem beállva a megélhetési rettegők sorába - muszáj kimondanom még egyszer akkor is, ha önismétlésnek tűnik, hogy a Fidesz autoriter, demokráciaellenes és a magyar jogállamot, kultúrát és civil életet nemcsak semmibe vevő, de porba tipró politikája, melynek tagjai az elhazudott rendszerváltásunk legnagyobb gazemberei a sajtószabadság szinte utolsó fennmaradt bástyájának, a Hír TV-nek a tönkretételével végérvényesen kijelölték azt a törökországi-oroszországi utat, aminek elhagyása, mint lehetséges opció már az indulás kezdetén teljesen lehetetlenné vált.

Most azokhoz a Fidesz-szavazókhoz szeretnék szólni, akik dörzsölik a tenyerüket azon gondolkozva, hogy milyen gyalázkodó hozzászólást írjanak ehhez és a hasonló bejegyzésekhez: én elhiszem, hogy tisztelitek Orbán Viktort, elhiszem azt is, hogy őszintén benne látjátok a nemzet felemelkedésének lehetősét, ahogy abban sem kételkedem, hogy többségetek egy jobb országot szeretne, amibe jó élni és még elmenni is jó tudván azt, hogy vissza fogunk térni. Azonban megkérdezlek titeket, hogy azokat a másként gondolkodó embereket, akik az ország gyarapodását nem Orbán Viktor és a Fidesz által képzelik el, miért nem tisztelitek meg? Azért, mert a Fidesz szavazótáborával ellentétben az ellenzék nem egy homogén csoport? Értetlenséggel és némi bizonytalansággal kérdezlek titeket, hogy a kormánypártiak számával megegyező, de különböző ellenzéki pártokra szavazó emberek nem érdemelnek sajtót? A 888, a Magyar Idők, a TV2, a Demokrata, az Echo TV és a megyei napilapok mellett, amiben mind úgy olvasgathatjátok az "alternatív tényeiteket", ahogy szeretnétek, valóban olyan könnyű ellenzéki médiatúlsúlyról beszélni?

A folyamat lassan történik, de elvitathatatlan, hogy idővel semmi nem marad a független sajtóból: és hogy mi a független sajtó? Az, ami ugyanúgy megírja és elmondja azt, hogy az LMP milyen etika bizottsági döntésekkel égeti magát hétről-hétre, azt, hogy a Jobbik hirtelen megváltozása milyen kétszínű és azt, hogy a Fidesz éppenséggel mely találomra kiválasztott, a társadalomból kirekesztett csoport vegzálását tűzte ki célul. Ezzel szemben a kormánypárti olvasók reggelente azt sem tudják, hogy az újságosnál megvett tucatnyi lapot vagy az internetes magazinokat olvassák, addig azoknak az embereknek, akik ellenzékiek és pont ugyanúgy tévedhetnek a véleményükkel, mint a fideszesek, nem marad semmijük, ami segítségével tájékozódni tudnának ebben az őrült világban. 

Kép: Morfondír

A vélemények, ideológiák, világnézetek képviselői, vagyis az emberek és a társadalom nem kőbe vésett és tévedhetetlen. Ez van. Ahhoz viszont mindenkinek joga van, hogy higgyen abban, hogy az általa támogatott szervezet, párt által egy jobb élet kezdődik vagy folytatódik, ezt pedig meg lehet kérdőjelezni, de elvitatni soha. 

Ahogy rengetegszer mondták már el újságírók és politológusok egyaránt, Orbán Viktornak sosem lesz érdeke az, hogy a lakosság ingerküszöbét - ami az elmúlt évek során láthatóan elképesztően magasra emelkedett - diktatórikus politikával áttörje, az viszont annál inkább, hogy látszólagos biztonságot és nyugalmat ígérve, a nagy nyugati összeesküvéseket megakadályozó államférfi képét fenntartsa, miközben őfelsége ellenzéke a jelenlegi alakulatokkal tökéletesen kiszolgálja a parlamentben még azokkal az interpellációkkal is, amik Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István meggazdagodását firtatják. Eközben pedig a legitim hatalom mutatásával, azaz a szabad választások megtartásával úgy tetszeleg, mintha valóban az emberek 2/3-ától kapott volna felhatalmazást bármire is. Szintén a kormánypárti olvasókhoz szólva: a kézzel fogható, szemmel látható igazság azonban az, hogy a felétől kapott, a másik felétől pedig nem. Ezt lehet körmönfont mondatokkal vitatni vagy hitelteleníteni, ez azonban így van, a másik ember véleményének és világnézetének tiszteletben tartása pedig ott kezdődik, ha nem fabrikálunk magunknak olyan legitimációt, amit sosem kaptunk meg. 

Annyira könnyű azt mondani, hogy "büdös nácik, rohadt kommunisták, tetves libsik, ballsibik" és sokáig sorolhatnám még a megbélyegző jelzőket, amik nemcsak a közvéleményt, de az egész társadalmunkat két táborra bontotta. Orbán Viktor az összes megszólalásában Rákosi ideológiáját próbálja megértetni XXI. századi köntösbe helyezve, miszerint aki nincs velünk, az ellenünk van. Ahogy már említettem, nem érdeke, hogy mostantól mindenkit munkatáborba küldjenek, aki elmegy egy tüntetésre vagy csinál egy mémet róla, azonban a felsőbb szinteken, mint a média, már jól látható a Fidesz mindenen és mindenkin átgázoló politikája.

Talán úgy gondolják néhányan, a Hír TV, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz és más lapok csak néhány volt a sok közül, amikért nem kár. Pedig de. Bár a saját véleményünk megerősítése a többség számára egy mindennél jobb érzetet ad, de higgyétek el, rengeteg ellenzéki szavazó az elsők között lenne, ha egy pluralizált és demokratikus normarendszerek között működő ország médiájában egy olyan fideszes lapot tennének tönkre, ami pártérdektől függetlenül a jót és a rosszat is megírja. 

Ehelyett viszont most marad az, hogy az Echo TV-s Keménymagban vagy a Sajtóklubban Bayer Zsolt, Velkovics Vilmos, Bencsik András, Apáti Bence és mások hogyan fognak 2 663 326 ember pofájába röhögni csak azért, mert másképp gondolkodnak. A másik fele viszont kétségtelenül jól szórakozhat ezen.

2018. 08. 01.

További cikkek:  A magyar közélet 5 legnagyobb seggnyalója

Nem a Figyelő óta tudjuk, hogy a listázások országa vagyunk, e kitűnő szokást pedig a magam részéről egy, a magyar közvélemény és társadalom által eddig figyelmen kívül hagyott összegzésben, a legkiválóbb hazai seggnyalókkal szeretném öregbíteni. Tudjuk, hogy vannak lázadók, rendszerellenes magányos farkasok, a mindenkori kormánypárthoz hűséges névtelen bértollnokok, szervilisek, majd mindennek a csúcsán az az 5 ember, akit az alábbiakban részletezni fogok. Bár egy általam nagyra tartott kommentelőm szerint ez egy "libsináci, buzináci blog", így alapos kételyek merültek fel bennem, hogy "buzináciként" vajon be kellene-e tiltanom a kommentelés lehetőségét, de végül úgy döntöttem jórészt a poszt fontossága miatt, hogy hozzászólás keretében megengedett a hiánypótlás, sőt, buzdítok is erre mindenkit.

A seggnyalás hazai megtestesítőiben pont az a csodálatos, hogy első ránézésre semmi jelét nem mutatja a maró szervilisségnek: lehet férfi, nő, magas, alacsony, vékony vagy Kövér, a legfontosabb munkaeszköze a szájában található. Merthogy a következő 5 személy kétségtelenül a magyar közéletben egyedülálló sikerességgel használják a nyelvüket. Lássuk:

Szöllősi György

Az a drága jó pogácsás Gyuri, hát hogy is lehetne rosszat mondani rá... Az igazság az, hogy seggnyalásban rendszeresen elöl járnak a miniszterelnök mellett fel-felbukkanó üzletemberek, miniszterek és államtitkárok, de micsoda skandalum az, hogy mindezek legnagyobbika a sport háza tájáról jön? 2007-ben lett a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia kommunikációs igazgatója, amiben aligha végezhetett túl jó munkát, mert az egyetlen, amit a magyar társadalomnak kommunikál, hogy egy mesterségesen felpumpált pénzszivattyú, ahol a ghánai, 19 évesnek hazudott középkorú futballisták úgy adják egymásnak a kilincset, mint a sarki turkálóban az unatkozó háziasszonyok végkiárusítás idején. De Gyuri sikerét nem a szakmában, hanem a miniszterelnökhöz fűződő páratlan viszonyában kell keresni: kit érdekel a Nemzeti Sport főszerkesztői posztja, ha minden szombaton együtt pogácsázhat a magyar nemzet megmentőjével, a XXI. századi István királlyal? Amikor a Guardian két újságírója itt volt, hogy megnézze a felcsúti kolosszumot, még a mi Gyurink is szerepet kapott. Mutatom is a legkiválóbb jelenetet a cikkben:

“Now we made a good progress [in reviving Hungarian football], but everybody is critical here. Nobody will agree with me, everybody says it’s shit, but the fact is we are improving very well, and probably we are progressing – isn’t that right, Gyuri?”

“Absolutely Mr Prime Minister,” Szöllősi replied.

Absolutely Mr Prime Minister - ezek azok a dicső szavak, amik Szöllősi Györgynek jutottak. Raktározzuk el őket jó mélyre, sok eredetiséget fognak tartalmazni a jövő újságíróinak.

Kép: 444

Lakat T. Károly

Bár nem szívesen teszem, idéznem kell az Indexet: 

Egy tévés körökben terjedő anekdota szerint Lakat T. Károllyal nem érdemes tyúkhúslevest enni, mert ha püspökfalatot lát, reflexből azt is kinyalja. 

Lakat T. Károly az az ember, akivel a magabiztos ember szeret beszélni, az önbizalomhiányosnak pedig kéne: micsoda döbbenetes eleganciával énekelted te azokat a dalokat, én emlékszem, amikor először hallottam, hát le kellett ülnöm egy székre, beleborzongtam, egyszerűen beleborzongtam a hangodba, ahogy azokat a magas hangokat kiadtad magadból, hogy vagy te erre képes, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogyan képes egy ember ilyen gyönyörű, mesebeli hangokat kiadni magából? Jaj, összekevertem a papírokat. Szóval nehéz dolog úszónak lenni?

Károlyunk minden helyzetben képes volt arra, hogy interjúalanyainak meg se kelljen szólalnia, vagy csak elköszönni a végén, mert közben olyan bókáradattal szórakoztatta a Nap-kelte nézőit, hogy az három teljes nap műsoridejére kifutotta volna. Csak jöttek és jöttek a jelzők, "csodálatos", "gyönyörű", "elképesztő", de tény, hogy Lakat T. stratégiája, miszerint máshoz nem fogható szervilisséggel leplezi azt, hogy fogalma sincs semmiről, a végsőkig bevált. Köszönjük!

Vadai Ágnes

Gyurcsány Ferenc hű társa, Vadai Ágnes a tökéletes DK-szavazót testesíti meg: ha Pápa fenegyereke, a Magyar Köztársaság legsikeresebb ex-miniszterelnöke azt mondaná, hogy a holnapi naptól fogva csődbe viszik az országot, de cserébe nem szavaznak majd a határon túliak, Vadai, Gyurcsány hű táborával egyetemben vele tartana. Bimbózó kapcsolatukat látva nem lennék Dobrev Klára helyében, hiszen - a Bors és a Blikk potenciális címlapjaival élve - a szerelem bármikor beüthet... Nincs olyan dolog, nincs olyan tett, amit Vadai a Niedermüller/Gréczy duóval együtt ne tudna megmagyarázni Gyurcsánnyal kapcsolatban, viszont amiért mégis ő került eme előkelő lista egyik helyére, az a szenvedélyessége, amivel pont úgy mosdatja a 2002-2010-es kormányzás szereplőit, mint ahogy a többszörösen bukott, korrupt haverjaival hazudja a Fidesz leváltásának lehetőségét.

Kép: Velvet 

Bayer Zsolt

A nemzet seggnyalója. Nem tudom, hogy a legnagyobb-e, de legalább a nemzeté. Az ő seggnyalása Vadaiéval ellentétben legalább nem bolsevik és sztálinista, amely kifejezéseket a fideszes kommentelők előszeretettel használnak, hanem nagybetűsen nemzeti. Bayer Zsolt az az író és újságíró, akinek tehetsége és érzéke tökéletesen megvan ahhoz, hogy ne kelljen szolgalelkű, az 5-ös párttagkönyvével büszkélkedő szócsövé válnia, de mégis, önszántából, barátságból, pénzért megteszi. Lényegében az sem számít, hogy mi az, amit éppen írni kell: az egyetlen lényeges, hogy védje Orbán Viktort és tűzben tartsa azt a fideszes tábort, amely április 8-án is kiválóan lett mozgósítva. Bayer Zsoltról mindenképpen el lehet mondani azt a pozitívumot, hogy nem tagadja suttyó jellemét, sőt, tudja is kamatoztatni azt a kormánypárti "újságírása" során. Keresztény értékekre hivatkozik, amit minden áron meg kell védelmezni, majd a vele egyet nem értőt elküldi a "széjjelbaszott, gecis zsidó kurva anyjába". Az ember, a jellem, Bayer Zsolt.

Hajdú Péter

Hajdú Péter pont azért tudott olyan sokáig fennmaradni a szétrohadó magyar média és bulvár posványában, mert ugyanolyan lendületesen tudott a szociknak és a fideszeseknek is nyalni. Hajdúval kapcsolatban az az érzésem, hogy kapcsolatai révén szinte bárkit be tud hívni a stúdiójába, ergo azon kevesek közé tartozik, akiknek lenne lehetőségük számon kérni, ehelyett csak beszél, beszél, beszél és nem mond semmit. Orbánnal, Gyurcsánnyal és más "emberarcú" politikusokkal pojácáskodik, ez nagyon megy neki, ahogy abban is kiválóan teljesít, hogyan lavírozzon mindkettő politikai holdudvar között úgy, hogy egyikből se rakják ki. Hajdú Péter olyan szintekre fejlesztette a seggnyalást, hogy jöhet ide náci, fasiszta, kommunista vagy liberális kormány, az biztos, hogy ettől függetlenül a Frizbi vasárnap 21:00-kor el fog kezdődni.

2018. 07. 29.

Ungár Péterről, az ellenzék - papíron - leggazdagabb emberéről írt az Index egy portrét egy hónappal ezelőtt, melyben többek között arról is szó volt, hogy az lenne a jó, ha minden pártnak lenne saját médiája. Elsősorban nem az a lényeg, hogy ez így vagy úgy, de a médiaalapú politizálásnak köszönhetően már megtörtént a DK-n keresztül a Jobbikig, de maga a gondolat, hogy a pártsajtó hasznos dolog is lehet, vagy más funkciót is be tud tölteni azon kívül, hogy az azt birtokló ellenzékben vagy kormányon levő párt aktuális érdekét szolgálja ki az ellenfelek karaktergyilkolásán át a nyilvánvaló hazugságokig, az erősen kérdéses.

Őszintén: ki képes mondani olyan print vagy online újságot a rendszerváltás óta, mely kvázi egy párt háttérbázisaként szolgált, de egzisztenciájában és tartalmában is független maradt? Itt nem a függetlenség elvitatásáról van szó, ma is vannak függetlenek a sajtóban, többségében olyanok, akik a ballib-konzervatív tengely egyikének sem felelnek meg.

Vajon reális-e Ungár Péter elképzelése, akinek van akkora képzelőereje 2018 Magyarországán, hogy korrekt pártsajtóról ábrándozzon? Azzal, hogy az Azonnaliban többségi tulajdonrészt szerzett, megmutathatja, hogy a mindig fanyalgó, ostoba, irigy bloggernek nincs igaza, addig viszont mégis fenntartanám azon véleményemet, hogy ezen kijelentés, miszerint a pártsajtó lehet jó sajtó, a saját médiájának az előremosdatása, mely még nem az, de a későbbiekben könnyen lehet az LMP házi újságja.

Ahhoz, hogy rájöjjünk, miért kerültünk ebbe a mocsokkal átitatott, a Nyugati Fénytől a Demokratáig tartott spirálba, értelmeznünk kell az újságírók, - néhány újságíró - meghatározását a függetlenséggel és önmagában a szakmával kapcsolatban. Erre szintén egy interjúból találtam jó alapanyagot, amit a 24.hu készített G. Fodor Gáborral, a 888 főszerkesztőjével. Rendkívül tanulságos rész, amikor arról beszél, hogy főszerkesztői titulusa nem tükrözi hűen a betöltött szerepét, mivel ő egy "közösség természetes vezetője", mely közösséget egy fegyverraktárnak nevez. 

Azt eddig is tudtuk, hogy a kormányközeli orgánumok többsége se nem objektív, se nem tényszerű, de nincs újdonság a nap alatt, így volt ez mindig, az ember előtt pedig két út áll ilyenkor: vagy beáll a sorba és elhiszi, vagy gondolkodó állampolgár lévén csak legyint, hogy még több papír és idő veszett el a semmire. A 888 egyébként különösen szereti hangoztatni, sőt, mintha büszke is lenne rá, hogy függetlenséggel és objektivitással aligha lehetne vádolni. 

Hogy mi a függetlenség? A kormánysajtó előszeretettel vitatja el, de igenis létezik. 

Kép: 24.hu

Beszélhetünk pénzügyi függetlenségről, ami a hazai média helyzetét és a piacot ismerve nem kis teljesítmény, de előfordul: ilyen például a Mérce. A Mérce egy elvitathatatlanul baloldali, rendszerellenes honlap. Az olvasók támogatásából működő szerkesztőségek, ergo a pénzügyi függetlenség meglétéből az is következik, hogy az ott dolgozó újságírók, publicisták nem azt gondolják és írják, amit a felettük bábáskodó oligarcha látni szeretne. De a Mérce tényleg független az átlagember szemében? Nem, és elsősorban itt ütközünk bele a függetlenség teljes félreértésébe. Az újságírásban, politikában nincs ideológiai függetlenség: aki így gondolja, menjen el időjárás-jelentőnek. A szomorú helyzet az, hogy Magyarországon gondolni valamit a világról és eszerint írni egyet jelent a hiteltelenséggel.

Ha egy újság csak és kizárólag kétmondatos beszámolókat írna a különböző politikai, közéleti eseményekről, akkor a fenének lenne szükség hatszázféle sajtó átbogarászására. Arra meg úgy is ott van az MTI, tárgyilagosan, röviden. A szerkesztőségek igenis lehetnek, sőt, legyenek is baloldaliak, centristák, jobboldaliak és mindenféle világnézetűek, hiszen nem ez a tény a fokmérője annak, hogy valóban függetlenek-e.

Hogy miért tudom jobban becsülni az ellenzéki médiákat a kormánypártiaktól? Nem, nem azért mert ellenzéki vagyok, ugyanis nem vagyok ellenzéki: az április választást megelőző és azt követő mocskos játszmákat nem relativizálom azzal, hogy ellenzékinek nevezem magam: inkább legyek egy outsider, akit megvet és kiköp mindkét tábor, minthogy közvetetten bár, de részt vegyek ebben a gyalázatban. Ez persze most lényegtelen. A döntő ok, amiért ezerszer többre értékelem ezeket a portálokat, mert pontosan ugyanolyan kritikusan, néhol már kifejezetten cinikus módon írnak a parlamenti pártok összes résztvevőjéről. Mindenki pontosan azt kapja, ami jár neki. Ellenben bárhogy is keresgélem, az önkritika legkisebb mértékét sem találom a kormánypárti újságokban, sőt, lassan beigazolódni látszik az a tendencia, hogy telepatikus képességeiket már olyan szintekre fejlesztették, hogy képesek egyazon témáról szóló cikket szóról-szóra ugyanúgy megírni. Bravó!

De térjünk vissza az alapkérdéshez: az újságok feladata - és ez, amit érdekükből kifolyólag nem fognak megérteni a mindenkori kormánypártiak - sosem az, hogy kiszolgálja az embereket, akik a karosszékben olvasva egy jó ízűt kortyolhatnak a sörükből, miután konstatálták, hogy egyezik a véleményük a leírtakkal. Ilyenkor nem számít, hogy az egy nagy tévedés vagy esetleg egy szemenszedett hazugság, csak az, hogy az olvasó elégedett lehetett, hiszen a véleménye megerősítésre lelt.

Ez azonban a safe-spacek tökéletes melegágya.

Pontosan ezek miatt veszélyes az, amit egy befolyásos, dúsgazdag ellenzéki gondol a pártsajtóról, hiszen ez egyben előrevetíti a média gyalázatos helyzetének változatlanságát is egy esetleges valamikori ellenzéki (LMP) győzelem esetén.

Végezetül fontos egyvalamit még megemlíteni: a Fideszt nem menti fel az MSZP és az MSZP-t nem menti fel a Fidesz. A kormányon levő politikai pártok mindegyike a saját javára akarta fordítani a médiát, gátlástalanságukat, társadalomromboló ténykedéseiket pedig nem szépíthetjük meg akkor, ha Fidesz szavazóként a szocikra mutogatunk és így fordítva. Senki nem tett azért a hatalmon levők közül, hogy ne az éppen kormányon levők hazugságait, hanem igaz szót halljunk és olvashassunk a médiából. Ezért mindannyian felelősök, ezt elvitatni pedig ostobaság.

2018. 07. 07. 

A világ társadalmainak az az élménye az elmúlt évtizedekben, hogy az őket érintő, egyre súlyosabbá váló problémák olyan radikális változásokat követelnek a politikában mind személyi, mind strukturális értelemben, amit a mai politikai világelit saját életszínvonalának és hatalmának megtartásának érdekében nem akar belátni. Donald Trump elnökjelöltsége, majd elnöksége egyből a hüledezett értelmiség arcába csapta a valóságot, vagyis azt, hogy az emberek a racionalitást is feláldozzák azért, hogy a süllyesztőben lássák azokat a kiöregedett mainstream politikusokat, akik arcát végérvényesen megunták a hírek fősodratában tudni.

De miért is aktuális ez most?

A Demokrata Párt New York-i előválasztása zajlott a 14. választókerületben, ahol a 28 éves, szocialista Alexandria Ocasio-Cortez, aki egy évvel ezelőtt még bártenderként dolgozott, sima vereséget mért a székéből tulajdonképpen kimozdíthatatlannak tűnő Joe Crowley-ra, aki tizenegyedik ciklusát kezdte volna. 

Teljesen világos, hogy a nagyvilág számára egy átlagos demokrata előválasztás, ami jóformán egyetlen kongresszusi helyért folyik nem túl befolyásoló tényező, de ha jobban megnézzük azokat a folyamatokat, amik a fiatal, politikában teljesen járatlan Ocasio-Cortez győzelmét okozták, egyből nem tűnik olyan átlagosnak.

Kép: Time

Ehhez menjünk vissza egy kicsit az időben 2016 júniusáig, amikor is Hillary Clinton lett a demokraták elnökjelöltje. Fölényes sikert aratott a delegáltaknak köszönhetően Bernie Sanders vermonti szenátor felett, aki kampányában megteremtett egy ízig-vérig rendszerkritikus, alulról építkező szociáldemokrata mozgalmat, melynek pártolói pont ugyanolyan következetességgel vetették el Trump kiszámíthatatlan "twitterpolitizálását", mint a sorozatos botrányokba keveredett Clintont. 

A végeredményt azonban ismerjük: a republikánusok felkínálták az újdonság hazug ízét, hiszen bár Trump valóban új alaknak számított a politikában, de befolyása évtizedek óta nagyobb, mint a legtöbb amerikai politikusnak, az emberek pedig vevők voltak rá. Azt látták, hogy végre valaki pont olyan otromba és heves, mint az átlagember, ennek veszélyeit pedig nem is tudták, nem is akarták igazán felmérni. Ellenben a másik oldalon ott volt az "első női elnök"-szlogennel marketingelt Clinton, akiről egyrészt nem lehet azt mondani, hogy újszerű módszerekkel próbált volna kormányozni, másrészt gátlástalansága és korábbi politikai kudarcai mellett még a saját előválasztásába is belenyúlt azzal, hogy birtokolta és a saját javára használta az egész pártapparátust. 

Az USA azt mondta, ilyen múlttal, ilyen teljesítménnyel ebben az országban már nem lehet elnöknek lenni.

Trump pedig jóformán csak kihasználta azt, hogy kendőzetlen személyiségét zabálja a nép. Clinton úgy gondolta, ilyen vetélytárs mellett borítékolt a győzelme, miközben kiderült, hogy ez tényleg így van, csak pont fordítva. 

A mostani demokrata előválasztás ugyanezt mutatja: az emberek minden lehetőséget megragadnak, hogy tudatosítsák a saját érdekképviseletükkel megbízott honatyáknak, honanyáknak, hogy elegük van azokból az arcokból, akiket évtizedek óta viszontlátnak az újságosok standjainál vagy a híradókban és akiknek állítólag az lenne a feladata, hogy a közjóért téve megkönnyítsék az emberek életét, megélhetését.

Kép: The Independent

Nem tudom, hogy Joe Crowley jó vagy rossz politikus-e. Azt sem, hogy Ocasio-Cortez zöldfülűsége miatt mennyire tudja majd felvenni a versenyt republikánus ellenfelével, a tendencia viszont teljes mértékben látszik. 

De vajon tanultak a demokraták a leckéből? Hiszen sok helyen elmondták már, ha Sanders támogatói beállnak Clinton mögé, minden bizonnyal megnyerik a választást. Ők azonban értik a demokráciát és tudták, nem szükséges és nem is kell egy olyan emberre szavazniuk, akit semmiképen nem akarnak az elnöki székben látni, csak azért, mert a Demokrata Párt színeiben indul. A republikánusok tudták, hogy Trump egy időzített bomba, ami bármikor robbanhat, de a világ folyamatait látva többet érnek vele, mint pár kiégett figurával, lásd Jeb Bush, Mike Huckabee, Chris Christie.

Fontos megjegyezni, hogy ez véletlenül sem azt jelenti, hogy mostantól filmsztárok, üzletemberek és médiaszemélyiségek jelentik majd a megújuló erőt és energiát a politikában. Vagy ha így is lesz, az legalább annyira rossz és változásért ordító, mint a jelenlegi helyzet. Ne felejtsük el, tömegek voltak képesek ujjongani az ötletért, amikor felmerült a téma először a vicc szintjén, majd komolyan, hogy Oprah "Everybody gets a car" Winfrey elnökjelölt lehet 2020-ban, ahogy az is nagyot futott az emberek körében, amikor Cynthia Nixon, a Szex és New York sztárja bejelentette, elindul New York kormányzói posztjáért.

Talán mégis ez az új tendencia? Hogy sztárok, influencerek veszik át a klasszikus értelemben vett öltönyös politikusok helyét? Tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik még a színészt sem tudják megkülönböztetni az adott karaktertől, amit épp játszik, így mégis kiben lenne kétség afelől, hogy az egész világ által dicsfényben tartott Tom Hanks vagy más nagy renoméjú sztár ne tudna irányítani egy országot?

Pedig nem nehéz belátni, hogy mindenki akkor jár a legjobban, ha a suszter a kaptafánál marad. A klasszikus értelemben vett politizálást nem kívülről kell megreformálni, hanem olyan friss alakokkal, mint Alexandria Ocasio-Cortez vagy mások, akik bár fiatalok, de éreznek annyi erőt, energiát és elszántságot magukban, hogy elhitessék az emberekkel, történhet változás.

2018. 06. 27.

Jól látható és sokunkat érintő társadalmi folyamat a XXI. században, hogy azok az ideológiák és mozgalmak, amikért több évtizeddel ezelőtt küzdöttek különböző csoportok - legyen az a nők vagy a kisebbségek egyenjogúsága - az mostanra nem tökéletes módon, de tagadhatatlanul megvalósult. A célok sikeressége, ergo a cél elfogyása pedig olyan kifordított eszméket követelt, mint a gender, a radikális feministák vagy azok a magukat liberálisnak gondolók, akik nemcsak semennyire sem liberálisok, de magát a klasszikus liberalizmust is lejáratják, melyek olyan értékes és az emberiség számára hiánypótló ideákat mondtak ki, amiket a szocialista és a szélsőjobbos egyaránt megkövetel magának (pl. szólásszabadság).

Amikor az állatkínzásokról beszámoló híroldalak cikkei alatt megjelenő emberek kommentjeit olvassuk, akik végeláthatatlan körmondatokban részletezik az összes kis momentumát annak, hogyan kötöznék a sínekre és közben vagdosnák darabjaira az elkövetőt, akkor hajlamosak vagyunk szemet hunyni a végletekig húzott agresszivitásán és lerendezzük annyival, hogy nem több, mint a haragját indulatosan kifejező állatvédő. Nem. Az ilyen nem az állatot szereti, hanem az embert utálja, és pont ugyanez az érzésem azokkal a so-called feministákkal is, akik egyenjogúságról beszélnek, ami a saját értelmezésükben csak a férfiak kárára valósulhat meg.

A feminizmus fogalmát kifordító és azt a saját érdekeik mentén elsajátító csoportok nem látják, hogy az egyenlőség és az egyenjogúság nem akkor valósul meg, ha ugyanannyi nő és férfi ül a parlamentben. A magyar feminista közegben ez az egyik legnépszerűbb téma, miközben arról már nincs szó, hogy a többi munkahellyel - az ápolóéval, a kőművesével vagy a szobafestőével - mi van? Hiszen tudjuk, hogy míg az elsőt nagy arányban végzik nők, addig az utóbbi kettőt férfiak. Itt miért nem kell kvóta? Egy férfi kvalitásait nem haladja meg, hogy segítsen a betegeknek és egy nőét sem, hogy szobát fessen vagy malterozzon. 

Kép: Starting Points Journal

Az áprilisi választásokat követően 176 férfi és 23 nő ülhetett be a parlamentbe. Ez a szám női részről valóban kevés, de tételezzük fel, mi történne akkor, ha kiegyenlítődnének a számok: lényegében semmi. Maguknak a nőknek sem kell, hogy érdekképviseletük úgy beszéljen róluk, mintha egy kisebbség lennének, akik egyenlő létszám nélkül ne tudnák képviselni az embereket. 

Valóban úgy gondolja egy feminista, hogy a számok kiegyenlítése még azt az áldozatot is megéri, hogy egy esetlegesen jóval többet dolgozó férfi kiszoruljon egy nő javára és fordítva? Természetesen nem arról van szó, hogy ez minden esetben szükségszerűen így van, csak egy példa arra, hogy a minőséget - amit egyébként nagyítóval kell keresni - felváltják a számok és a statisztikai adatok. A kezdeményezés rossz alapokon lett lerakva, nem működik, nem megvalósítható, be kéne már látni.

A különböző radikális nézeteket valló, a saját célkitűzéseiket erőszakosan végrehajtani kívánók nemcsak egy hibás és értelmetlen ideológia követői, de nagyban köszönhető nekik az is, hogy a feminista szót meghallva miért vág savanyú arcot és asszociál szőrös lábú, frusztrált nőkre az átlagember, akik pórázon húzgálják ide-oda a papucs férjüket. (A szőrös lábúság egyfajta kultikus embléma is az ellenoldalon, ami egészen az '50-es évekig nyúl vissza, amikor a feminizmus nem ismerte el a férfiak és a nők közötti alapvető különbségeket és a nők a férfiasodásban látták a lehetőséget.) Pedig az alapvető célkitűzésekkel, amiket a feminizmus kimond, vagyis a nemek közti egyenjogúság gazdasági, társadalmi és politikai szinten, nagyon is támogatandó dolog. Azok viszont, akik vonakodva gondolnak a feminizmusra, biztosan nem a radikális felhangtól fogják elismerni a létjogosultságát.

Kicsit most is olyan érzésem van, mintha az '50-es években lennénk: a nők mindennél erősebbnek, férfiasabbnak, keményebbnek akarnak látszani, mert úgy gondolják, hogy csak akkor van lehetőségük előrelépni az életben. 

Kép: Vox

De tudunk-e teremteni egy olyan társadalmat, ahol ezt nemtől függetlenül senkinek sem kell megtennie, hiszen nem a maszkulinitás lesz a döntő mérce? Csak rajtunk múlik, a radikálisokkal viszont nem megyünk semmire.

Vagyunk nők és férfiak, de mindenekelőtt emberek. Ahhoz, hogy a helyzet javuljon, mindenkinek cselekednie kell és belátni, hogy a világ társadalmának egyik és másik felét nem lehet címkék alá besorolni: mások vagyunk, mást szeretnénk különbözőképpen. A nemek közti egyenjogúság elvitathatatlanul fontos kérdés, de amíg a mozgalmak fő zászlóvivői direkt és a saját ideológiájuk megerősítéseként értik félre az egész feminizmust, igazi változás nem várható.

2018. 06. 24.