A magyar társadalom politikai-társadalmi cselekvőképessége megszűnt. Teljes mértékben. Természetesen megannyi más tényező mellett ebben jelentős szerepe van az áprilisi választások eredményének, a Fidesz hatalmas győzelmének, az ellenzék politikai és morális csődjének, viszont az eredményen, hogy jelen állapotában a magyar társadalom egy legalább olyan jelentős része, mint a kormánypárti szavazók, nem tud és ezáltal nem is akar cselekedni, veszélyes, ugyanakkor hasznos vészjelzés azok számára, akik tudják és felismerik azt, hogy a baloldal és a jobboldal végpontja nem egymással, hanem a középen állókkal harcol, azokkal, akik sem Gyurcsány Ferencet, sem Orbán Viktort nem akarják többet a miniszterelnöki székben látni.

A kormánypárti szavazók egy részének - gyaníthatóan - felmerülő kérdését már az elején szeretném megválaszolni, miszerint miért nem elég "politikai cselekvőképesség" a kisember számára az, ha a nagyurak négyévente megszólítják, hogy "hahó, választás van, szavazz, akire akarsz!", és miért kellene egy kétségtelenül nagyot nyerő kormánnyal szemben álló ellenzékieknek a választások után néhány hónappal bármilyen cselekvőképességről is beszélni? 

Itt van 2 488 097 ember. Ők azok, akik valamelyik 5%-nál többet szerzett pártok listájára szavaztak. Nem egy homogén közegről van szó, a belpesti liberálistól a tanyasi mezőgazdászig sokféle társadalmi csoport képviselteti magát. Világos, hogy az ellenzék egyetlen formációban sem tudott volna nyerni a Fidesz ellen, illetve itt fontos kihangsúlyozni, hogy amikor a kormánypárttal ellentétes nézeteket valló emberek politikai cselekvőképességéről van szó, akkor nem véres polgárháborúra kell gondolni, amelynek vezetői Gyurcsány, Sneider Tamás és Demeter Márta fehér lovon megérkeznek a parlamentbe és ünnepélyes keretek között átveszik a hatalmat.

A Fidesz nyert, el kell fogadni, meg kell érteni.

Kép: Index

Itt sokkal inkább arról van szó, megengedheti-e magának egy ország, hogy két és félmillió ember tehetetlenül sínylődjön mind a kormánypárt, mind az amúgy a saját értékrendszerüket képviselni hivatott ellenzéki pártok által? Hogy egyetlen érdekvédelmi szervezet sem létezik, amely nyomást tudna gyakorolni arra a hatalomra, amelyik gond nélkül üldöz el egy egyetemet, vezet be egy kvázi rabszolgatörvényt bizonyítván, hogy a neoliberális tan nem került felmondásra a fülkeforradalom után, mi több, gátlástalan arroganciával hazudja azt, hogy sosem vetemednének a másként gondolkodók elhallgatására? Egy komplett ország él úgy, hogy a regnáló Fidesz bármit megtehet velük szemben, erre pedig két, történelmileg szükségszerű válasz van: az alkalmazkodás és a belépés a NER-be egy önkormányzati állással, egy plakátragasztással vagy akár egy kommenttel, illetve a hangos vagy kevésbé hangos, de összességében teljesen reménytelen tiltakozás.

Egyetlen olyan szféra, szakszervezet vagy közösségi tér sincs ebben az országban, amely alkalmas lenne arra, hogy védelmet nyújtson a fékek és ellensúlyok rendszerét sosem látott mértékben eltüntető Fidesz ellen. Nincsenek fékek. Nincsenek ellensúlyok. Semmi sincs, ami meggátolná őket abban, hogy ne robotoló zombikat, trashműsort néző analfabéta prolikat neveljenek ki a közoktatás keretei között, amely embertípusról köztudott, hogy sem gondolkodni, sem összefüggéseiben látni a világot nem igazán szereti. A proli csak szavaz és örül, amit kap.

De miről is beszélek, amikor a politikai cselekvőképességet hangoztatom? Mondjuk 2006-ról. Vagy a polgári körökről. Olyan társadalmi megmozdulásokról, amelyek hitet és alternatívát adtak az embereknek, hogy közösen akkor is tudunk változtatást elérni, ha a fennálló rendszer fehérgalléros bűnözői foggal-körömmel, az utolsó lélegzetvételükig fogják a zsíros bödönt. Egy társadalom egyébként meglehetősen elégedetlen, reményvesztett fele nem tud tőkét és tömeget kovácsolni, ha apátiában van. Ha nem hiszi, hanem tudja, hogy a rendszerváltás óta kormányra került rezsimek színeikben, hangoztatott céljaikban talán különbözőek voltak, de végtére egyre mentek, minél többet lopni a legkisebb felelősségvállalás mellett, akkor nem egy és nem két évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a jelenlegi ellenzéket ismerve feltűnjön (vagy visszatérjen) egy olyan progresszív, a szó jó értelmében vett XXI. századi alak, aki nem a hatalom minden áron való megtartását tartja politikai sikernek és végre kivezeti az országot abból a megosztottságból, ami harminc éve mérgezi társadalmunk mindkét részét.

Egyelőre nem tehetünk mást. Szervezzünk vitaesteket, pallérozzuk az elmét, értsünk egyet és kritizáljunk, dicsérjünk és szidjunk, na meg várjuk azt az időt, amikor végre megérti Magyarország népe azt, hogy a kádárista paternalizmus talán ideig-óráig biztonságot nyújt, de visszafordíthatatlanul megmérgezi a lelket. Ha ez megtörténik, az egyúttal az első csírája is lesz a tényleges rendszerváltás lehetőségének.

2018. 12. 03.