A széttöredezettség, a hatalomhoz kerülés ábrándja és az egyszerű tehetségtelenség együttesen az okozata annak, hogy ma Magyarországon egy autoriter, tekintélyelvű wannabe keleti diktátor hatalmas legitimitással kormányozhat. Az ellenzék nem akkor árulja el hazáját, amikor megszavazza az amúgy anomáliákban is bővelkedő Sargentini-jelentést, ahogy arra Orbán Viktor és a propagandagépezete utalt napok óta, hanem ha képtelen reális és az ország többsége számára elfogadható alternatívát nyújtani. Ez nem történt meg 2014-ben és 2018-ban sem és amennyiben nem hiszünk a Jézuskában vagy a Télapóban, egyszóval a csodákban, akkor jövőre, az önkormányzati és az európai parlamenti választások során sem fog. Az ellenzék nemcsak cserben hagyta, de el is árulta a választópolgárok többségét, számszerűen 51%-át a saját önös érdekeikért, a csekély parlamenti és bizottsági helyekért.

Az Orbán-kormány egyik legnagyobb belpolitikai sikere után éppúgy érdemes átvizsgálni az egész magyar politikai rendszer működésképtelenségét, pontosabban a működésének a deformáltságát mint akkor, ha a rezsim az utolsó hónapjait élné, aminek főleg úgy van értelme és haszna, ha nem fogadjuk el azt a képtelen ellenzéki mantrát, hogy a Fidesz hazudott először, a Fidesz lopott először és így tovább. Ha képesek vagyunk túl látni a szekértáborokon és nem igazságbeszédnek felfogni mindent, amit a politikai elit bal vagy jobb oldala mond, arra is képesek vagyunk, hogy ne kormányokban, hanem rendszerszerűen gondolkozzunk. Ha pedig XY kormány helyett a rendszerváltás óta eltelt politika 29 évét látjuk, máris világossá válik, hogy az alapvető problémák nem 2010-ben kezdődtek. (Pontosan ezt nem értik azok a feltörekvő politikusok, akik személyekre vezetik vissza az országban zajló problémákat és nem látják, hogy a csalás, a korrupció és az a "keleti stílus" bele van kódolva a rendszerbe.)

Ahogy kezdődött - Antall nem érti a sajtószabadságot

Az első szabadon választott kormány miniszterelnöke, Antall József megítélése az akkori idők közvéleményéhez képest napjainkra sem változott radikálisan: úriember mivoltát nem lehet megkérdőjelezni, de a rendszerváltás következményeként végbemenő drágulás, a munkanélküliség és a szabadsággal együtt járó jobb élet reménye pillanatok alatt hiteltelenné tették az MDF-et. Bár nem kizárólag Antall Józsefnek és minisztereinek kellett megszokniuk a demokrácia furcsa, néhol kellemes, néhol bűzölgő szagát, hanem egy egész országnak, amely azelőtt csak hírből ismerte azt, de a médiával és a sajtóval folytatott hosszú háborúskodás minden bizonnyal azt mutatja, hogy ez nem is nagyon sikerült nekik. Ahogy később kiderült, a társadalomnak se.

Antall a lakiteleki rendszerváltók népi vonulatával egyetemben hangoztatta a plurális média és a sajtószabadság fontosságát, amik a szocializmus alatt érthető okokból nem valósultak meg, ám ahogy kormányra került, máris lojalitást várt el a hír- és magazinműsoroktól. Ennek elérést abban látta, ha a közrádió és televízió éléről menesztik Gombár Csabát és Hankiss Elemért, amit egy 1974-es, igen, egy kőkeményen a Kádár-rendszer alatt bevezetett kormányrendelet alapján szeretett volna megtenni, ami kimondja, hogy a közintézmények munkáltatója a kormány. Később a soros költségvetési vitában a Magyar Televíziótól elvontak egymilliárd forintot, majd maga Hankiss kérte a felmentését a köztársasági elnöktől 1993-ban.

Az első médiaháborúként is ismert viaskodás sokkal több, mint egy érdekes rendszerváltáskori történet: remekül megmutatja, hogy a kádári berögzültség - amelynek hatása a mai napig tart - az egyébként demokrata közjogi méltóságokra is kihat, akik élesen elítélték a '89 előtti médiának nevezett propaganda mosdatását, lejáratókampányait és bűneit, de a saját kormányuk alatt ha nem is ugyanolyan módszereket, de lojalitást és szövetséget vártak el a sajtótól. Mint ahogy előbb említettem, az eset nem egyedülálló, mi több, végigkísérte az elmúlt 29 évünket. Bár a Fidesz kétséget kizáróan a legkártékonyabb kormánypárt az összes közül, de nem érdemes és nem is lehet mindent a nyakukba varrni, ami a média és az ellenzéki hangok ellehetetlenítésével kapcsolatos: hogy egy példával éljek, a 2010 előtti kormányzatok a homokozó királyai, a nagyfiúk, akik bármit megtehetnek a kicsikkel szemben, ám egy kicsi inkább úgy dönt, nem menekül, hanem tanul tőlük. Ma pedig azt láthatjuk, a homokozót egyedül uralják mindent és mindenkit kiírtva maguk mellől.

Kép: Morfondir

Nehéz feladat lenne visszaemlékezni arra az időre, amikor nem okozott kellemetlenséget a mindennapi vagy akár a közéletben ellenzékinek lenni. A tűr, tilt, támogat három T-je közül a legtöbb esetben az első érvényesült, de gyakran előfordul az is, hogy a Rákosi-éra "aki nincs velünk, az ellenünk van" vélekedése volt az iránymutató a hatalom számára és egzisztenciája, munkája, egyszóval a megélhetése került veszélybe annak, aki a kormánnyal ellentétes véleményt fogalmazott meg. Helytálló azt mondani, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere óta ezen esetek száma valóban megnőtt, de ennek sem a Fidesz volt a szellemi atyja, csak jó diák módjára eltanulta és később - kiválóan - alkalmazta azt.

A megosztás és a gyűlölködés politikája szintén nem csak a Fidesz fegyvere, pláne nem abban az országban, ahol a kampányguruk és a PR-managerek agyán egy kósza gondolat formájában sem fut át az, hogy ne uszítással és félelemkeltéssel, hanem az elért sikerekkel, pozitív módon reklámozzák magukat. Ehelyett jön a 23 millió román munkavállaló, még több migráns, még több Soros-szervezet, az erre fogékony választópolgároknak pedig több se kell ahhoz, hogy elhiggyék azt a hazug lózungot, amit a politikusaik szájából hallanak, miszerint egyetlen tollvonással ők is hősökké válnak a haza megmentése során.

Megosztottság, avagy a "mi" és a "ti" kultúrája

Felfordul a gyomrom, amikor a különböző, nagy általánosságban semmit mondó és céltalan televíziós vitaműsorok során akár a bal, akár a jobboldal elkezd többes szám első vagy második személyben beszélni. Egy kicsit a demokrácia halála, amikor saját magunkat és másokat is egy táborba - szekértáborba - skatulyázunk teljességgel alaptalanul.

Tudjuk, hogy aki Orbánt kritizálja, az Soros-bérenc, beengedné a migránsokat, hagyná, hogy megerőszakolják a lányaink, asszonyaink, utálja a keresztényeket, imádja a muszlimokat, a Nyugat zsoldosa, ballibsi, zsidó, bolsevik és hazaáruló.

Ellenben aki Gyurcsányt kritizálja, az nem akar összefogni, Orbánnal van, segíti a Fideszt, náci, fasiszta és hazaáruló.

Ebben az ingoványos politikai térben nincs olyan vélemény, amelyik ne lenne hazaáruló valamelyik oldal számára. Persze mindenki számára hívogató, ha valahol "letelepedhet" és személy szerint úgy érzi, megtalálta azt a politikai formációt, amiben hisz és amit támogatni tud, de a rajongásig fajult, elvakító imádat és a mértéktelen bálványozása a politikusoknak olyan hiba, ami már most megbosszulja önmagát.

Kép: 24.hu

Az Egyesült Államokban sem egészséges, hogy a demokraták és a republikánusok uralnak mindent, amit egy kicsit ellensúlyozni tud a fékek és ellensúlyok rendszere, és valljuk be, Trump regnálása alatt erre szükség is van. (Amíg Magyarországon elképzelhetetlen lenne, hogy egy képviselő XY fontos ügyben ne a pártja szerint szavazzon, addig az USA-ban ez meglehetősen gyakori, illetve ott, diktatúrák nélkül a társadalom gerince is egyben maradt.)

A két részre osztódás, amely jelenen állapot szerint egy kifordított kuruc-labanc ellentétet mutat, vagyis vannak a hazaáruló liberálisok, pardon, libsik, akik Soros György szervezeteivel összejátszva törekednek Magyarország ellehetetlenítésére és kultúrájának lerombolására, és vannak a hős keresztény-konzervatívok, akik mindent megtesznek azért, hogy a hazát ért támadást visszaverjék elkergetve a főmumust, Sorost. A legszebb az egészben, hogy a szekértáborokba osztódást nem is kell szükségszerűen elvégeznünk, hiszen megteszik azt mások helyettünk. 

Talán még nem is érzékeljük, de beláthatatlan következményei lesznek - és már vannak is - annak, ha kvázi két "külön" országként élünk, ebben pedig olyan nagy hatalmú erők segítenek, mint a magyar néplélek, a kormánypárt propagandája és az oldalakhoz tartozás hamis illúziója. Ennek tökéletes bizonyítékai azok a kommentek, melyeknek elolvasása után sem lehet megmondani pontosan azt, hogy az ellenzékről vagy a Fideszről beszél. A szabad véleménynyilvánítás vívmányának köszönhetően éppúgy lehet hazaáruló, bolsevik és kommunista a Fidesz, mint az ellenzék. 

Végre tenni az országért

Elképzelhető, hogy a társadalom többségének tökéletesen megfelel, hogy vagyunk mi, meg vannak ők, hiszen ezáltal van ellenségkép is és egy olyan erő, ami ellen a végletekig lehet harcolni.  Azonban. Rá kéne végre jönnünk, hogy se a libsiknek, se a mélymagyar keresztényeknek sem lesz olcsóbb a kenyér vagy külön bejáratú orvosi rendelőjük, csak mert így vagy úgy vélekednek a politikáról, mert egy ország, egy nép vagyunk sok különböző származással, véleménnyel és gondolkodással. Meg kéne értenünk, hogy nagyon komoly, kormányokra alig visszavezethető rendszerszintű problémákkal nézünk szembe, amit napról napra mélyítünk el még jobban.

Fúrhatjuk egymást a végtelenségig, de hogy akarunk kitörni a bűzlő kelet mocsarából, ha tudatosan harcolunk saját honfitársaink ellen? Lehet, hogy nem értjük a demokráciát, lehet, hogy a kádári néplélek belénk ültette, hogy kell egy atyáskodó, paternalista vezető, de semmivel sem vagyunk jobbak vagy rosszabbak a többi népnél. Csak tőlünk függ az, hogy lesz-e változás.

2018. 09. 16.