100 éve halt meg Ady Endre. Egy kezelhetetlen hagyaték, amit ránk hagyott: a politika önnön létezéséből kifolyólag se értelmezni, se tanulni nem akar belőle, ellenben kisajátítja, hiszen csak ehhez ért. A mindenkori hatalmat kiszolgáló szorgos bértollnokok vagy az egyik, vagy a másik oldal javára próbálják összeugrasztani a társadalom azon kis részét, amelyiknek jelent még valamit Ady Endre neve. Volt ő már hazaáruló, hős, mondvacsinált kultúrharcok főszereplője, (ízlelgessük kicsit a szót, kultúrharc, hiszen mi mást lehetne kezdeni a kultúrával, mint harcolni vele?), szóval a régi szokásokhoz híven egy ilyen komplikált életmű megértése és az abból következő tanulságok levonása helyett inkább a semmin vitatkozunk.

Sajnos nem értjük meg, hogy Ady Endre közös. Mindenkié. Jöhet bármilyen publicista, bármilyen szerkesztő, aki arról beszél, hogy milyen oldalaknak kell visszaszereznie(?) a ránk hagyott örökséget. A 888-on még a kormánypárt által gründolt "szakemberek" is összevesztek azon, hogy miként kell a 100 éve meghalt Ady Endrét kezelni. Persze naiv idea lenne azt gondolni, hogy a népi-nemzeti oldal csodás felületén, a keresztényi szeretet alapjain álló 888-on felkeltek és úgy döntöttek, hogy mostantól a saját véleményüket írják le. Köztudott ugyanis, hogy Orbán Viktornak a kultúra, mint olyan nem több egy játékszernél, egy olyan dolognál, amit arra használ, hogy a reggeli újságolvasás közben házi tollnokai műbalhéin szórakozzon. Orbán Viktor egy okos, művelt, a magyar társadalmat a velejéig ismerő ember, ami történt vele, az a hatalom és a zsíros bödön oltárán feláldozott személyiségfeladás tökéletes és egyben legszomorúbb példája. A Cseh Tamást hallgató emberből szotyiköpködő bunkó lett felcsúti paradicsomának VIP-szektoraiban.

Ha egy ország élén egy ilyen ember áll, abból hamar levezethető a fennálló politikai elit véleménye az egész kultúráról.

Kép: Felvidék.ma

Ady Endre számomra országunk jelenlegi, reménytelen helyzetéből való kimenekülést jelenti. Úgy gondolom, ez nem elmenekülést jelent. Orbán egy olyan világot épített ki kétségtelen társadalmi felhatalmazással, amely pont elég erős és tehetséges volt ahhoz, hogy a saját, undorító képére formálja lehetőséget sem hagyva egy olyan politikai erő kialakulásának, amely képes lenne leváltani azt. Orbán víziójában nincs helye sem a kultúrának, amelyről immáron sokadik éve nem gondol semmit, sem a vele ellentétes véleményt képviselőknek. Ami kialakult, pontosabban fennmaradt, már az is az ő zsebében van. Őfelsége ellenzéke nap, mint nap elvégzi a feladatát, felszólal, interpellál, sőt, a köztudott és teljesen nyilvánvaló egyenlőtlenségek és visszaélések ellenére a "demokrácia ünnepéről" beszélnek 2018 áprilisának nyolcadik napján. Ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy a nap végén már diktatúrát kiabáljanak.

Nem kell interpellálni, se felszólalni. Ki kell vonulni. Nem a parlamentből, pontosabban nem kizárólag abból. Az általam elképzelt kivonulás pont ahogy a politikusokra, úgy az átlagemberekre is vonatkozik. Puzsér Róbert tökéletes korképet ad a rendszerről, amikor azt mondja, van olyan igazságtalanság, amellyel nem érdemes szemtől-szembe megküzdeni, mert megvásárolja a pontozóbírókat és kesztyűjébe ólomboxert rejt. Pontosan erről van szó. 

A Fidesz által diktált közbeszédbe való beleállás, az ATV képernyőjén való nevetséges szenvelgés, diktatúrázás, nácizás és a pár száz fős, teljesen szervezetlen és inkompetens tüntetések helyett radikális változást kell eszközölnünk az önkényuralom megtörésének érdekében. Ismerjük és tudjuk, hogy a Fidesz csak a kultúra nyelvén nem ért. Azért nem, mert jelen pillanatban ez szükséges legkevésbé az életben maradáshoz a társadalom számára.

Kép: 24.hu

Ha olcsóbb a kenyér, akkor kit érdekel mondjuk Bereményi Géza nyilvános ócsárolása? Vagy hogy olyan embereket menesztenek irodalmi, kulturális intézmények éléről, akik azért kerültek lapátra, mert más volt a véleményük a főnökétől?

Ady Endre számomra ezt a fajta kimenekülést jelenti. Nincs kedvem, se energiám ostoba, semmitmondó belpolitikai dolgokkal foglalkozni. Másoknak sem kéne. Orbánt aligha érdekli, hány tüntető várja a Felcsút-Kisvárda meccs előtt, ahogy az egymás szavába vágást tökéletesre fejlesztő ellenzéki és kormánypárti véleményvezérek agyvérzésközeli összecsapásai sem izgatják túlságosan. Ellenben az regnálása végét jelentené, ha az emberek megtalálnák a lehetőségét annak, hogy a napról napra élés ritmusából kikerülve nemet mondjanak a kultúrharcra és igent a kultúrára. Akkor ez a hatalommegtartási mód véglegesen kudarcba fulladna.

Tegyük hát ezt.

2019. 01. 27.