Kékespuszta egy eldugott kis zsákfalu volt Borsod megye szélén, közel Szlovákiához. Egy ütött-kopott kisbolt, egy néha nyitva tartó kocsma és egy csőd szélén álló megyekettes futballcsapat volt az egyetlen, amit a település a magáénak tudhatott és ahol a hatvanéves átlagéletkort karcoló lakosság néha találkozott egymással. Rozoga tetőszerkezetek, zötykölődő autók az úton és reggel hatkor füvet nyíró félmeztelen szomszéd: nem Kékespuszta a térség legszegényebb helye, de pont elég ahhoz, hogy egytől-egyig mindenkit a főváros vagy külföld felé söpörjön, akiben csak egy kis kósza gondolat is felmerült a jövőjét illetően. Akiben nem merült fel, az meg itt maradt. A polgármester, az alpolgármester, a jegyző, az önkormányzati képviselők, a hivatali dolgozók, a magukat törvény felett képzelő önbíráskodó polgárőrök és a saját reménytelen helyzetükből kikecmeregni már nem tudó, nem is akaró polgárok alkották ezt az apró közösséget. Ha Kékespuszta két végpontját kell megkeresni, akkor az minden kétséget kizáróan a választás és a futballmeccs lenne. Míg előbbi alkalmával a reggel tízkor betütüző, árokban fekvő utolsó alkoholista is józan tekintettel fürkészi a többieket, miközben mindenki a másik politikai hovatartozásának kiderítésével van elfoglalva meghallott félmondatok és Facebook-lájkok alapján, addig a másik véglet az az elementáris erejű összefogás a feljutásról vagy kiesésről döntő meccseken, ami a "büdös kurva anyádat, hogy a faszba nem láttad ezt te geci?" és a "bazdmeg a vak zsidó kurva anyádat" együttes kiabálásában csúcsosodik ki. Olyankor nem számít, hogy Papp Sanyi bácsi '98-ba még csurkista MIÉP-es képviselő volt, a mellette álló Taki bácsi - aki amúgy taxis - meg TSZ-elnök, hiszen az mindkettejük számára alapvető minimum, hogy annak a játékosnak a büdös rohadt anyját, akit nem ismernek fel. Ilyen szép is lehet ez a játék.

A kocsma már egy kicsit más terület, hiszen nagy vita volt arról, hogy a francba gondolhatja azt bárki is ezen a negyven négyzetkilométeren, hogy nem szégyen az, ha a falu kocsmája, a nagybetűs kocsma, a kékespusztai Pilvax, a parasztfelkelések, a forradalmak és a foghullással járó bunyók színhelye csak déltől ötig van nyitva. Az unikumáért remegő, elégedetlen tömeg (tömeg=6-7fő) Nánási Marikát akarta vissza, akit az egész falu úgy tisztelt, mint a Messiást. Egy miskolci középiskolában volt történelemtanár, nagyon okos ember, amiért az ideköltözése után kicsit különcnek is gondolták, de aztán műveltségével, humorával és segítőkészségével mindenkit levett a lábáról, arról nem is beszélve, hogy kevés nyugdíja miatt befektetett az italozóba és a munkája alatt összeszedett tartalékból próbált balatoni nyaralásra valót szerezni az unokáinak. Aki pedig segíti ezeket a félnótásokat eljutni a mindennél jobban vágyott nedűhöz, az a közfelfogás szerint rossz ember nem lehet. Felvettek két csinos pultoslányt, egész jól is ment a business, aztán valami beütött és Marika néni kiszállt az egészből. Most ott tartunk, hogy egy környező kisvárosból jár be egy elég rosszindulatú asszony, aki instant gyűlöletet váltott ki, amikor az izzadságszagú közmunkások kívánságai helyett inkább az átutazó családosok italát, a kólát és a rostos gyümölcslevet részesítette előnyben a kínálat átalakítása során.

Menjen a picsába az ilyen...

- gondolta Miska, a falu Schopenhauere, aki válogatás nélkül mondta el véleményét metafizikáról, pszichológiáról, politikáról és nőkről, és még az sem gátolta meg ebben, hogy egyikhez sem volt túl sok köze az elmúlt évek során. Apropó politika: ahogy már utaltam rá, a kékespusztai lakosok olyan hírszerző bázisokat építettek ki, hogy arra Putyin akkor se lenne képes, ha mindenkori uralkodóvá választanák. Ha Babosné a falu szélén levő kis házikóból azt írja az "Egymillióan a szegénység ellen" nevű Facebook-csoportba, hogy alig van mit ennie, akkor a saját felhatalmazásból igazságosztókká avanzsált jól értesült lakosság egyből kideríti, hogy most jött haza a boltból és egy csomó felesleges dolgot vett. Mibű? - hangzik el sokszor a kérdés. Így működik ez, elsősorban az szívja meg, aki nem a kormánypártra szavaz, mert a lakosok többségének valami elnyomhatatlan félelme van azirányba, hogy itt még lehet sokkal rosszabb is. 

Április első napjaira tűzték ki a választásokat: Kékespuszta 1342 szavazásra jogosult állampolgárából 1011 a kormánypártra, a 2002 óta mindig újraválasztott FISZP-re szavazott, a többi szavazat pedig szétforgácsolódott az ellenzék között. Mivel a falu lakosai maguk sem tagadták a felmerülő problémákat, az alacsony, megalázó fizetéseket, a kilátástalan helyzetet, a rossz közbiztonságot, az eben-gubás utakat, de az a nagy helyzet, már úgy megszokták a rendszert, hogy eszükbe sem jutott az alapvető bajforrások kialakulását vagy fennmaradását az ő nyakukba varrni. Így hát bármily rossz dolog és katasztrófa történhet Kékespusztán, a FISZP többsége biztosítva van. Ha más jönne se lenne jobb, így tartották a legtöbben, akkor meg érdemes-e valamilyen új, ismeretlen alakulattal próbálkozni? Persze, hogy nem, és ezzel el is volt intézve az ügy.

 Aztán egyszer csak a semmiből olyan történt a falu csendesen csorgó életében, hogy aznap még Miska sem rúgott be, mert józanon akarta értékelni a kialakult helyzetet. A kocsmából kijövet mindenki nagy megrökönyödéssel fogadta, hogy a főutcán levő lámpaoszlopok tele vannak ragasztva plakátokkal, amik a FISZP-et kritizálják. 

Mondtam én, hogy diktatúrában élünk...

- gondolta Miska kissé bizonytalanul a szó jelentését illetően, de most mindenki egyetértett vele.

- A polgármesterhez kell mennünk!

- Ilyen azért nem fordulhat elő, álljon meg a menet...

- Mégis ki tesz ki ilyen ocsmányságokat?

A visszhang nagy volt, majd miután értesítve lett Petóczi Béla is, a falu egyszemélyes FISZP-propagandistája és önkormányzati képviselője, az összes elégedetlen polgárt a hivatal elé vitte, hogy megkérdezzék a polgármestert, van-e ezeknek az undorító plakátoknak felelőse. Petóczi a környező városok egyikébe ingázott sokszor a szeretője miatt és elfelejtettek szólni neki, hogy a polgármester Úr, a nagyra becsült és egyedül a faluba doktori címet birtokló Oláh Zoltán a feleségével Mallorcán nyaral. Egy hétre mentek egy ötcsillagos szállodába. Mivel Kékespuszta nem arról volt híres, hogy komolyabb összefüggéseket keressenek olyan nyilvánvaló furcsaságok között, mint hogy lehet egy polgi fizetéséből - az asszony nem dolgozott - egy hétig Spanyolországba menni egy fullos helyre, így ezzel nem is foglalkozott senki.

- Jól van, pihenje csak ki magát, de ezt nekünk meg kell oldanunk! - hangzott a közgondolkodás.

Végre egy újabb nap a választások után, amikor mindenki KGB- és Moszad-ügynöknek képzelheti magát, ez nagyon csiklandozta a begyepesedett lumpenprolik fantáziáját. 

A faluban hamar híre ment, hogy mik is történtek. Később kiderült, hogy nem ám csak a főutcán, de az összes kis zegzugban is kihelyeztek plakátokat. Estére már több százan voltak a hivatal előtt fáklyákkal a kezükben, míg a háttérben egy jó nagy adag marhapörkölt rotyogott a bográcson. 

Aztán megindultak a találgatások: mindenki sugdolózott leginkább annak, akiben a legjobban megbízott, aztán az három perccel később már másnak mondta el ugyanazt, utána megint másnak kiszínezve az egészet és egy fél óra alatt sikerült megtalálni az első gyanúsítottat, Nánási Marikát.

- Én mindig is tudtam, hogy áruló, tanárember minek is jött volna ide ha nem azért, hogy bomlasszon...

Marika nem volt ott a tüntetésen, állítólag nemrég ért haza egy osztálytalálkozóról. Hogy egyedül az ő műve lett volna az egész falu kiplakátozása, azt nem sokan hitték el, de legalább hallottak egy gyanúsítható nevet és ez hatalmas megkönnyebbülést okozott mindenki számára. 

Hirtelen a helyi focicsapat aranylábú centere, Vas Tomika felállt egy kis zsámolyra - ami alatt jelen esetben a pódiumot értjük - és felkiáltott:

- Nem Nánási Marika csinálta, ő egész héten Miskolcon volt emberek!

Erre mindenki felkapta a fejét. Néhányan el sem akarták hinni, annyira örültek neki, hogy végre lehet valakit okolni.

- De én tudom ki volt! A Petóczi Béla veje, a Gabi!

Béla éppen a pörköltet kavargatta, úgy meglepődött, hogy a fakanalat is elengedte a kezéből.

- Mit nem merészelsz te szaros? Anyádat vádoljad te mocsok...

A tömeg lassan minden addigi tudását elvesztette a helyzettel kapcsolatban. Akkor most a Nánási Marikának a házát kell felgyújtani vagy a Gabiét, ami egyben a Béláé? Miska, a kocsmafilozófus megdöbbentő ravaszsággal gondolta úgy, hogy most neki is meg kell szólalnia. Bár fogalma sincs az egészről, azt sem tudja, ki volt a tettes, de a ravaszul kifundált terve alapján Sittest fogja bemártani, az egykori kocsmai haverját, aki hetek óta nem adja vissza a fűnyíróját. 

- A Sittes volt!!! A Sittes!

Már senki nem figyelt rá, mert a semmiből másodpercek alatt hatalmas közvetítőkocsik, riporterek és kamerák jelentek meg. Akkora felbolydulás volt, hogy ilyet még Kékespuszta nem látott az életében. Alig lehetett lépkedni a sok vezeték miatt, de a drága lakosság nem is akart, hiszen ilyen lehetőség - hogy benne legyenek a tévében - csak egyszer adatik az életben. Az egyik kocsiból aztán az ellenzék vezetője és a Demokratikus Szövetség Pártjának elnöke, Egressy Péter lépett ki, aki közutálatnak örvendett a faluban. Az összes kamera őt és a mögötte megrökönyödötten álló, kissé zavart embereket vette.

- Országos plakátkampányt indított a Demokratikus Szövetség Pártja, melynek lényege, hogy közérthető módon mutassuk meg az embereknek a FISZP szégyenteljes politikáját. Az első helyszínünk szimbolikus, hiszen abban a borsodi kis faluban vagyunk, ahol a FISZP a legjobban tarolt áprilisban. A véleményünk szerint itt érdemes elkezdeni az építkezést, hiszen senkit nem hagyhatunk magára, akkor sem, ha Budapesten él és akkor sem, ha egy apró kis településen.

A kékespusztaiak rég nem hallottak valakit ilyen választékosan beszélni. Valaki a tömegből arról beszélt, hogy milyen szép magas ember ez az Egressy.

- És értelmes is, ritka az ilyen ember, aki ennyi minden okosat mond - tették hozzá halkan.

Petóczi Béla imádattal nézte azt az embert, akinek tegnap még keresztre feszítést kívánt egy kommentben. 

- Igazából ő is ember, nem lehet senkivel se így bánni.

- De milyen ember! Szerintem jót akar a falunak.

Csodás harmóniában volt ez a pár száz ember. Kékespuszta döntött: minek ide FISZP, ha ilyen művelt és kedves emberek alkotják az ellenzéket? 

Pár nap múlva Vas Tomika, Petóczi Béla, Miska, Sittes, Papp Sanyi bácsi, Taki bácsi és az egész lakosság együtt dolgozott azért, hogy a plakátok minél több helyre kikerüljenek. Még abban is segítkezni akartak, hogy a másik faluba is kirakjanak néhányat. Ki gondolta volna, de a történet happy-end: Kékespuszta a Demokratikus Szövetség Pártjának támogatója lett.

Legalábbis addig biztos, amíg nem jön le egy FISZP-képviselő a faluba.

Azokat a politikánkat és társadalmunkat egyaránt nagy dózisban mérgező dolgokat szedtem össze, amiknek eltűnése egy realista fejében talán nem is lehetséges opció a következő évtizedekben, de ha nem írjuk meg és nem diagnosztizáljuk ezeket az eseteket, akkor megoldás sem fog születni. 

Az önkritika hiánya. Az idő a bizonyítéka, hogy ezer meg egy alkalommal lehet papolni a politikusok bálvánnyá állításának ostobaságáról vagy a "csak az én oldalamnak van igaza"-elvről, de amíg a Fidesz-szavazó csak Gyurcsány kezét látja matatni a zsírosbödönben, az ellenzéki meg Orbánét, addig világos, hogy a kritikus gondolkozás fogalma nem jutott el a szélesebb rétegekhez a magyar politikai események és szereplők értékelésekor. Magabiztosan támogatni egy általunk nagyra tartott eszmét nem bűn, sőt, éppen hogy jó, ugyanakkor ezen ideológiák és az azt képviselő politikusok tévedhetetlenségében hinni nemcsak buta, de káros dolog is. A magyar politika vitathatatlanul egy rakat olyan embert kitermelt szélbaltól széljobbig az egész nagy kört bezáróan, hogy egyetlen szubkultúra vagy politikai alakulat se legyen feddhetetlen: hát akkor kritizáljuk! Ha egy szemernyi bírálatunk sincsen azokkal a honatyákkal, honanyákkal szemben, akikről történetesen úgy érezzük, hogy mi a érdekeinket képviselik, miközben a velünk ellentétes véleményt formálókról kapásból egy tucat korrupciós ügy vagy hazugság az eszünkbe jut, az egy hatalmas probléma, ami ellen egy felelős állampolgárnak igenis tennie kell.

Safe-space mindenhol. Ha megtehetjük, hogy a velünk egy állásponton levő emberekkel együtt dicsérhetjük a fellegekig a saját nézeteinket, miközben pocskondiázhatunk másokat, akkor felmerül a kérdés, hogy kinek van szüksége vitára meg érvek ütköztetésére? A balliberálisoktól kezdve a jobbikosig, fideszesekig minden kisebb-nagyobb csoportosulás megtalálta a maga helyét, legyen az egy szervezet vagy egy sima facebook-csoport, ahol nem kell elviselnie, hogy a szemére hányják az általa támogatott párt vagy rendszer hibáit, hiszen itt mindenki barát, mindenki "elvtárs" és nem kell azt bizonygatni, hogy Gyurcsány nem lopott/Orbán nem lopott/ stb... A véleményeket védőburokba tartás előterjedésében viszont az internet és a különböző kommunikációra szolgáló közösségi oldalak is nagyban segédkeztek, melyek használata során a megrögzött rajongó biztos lehet, hogy egyetlen Gyurcsányt éltető oldat sem fognak a pofájába vágni, ha előtte belájkolt tíz fideszest, és persze így fordítva. Bár a legnagyobb gépezet, a Facebook minden kisnyugdíjastól megkapja, miután az nem találja a hozzászólások között az el se küldött vagy véletlenül kitörölt kommentjét, hogy véleményterrorban tart mindenkit, ami viszont igaz is, csak nem abban a formában, ahogy azt értik: a véleményterror azon formáját alkalmazza, ami lehetőséget sem teremt arra, hogy oldalak, nézetek és emberek találkozzanak egymással. Amíg ezen nem változtatunk - és ez persze globális probléma - addig a XXI. századi politizálás nem fog érdemben javulni.

Az utcai politizálás illúziója. Az ellenzék számára csúfos áprilisi választások után azzal járták be reggeltől estig a közéleti műsorokat, hogy tanultak a bukásból és a politizálás most már az utcán folytatódik. De mit is jelent ez? Tüntetéseket? Ha igen, akkor arról hamar megbizonyosodhattunk, hogy az eddigi, teljesen céltalanul a színpadon kóborgó felszólalókkal nem fog menni, akik érthetően elkeseredettek, de az eredmény megértésének azon pontjára már nem jutottak el, hogy ne mondjanak olyanokat, hogy "új választásokat!!!!!!!". Azt is láthattuk, hogy a tüntetés maga semmit nem ér, ha arra egy délutáni programként gondolunk és lefekvéskor majd azzal hitegetjük magunkat, hogy Orbán és bandája biztos berezelt ettől. Nemrég éppen Örményország csúfolt meg bennünket demokráciából: a nép érthető, világos célt fogalmazott meg és demokratikus keretek között kényszerítette arra a hatalmat, hogy lemondjon. Egy volt miniszterelnök azt mondta a tüntetőkre, hogy majd megunják, hazamennek, és milyen igaza volt: tényleg ez történt. Ha tüntetni akarunk és utcára menni, annak először háttérmunkája van, ami elsősorban nem a színpad felállításának módja. 

Mi más van a tüntetésen kívül, amit a politikusok tehetnek? Kiállnak standolni? Láthattuk, hogy nagy sikere volt. Elsősorban azt kellene megértenie az illetékeseknek, hogy amíg egyig párt sem tudja képviselni és határozott módon megfogalmazni a társadalom érdekeit, ergo nincs mivel kimenni standolni, addig teljesen felesleges ugyanazokat a hazug lózungokat mondogatni, amik idén is hatalmas sikert arattak. Kicsit olyan ez, mint az árus, aki hőbörög, hogy nem gazdagodik meg, miközben nincs is semmi eladnivalója.

Kép:merce.hu

Jelképes politizálás. Olyan emberek formálják a magyar politikát, akik több évtizede halottak: ez nem jó. Horthykról, Kádárokról szól a pártok kommunikációja, hol a holokausztnak egy szobor, hol Trianonnak, de az ezer százalékig biztos, hogy mindig lesznek olyan múltbeli karakterek és kibeszéletlen tragédiák, amikkel játszi könnyedséggel lehet feszültséget szítani, egyben szavazatokat szerezni. A társadalom pedig igenis fogékony arra, hogy pártpolitikusok hatására azt higgye, hogy neki háborúznia kell valami vagy valaki ellen, miközben nem tudja és nem is akarja megérteni az országban zajló folyamatok valódi hátterét. Zsidózni, nácizni sokkal egyszerűbb.

A szavazók meg nem értése. A szavazók többsége tudja, hogy Mészáros Lőrinc strómanmunkássága által Magyarország leggazdagabb embere lett. A szavazók többsége tudja, hogy a Fidesz-KDNP kormánya nemcsak lop, de hazudik is. A szavazók többsége azt is tudja, hogy ezek a folyamatok nem jók, ugyanakkor az ellenzék és képviselőinek sikerült mégis több százezer olyan embert összeszedniük, akik mindezekkel tisztában vannak és így is a Fideszt látták a legjobb alternatívának. Na ez az, ami a leggyalázatosabb az összes hibájuk közül. Itt nem arról van szó, hogy tétlenül, szó nélkül kellene nézni, ahogy szétlopják az országot: sokkal inkább arról, hogy erre nem lehet politikát építeni. A választó tudomásul vette, megértette, sajnálja, talán még a stadionokat is megköpködi, ha arra jár, de nem ez a fő prioritás. Az állítólag szociáldemokrata MSZP, a zöld LMP, a néppárti(??) Jobbik és a Messiás elnökölte DK sem tudott másról beszélni, aztán meg is lett az eredménye.

Földesúr-jobbágy viszony. A Fidesz hatalmának megszilárdításához egy rakat olyan ember is kellett, akik nem a Stop Soros törvénycsomag vagy az államháztartás állapotának mérlegelése után fogják az adott karikába húzni az ikszet, hanem egyszerű függésből: ha máshová szavaz, nem lesz közmunka, ha ellenkezik, nem lesz közmunka, ha mást mond, nem lesz közmunka. Ilyen egyszerű mechanizmusa van ennek a dolognak, de annál jobban működik. Az egyszerű, aluliskolázott falusi embereket talán még csak az sem foglalkoztatja, hogy szoci-e az, aki adja a munkát vagy fideszes, csak legyen. Hiszen el kell tartani magát és a családját. De nem a közmunkában dolgozók az egyetlen kiszolgáltatott réteg, hiszen van hogy egész falvak kerülnek ilyen helyzetbe fideszes kiskirályoknak köszönhetően. Ott van akár Nagyiván, akár Túrricse esete: utóbbi esetében maga a polgármester adott kitalált utalványokat a közmunkásoknak, hogy azt a saját boltjában lehessen levásárolni. Amikor a bevétel megcsappant egy konkurensnek köszönhetően, akkor a fenyegetés sem maradt el. Nem kell azzal hitegetnünk magunkat, hogy a Fidesz ezért nyerte meg a választásokat, de azt pártállástól függetlenül mindenkinek kötelessége elismerni, hogy egyetlen ember sem dönthet a szavazások alkalmával puszta kiszolgáltatottságból.

Ezernyi okot lehetne még sorolni, ami miatt itt tartunk. Ezekre néha értelmes választ próbálunk adni, esetleg diagnózist felállítani, de sokkal gyakoribb, hogy az egészet a szőnyeg alá söpörjük. A politikánk beteg, ebben pedig ugyanolyan felelős a társadalom, a kormánypárt és az ellenzékiek is. A probléma megoldása ott kezdődik, ha végre vállaljuk ezt.

T. még sosem volt ennyire megzavarodva az érzéseitől: az utolsó munkanapjának első óráit kezdte meg és egy pillanatig sem tudta kiverni a fejéből, hogy holnap már más ül a jól megszokott helyén. Újságíróként persze hosszú évtizedeket tölteni a pályán nem kis teljesítmény, így nem is bűn, hogy a szomorkodás mellett már azon is gondolkozik közben, hova vigye el a családját ünnepelni az utolsó fizetéséből. T. meredten ül a képernyő előtt, keze az egéren, jelen pillanatban annyi lélekjelenléte sincs, hogy egy MTI-közleményt le tudjon írni. Azokra az időkre gondol, amikor minden más volt: az őt körülvevő emberek, a főszerkesztők, a rendszerek. T. tagadhatatlanul tehetséges tollforgató volt, hiszen pont olyan érzékletességgel rakosgatta a saját kénye-kedve szerint a szavakat, mint a korrupt politikusok, akik így próbálják leleplezni a hazugságaikat, de ugyanakkor tény az is, hogy T. évtizedek óta nem arról és nem azokról ír, akikről valójában szeretne. Hogy mit szeretne? Ezt ő sem tudja, de látni azokat a feltörekvő, fiatal újságírókat, akikben az apró szikrája sincs meg annak, hogy eladják magukat, mindennél jobban fájt T.-nek.

Őket látta magában. Volt ő ilyen is. De aztán valami megváltozott. Jött a család, jöttek a gyerekek, kellett iskoláztatni, szóval összegyűlt pár dolog és rögvest ahogy kifizetődőbbé vált hazudni vagy tudatosan nemírni, T. megtette ezeket. Talán a gátlástalanság fáj neki a legjobban: nem ad túl sokat azokra a publicisztikákra, amiket a pályatársai írnak róla hétről-hétre, de a benne foglaltaknak egy részét nem tudja tagadni, miszerint egy pillanatig nem gondolkozott el azon, hogy lehetne ezt máshogy is. "Az élet így hozta", mondhatja, de T. is tudta, hogy ez semmiképpen nem mentség. A múltjának elfogadása helyett azonban mindent jó mélyen eltemetett magába. Bár félt a haláltól, alighanem szívesebben beszélgetne a családja körében a koporsójának megvételéről, mint arról, hogy milyen érzés most egy szégyennel teli pályafutást maga mögött hagyni.

Lázadóból lett propagandista, mint ahogy annyian a történelmünk során. Amikor lázadó volt, azért küzdött, hogy a propagandistákat elnyomja, amikor propagandista volt, akkor a lázadókkal harcolt. Szervilizmusa nem hit alapján történt, ergo azzal sem mentheti magát, hogy egy jónak gondolt rendszer támogatójaként ír olyan cikkeket, amelyben a másként gondolkozókat tapossa porig vagy olyan egyértelmű leleplezéseket felejt el publikálni, amiket egy újságírónak kötelező megtennie. 

És most itt ül az utolsó napon. Csendben, egyedül. Senki nem zavarja, ahogy eddig is alig szóltak hozzá. Nem azért, mert a szerkesztősége megvetné a stílusát, hanem mert sokkal inkább félnek belátni az újratermelődő, fiatal bértollnokok, hogy ők is ilyen magányosan és elhagyatva fogják leírni majd hetvenévesen az utolsó hazug betűjüket a billentyűzeten. 

T. főszerkesztője felvetette, mi lenne, ha szerveznének egy össznépi bulit, ahova meghívnak egy csomó szakmabelit, de T. hamar elvetette az ötletet. Ismerjük azt a helyzetet, amikor két újságíró majdnem cafatokra szedi egymást a kamerák előtt, majd amikor mindketten megbizonyosodnak róla, hogy már nem adásban vannak, olyan kedélyesen beszélgetnek egymással, mintha a legjobb barátok lennének. Ezt T. sosem tette meg, talán az egyetlen alapvetése volt, hogy nem bratyizik másokkal. Ne gondoljuk, hogy egy befele forduló, mufurc alak, inkább csak tisztában volt a saját és pályatársai lelkének mocskosságával. A buliból hát nem lett semmi, maximum otthon a feleségével fognak kibontani egy üveg bort.

A felesége, A. pontosan látta a férjében zajló folyamatokat, de ha a mérleg egyik serpenyőjében az egzisztenciális biztonság, a másikban pedig az igazmondás volt, akkor nem kérdés, hogy az előbbit választotta. A megszokás nagy úr. Ki szeretné, ha a házába helyezett poloskákon keresztül hallgatnák le, vagy minden tüntetés után elvinnék a Gyorskocsi utcába? Nem sokan. De néhány hazug sort leírni vagy kimásolni nem olyan nagy tragédia cserébe azért, hogy később a gyönyörű házában egyen finom ételeket és a megélhetés összes gondját-problémáját elfelejtve élje a mindennapjait. T. így tett, viszont arra nem számított, hogy a csekkek nyomorúságát felváltja a lelke szenvedése fog bekövetkezni.

Több évtizeddel ezelőtt sok kollégájával együtt létrehoztak egy újságírói műhelyt, melynek három alapvető feltétele volt: a függetlenség, az igazság kimondása és az objektivitás. Ebben a klubban pallérozódott egy csomó olyan ember, akik így-vagy úgy, de később teljesen feladták ezeket a feltételeket és cikkeiket mostanra úgy írják, hogy fentről diktálják nekik telefonról a leírandó hazug szavakat. T. nem meglepő módon, ezt is rég kitörölte az életéből. Volt egy egész mappája, amibe különböző iratokat, képeket tartott a csoportról, aminek nagyon szeretett a részese lenni, de néhány éve kukába vágta az egészet.

Mi mást kívánhatna így az utolsó napján, mint azt, hogy legyen már vége? Elég volt a döcögő írógépekből, az állandóan lefagyó számítógépekből és a tajtékzó főszerkesztőkből, ámbár nyilvánvaló számára az is, hogy az írógép nem tűnne döcögőnek és a számítógép sem lassúnak, ha a leírt hazugságok nem szúrnának soronként egy tőrt T. szívébe. De mindegy, ezzel már meg kell békélni.

Lassan lehet hazamenni. T. kicsit mosolyog magában, arra gondol, hogy olyan érzései vannak, mintha háborús bűnös lenne, miközben senkit nem bántott, sőt, egy bizonyos oldal megbecsült gondolkodója. Mindazonáltal van három diplomája, művelt ember, egy kazal könyvet olvasott: ha a sorozatgyilkosok annyira nem veszik a fáradtságot, hogy legalább sajnálják a vérben úszó áldozataikat, akkor aztán egy újságírónak pláne nem kell semmiért bocsánatot kérnie. Az is eszébe jut, hogy a másik oldal, az őt kritizálók pont egy ugyanolyan szekértábor tagjai, csak épp más érdekeket szolgálnak. A haza és a becsület megköveteli, hogy érthető, világos módon fejezzék ki a kor publicistái azokat a dolgokat, amiket az emberek gondolnak. 

T. azt mondja, hazug propagandista, aztán azt mondja, egy megbecsült gondolkodó: fogalma sincs önnön magáról. Ha van is, jó mélyen lefolytja, hogy ne kelljen szembesülni a keserű igazsággal, ami valahol a kettő között van. Kikapcsolja a számítógépet és egy utolsót kortyol a kedvenc bögréjéből. Felkel, megfogja az asztalon levő, már összekészített csomagját és elindul a kijárat felé. Ott lóg a nyakán a be- és kiléptetőkártya, már nem sokáig. 

Talán Görögországba, Mykonos szigetére mennek, vagy esetleg horvátba: ahogy elhagyta a szerkesztőséget, ez lett a legnagyobb problémája. Ha kifutja, A. még ékszert is kap. Mielőtt elment, egy utolsó pillantást vetett a gép előtt ülő, hevesen jegyzetelő fiatal kollégáira. Talán túl tapasztalatlanok ahhoz, hogy tudják, mibe keveredtek, az viszont biztos, hogy kijönni már sosem fognak belőle. Mert ez nem egy olyan szakma.

"The enemy is poverty
And the wall keeps out the enemy
And we build the wall to keep us free
That’s why we build the wall
We build the wall to keep us free"
(Anaïs Mitchell: Why We Build the Wall)

Fájdalmas dolog ellenzékinek lenni a mindenkori Magyarországon főleg akkor, ha maga a szó 2018-ban egyet jelent a gyurcsányista DK-fanatikussal és az előbbi "eszme" névadójának rituális feldarabolását szívesen végignéző árpádsávos nagymagyarral is. Mikor az alakuló Országgyűlést figyelve azt látjuk, hogy Orbán Viktor zsinórban harmadik miniszterelnöki ciklusára készül, Gyurcsány pedig frakcióvezetőként kígyózhatja végig az összes létező tévéműsort akkor rájövünk, hogy valami itt irdatlanul el lett baszva.

Csodás érzés lenne, ha még az életembe egyszer átélhetném, hogy Magyarországnak egy olyan - rendszerváltás után született - miniszterelnöke van, aki nem az ingadozó közvéleménykutatások és a gátlástalan tanácsadók népszerűségre hajtó populista ötleteiben hisz, hanem egy igazmondáson alapuló tényszerű és kritikus stílusban, amivel felnőtt emberként kezeli a társadalmat és nem olyan összeverbuvált csoportosulásként, akiknek elég bedobni, hogy 23 millió román meg Soros György, és egyből a jó helyre húzzák az ikszet. Ilyenkor gyakori felvetés, hogy köszöni szépen, de nem kér ez a nép az igazságból. Kérdem én: volt már egyszer kipróbálva? Volt már olyan kormányunk, amely csak a kis szikráját mutatta annak, hogy leszámolna az eddigi gyalázatos hagyományokkal? 

Nem volt. Persze elvitathatatlan, hogy a szavakat a saját kényük-kedvük szerint alakítgató politikusok gyakran fellobbantottak kis reménysugarakat, amivel még elviselhetetlenebbé tették a keserű valóságot: a rendszerváltáskor azt gondoltuk, a kapitalizmus, a szólásszabadság és a demokratikus választások minden eddigi problémánkat egyszerre oldják meg. Aztán jött a hangos és bizonytalan politika, amihez a szocializmusban aligha szokott hozzá a nép és '94-ben - már az utódpártot - vissza is tapsolta a társadalom. Ugyanilyen reménysugár volt '98, amikor Horn rendszerét unták meg, de a csúf neoliberális MSZP-SZDSZ-kormány alól "felszabadító" Fideszben is rengetegen bíztak, köztük én is. Pont olyan hamar az arcunkba csapták a valóságot, mint amilyen gyorsan szálltak a semmibe az ígérgetések és a jobb ország képét hazudó honatyáink, honanyáink által építgetett remény.

2018-ban a felelős állampolgár egyik párt mögé sem áll be, hiszen mindannyian, kivétel nélkül bebizonyították, hogy alkalmatlanok a szavazóik érdekérvényesítésére. Az érdekük ebben az esetben az volt, hogy történjen az ellenzék között egy olyan megállapodás - szigorúan nem összefogás, hanem megállapodás - ami lehetetlenné teszi a 2/3 bekövetkezését vagy jobb esetben a Fidesz többségét. Az MSZP, az LMP, a DK, a Jobbik és a többiek ezt mérlegelték, elgondolkodtak rajta, majd arra a világos döntésre jutottak, hogy inkább a parlamenti székek, a frusztrációval teli, bár biztos munkahely és a fizetés mellé teszik a voksuk. Persze olyan országokban nincs szükség a szélsőjobbos és a baloldali pártok valóban kissé bizarr kooperációjára, ahol a vidéki lapok nem a kormány kezében vannak, ahol nem alakul ki hűbérűr-jobbágy viszony a politikus és az állampolgár között és ahol senkit nem ér hátrány amiatt, hogy mi a politikai állásfoglalása. Történetesen Magyarország olyan hely, amire az összes pont igaz, így a nép által hangoztatott megállapodás nem valami ostoba vicc, hanem egy racionális elvárás, ami elsősorban azt mondja ki, hogy Orbán rendszerének leváltása egy olyan minimum kell legyen minden ellenzéki párt részéről, ami közös munkát igényel.

Kép: 24.hu

Végül tudjuk, hova jutottunk. Van többség, van 2/3, az élet megy tovább. Új miniszterek jönnek-mennek, az ellenzékiek veszekednek, az ATV és a Hír TV pedig pont ugyanolyan lelkesedéssel hívja be az ezer éve leszerepelt Kuncze és Lendvai-féléket, szóval olyan érzésünk lehet, mintha igazából semmi sem változott volna: oké, volt egy szavazás, de igazából ennyi. Mindig különlegesen megbotránkoztató érzés látni, hogy azok a pártok, amik a kampány során minden alkalmat megragadtak arra, hogy pár százalékos mivoltuk ellenére kormányzóképesnek hazudják magukat, az első eredmények láttán sajtótájékoztatót tartanak, ahol pár szomorú arcocska és csalódott mondat után ugyanúgy folytatják azt az ötlettelen és komolyan vehetetlen politikát, amit eddig is csináltak. De annál érdekesebb a szavazók reakciói, hiszen bármennyire is azt érzik immáron sokadjára a választások után, hogy be lettek csapva, érdekes módon se az MSZP-nek, se a DK-nak nem kellett túlságosan aggódnia a bejutás miatt, sőt, megkockáztatom, hogy négy év múlva sem kell majd. Hogy mi tartja életben ezeket a kivénhedt alakulatokat? A kicsi, de annál hangosabb bázisuk. Ennek hatására az összes posztkomcsi párt első ránézésre egy komoly ellenzéki erőnek ígéri magát, de inkább arról van szó, hogy nélkülük sokkal nagyobb tér és lehetőség nyílna a tiszta politikához. 

Soha nem érezhettük még ennyire a rendszerváltás óta ellenzékiként, hogy tehetetlenek vagyunk. 

Menjünk az utcára!

- szól a mantra, amihez viszont üzenet is kell, nemcsak egy tömeg, ami - ezt egy kiváló miniszterelnöktől tudjuk - egyszer úgyis hazamegy és megunja. A tüntetések kilátástalansága nem a semmiből jött, hiszen maga az ellenzék is pont a koncepciónélkülisége miatt vergődik már egy jó ideje. A tüntetésen felszólalók és a kilátogatók egyaránt nem tudták, hogy miért is vannak itt és mi az az indok, amihez a saját arcukat, testüket adták. Amikor a beszédek nagy része azzal telik a cél ismertetése helyett, hogy mekkora a tömeg, akkor nagy a baj. A számomra teljesen érthetetlen "új választást!" skandálása helyett talán olyan sokkal fontosabb és reálisabb dolgokra kellene fordítani a drága időt, mint a jövőre megtartandó önkormányzati választások. Ez a tömeg igenis képes lenne arra, hogy rákényszerítse az ellenzéki pártokat a koordinálásra, azaz hogy mindenhol egy jelölt induljon a Fideszes ellen. Rá kell jönnünk, hogy egy tüntetésen nem a kormánypárttal kell viaskodni és nagyot mondani nekik, hiszen nem ettől fogja Orbán Viktor telerakni a gatyáját, hanem célkitűzést és feladatot adni ebben a kilátástalan helyzetben, ahol mindenki szeretne tenni valamit, de fogalma sincs hogy kezdje.

A "Menjünk az utcára!" szlogen ugyanannyira vonatkozhat magukra a politikusokra is, akik rendszerint megkapják, hogy a parlamentben maximum csak asszisztálni tudnak az Orbán-rendszerhez, ezért mostantól a politizálást az utcán kell folytatni. Csak számomra olyan érthetetlen ez a felhívás? Az emberekkel való kommunikáláshoz és a bizalmuk megszerzéséhez elsősorban hitelesség kell: ha ez megvan, akkor teljesen mindegy, mikor kezdődik a Barátok közt, akkor is megáll a stand előtt és érdeklődik. Ha viszont ezek a standok a régmúlt emblémáit és politikusait ábrázolja, akiknek szervesen köszönhető a mostani rendszer, akkor a francért fog hozzájuk szólni bárki is. (Arról nem is beszélve, hogy a hitelesség mellett egy kis kreativitás is elkélne, hiszen a piac melletti kitelepülésnél léteznek ötletesebb gerillaakciók, hogy felkeltsék az emberek figyelmét. Hogy ebben tud-e valami újat húzni a Jobbik vagy az amúgy is trendi fidget-spinerekkel támadó MSZP, az majd a jövő zenéje lesz.

Eljött a tehetetlenség kora. A Fidesz által kitalált egyfordulós, igazságtalan választási rendszer bár befolyásolta az eredményességét, a győzelmét semmi nem vehette el. Ez tény. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartania még a Fidesz szavazóinak is, hogy az ő érdeküknek is ellenkezik az, ha több millió embernek nincs rendes érdekképviselete. Mert ami most van, az nem az. Ebben kell dolgoznunk a következő években, ki a mikrofonok, ki a monitor előtt, de abban egyikünk számára sem lehet kétség, hogy csak akkor hajthatjuk végre a tényleges rendszerváltást, ha Orbán Viktor és a Fidesz leváltását nem azokkal a személyekkel akarjuk megtenni, akik sorozatos 2/3-okba sodortak minket.

2018. 05. 07.

A Fidesz felső vezetői és kommunikációs stratégái az utóbbi egy napban legalább olyan lelki traumán mehettek keresztül, mint amikor Grósz Károlyéknak végig kellett hallgatniuk Kádár elvtárs utolsó beszédét rendszerük bukása előtt néhány hónappal. Pár óráig 2018 áprilisának első napján - az időzítés talán nem is véletlen - tényleg azt hihettük, hogy a Fidesz - vagy a kisgyereke, a Fidelitas - együttérző is tud lenni. Először a Magyar Nemzet írta meg, hogy az ózdi Fidelitas által eddig sokat támadott polgármestert, Janiczak Dávidot védelmükbe vették, miután az Andy Vajna tulajdonában levő Bors azzal próbálta teljesíteni a napi lejáratóanyagai számát, hogy hírbe hozták egy 17 éves borsodnádasdi lánnyal, akit még szeptemberben gyilkoltak meg.

Az ifjú kereszténydemokraták viszont hamar tisztázták magukat egy közleménnyel, melyben a balga, naiv nép tudtára adták, hogy szó sincs itt semmilyen emberséges viselkedésről és főleg nem együttérzésről, ugyanis facebook oldalukat sajnálatos módon feltörték, a közleményt pedig nem ők írták. Mivel nem tartom szükségesnek, hogy az ifjú fideszes generáció ilyen piti ügyekkel foglalkozzon a választás utolsó néhány napjaiban ahelyett, hogy plakátokat szaggatnának vagy inkoherens mondatokkal segítenék a netes mémbázisokat, így megírtam helyettük a bocsánatkérő nyilatkozatot:

Tisztelt sajtó és magyar állampolgárok!

Mélységes sajnálatunkat kell kifejeznünk minden jóérzésű embernek, akik a tegnapi nap folyamán csak egy rövid ideig is azt gondolták, hogy az ózdi és összességében maga a Fidelitas bármilyen ügy kapcsán tud együttérző lenni.

Elnézést kell kérnünk a Bors cikkének érintettjétől, amiért okot adtunk arra, hogy az higgye, megvédtük, miközben egyáltalán nincs így. Janiczak Dávidot továbbra is karaktergyilkolni fogjuk, hiszen a Fidesz és ifjúsági szervezete, a Fidelitas egyértelmű erkölcsi minimumokat tűzött ki maga elé: nem számít, ki mit mond és hogyan, ha nem a nemzet érdekét szolgálja*, a Bors, Németh Szilárd és Marsi Anikó együttes erővel fogja gyalázni.

A Vona helyettesének szeretője lehetett a Borsodnádasdon meggyilkolt tinilány című remek cikk szerzőjét is meg kell követnünk, akit ezen félreértéssel ellentétben egy nagyon jó embernek tartunk, hálánk jeléül pedig Pulitzer-díjra jelöltük.

A Fidelitas minden érintettől és olvasótól elnézést kér, akik a bejegyzés miatt esetleg azt feltételezték, hogy olyan, számunkra elfogadhatatlan értékeket képviselünk, mint az empátia. Természetesen jogi elégtételt fogunk venni.

* nem a nemzet érdekét szolgálja - nem a Fideszre szavaz

Kép: MNO

Képviselő választás előtt állunk, ami elvileg azt jelentené, hogy a magyar állampolgárok csoportjai megválasztják azokat az embereket, akik majd a Parlamentbe kerülve képviselik az érdekeinket. Az érdekeinket, amelyek közül egyet nagyon nagyon egyértelműen a pártok tudomásukra hoztunk: azt szeretné a magyar állampolgárok túlnyomó többsége, hogy a jelenlegi kormány leváltásra kerüljön (és itt most eltekintenék a minősítéstől, a jelzőktől a „kormány” és a „leváltás” esetében is, bár lenne tere a jelzős szerkezeteknek). A tudomásukra hozást markánsan kimutatták a közvélemény kutatások, és bebizonyította a hódmezővásárhelyi polgármester-választás is.

Mindehhez képest, a nagy felismerés után (Hódmezővásárhely) csak nem akar megtörténni az ellenzék részéről a népakarat egyértelmű érvényesítése, vagy a maximális törekvés a népakarat érvényesítésére. Még mindig tart a pártonkénti képviselő helyek számolgatása, a töredékszavazatok közötti turkálás, a veszítsünk, de mi legyünk a legjobb másodikat teória, a szavazók úgy is tudják, hogy ki az esélyes, és majd arra szavaznak, valamint a hasonló blabla dumálás. Valójában sajnos továbbra is tart a „csak egy ellenzéki jelölt maradhat” koordinációt kizáró viselkedés.

Azt is kimutatták már a közvélemény kutatások, hogy a népnek nem sok bizodalma van a politikában, a pártokban. Ezen belül az a véleményem, hogy az ellenzéki oldalon nincs szabad szemmel is jól látható tömeges párthűség, pártszimpátia.  A „melyik pártra szavazna, ha most hétvégén lennének a választások” kérdésre egy-egy párthoz behúzott X mellett nincs ott az „és Ön mennyire hisz ebben a pártban” kérdés! Vagyis szerintem ezen X-ek jelentős része, még ha pártokhoz is kerültek, mégiscsak a „jobb híján” értékkel bírnak.  Az ellenzéki pártoknak egyszerűen nincs értelmezhető erős, „párthű” tömegbázisa, számomra emiatt legitimitásuk sem. Olyannyira nincs, hogy fel sem tűnne, ha egy két párt eltűnne a palettáról!

Persze lehet ezzel nem egyetérteni, és erősnek tűnhet ez az állítás, de kérnék szépen ellenkező példát mondjuk a tekintetben, hogy a kormány, és a FIDESZ égbekiáltó ország rombolása elleni tiltakozásul melyik pártnak sikerült értelmezhető létszámú tüntetést (sajnos még nem értelmezhetőt sem) összehoznia? Mert ugye a CEU-, a civilek-, a diákok- és a jobb oktatás melletti, az internetadó elleni, egyik tüntetést sem az ellenzéki pártok szervezték! A mentsük meg a Jobbik párkasszáját összejövetelt nehéz tüntetésnek, és egyáltalán nem lehet tömegesnek nevezni!

Kép: origo.hu

Melyik pártnak sikerült március 15-én valós tömegrendezvényt csinálni a saját színpada előtt? A Jobbik tábora elfért egy kivetítőnyi területen, az LMP  terembe menekült az égés elől, a komplett baloldal, és társult egységei laza együttállással töltöttek meg egy terecskét. Dicséret a Kétfarkúnak, ha valódi pártnak hinném őket, akkor ott lettem volna!

Na, és ezek azok az ellenzéki pártok, amelyek valamilyen ködös pártideológia alapján magyarázzák, hogy miért nem érvényesítik a népakaratot! Ja, igen értem én: pártfinanszírozás…. csesszétek meg! Egyáltalán nem vagyok boldog attól, hogy emiatt a viselkedés miatt majd több pénz folyik be a pártkasszákba, ugyanakkor, ha ez így marad ezerszeresével több folyik ki az adófizetők pénzéből, a zsebünkből, az országból!

Nyugodtan kimondhatjuk: egyik ellenzéki párt sem tudott minket érdemben mozgósítani! Egyik párt sem tudott olyat mondani és tenni, amivel magához vonzaná a bizonytalan tömeget. Mindezt úgy, hogy Mi megmondtuk, hogy mit akarunk hallani: álljatok össze, váltsuk le a FIDESZt! Na, ebből mondatból az „álljatok össze” nem tűnik megvalósulónak, de talán még így is van némi esélye a „váltsuk le a FIDESZt”-nek.

Ha netalántán egy nagyon erős részvétel mellett a szavazók tömegeinek sikerül eltalálni az egyéni listán az esélyes jelöltet, és ezáltal elzavarni a most hatalmukkal visszaélőket, ez akkor NEM LESZ a most ellenzéki pártok sikere! Nem szeretném látni, és már most utálom a mégiscsak vágyott képet hogy ott áll a pódiumon bármelyik, vagy akár az összes most ellenzéki pártvezér, és mellüket döngetik, hogy ők győztek! Nem, mert ha így lesz, akkor sem ti győztetek! Megbuktatok, vesztettetek, már most, amikor az egyéni képviselőitek, és a komplett pártvezérkarotok nem vette figyelembe a népakaratot! Lehet, és nagyon remélem, hogy így lesz, minden alkalmatlanságotok ellenére tolunk át titeket a célvonalon, de ezzel nem ti győztök!

Tiszteljetek meg minket, vegyétek komolyan a többségi akaratot, le kell váltani ezt az ország romboló kormányt! Ha ezt megteszitek és összeálltok végre, azzal talán még kivívhattok egy kis elismerést. Ha nem, akkor a nép tudni fogja, hogy a demokrácia érdekében először a mostani ellenzéket kell leváltani! Ha ez így lesz, akkor a ti napjaitok is meg vannak számlálva!

László