Azokat a politikánkat és társadalmunkat egyaránt nagy dózisban mérgező dolgokat szedtem össze, amiknek eltűnése egy realista fejében talán nem is lehetséges opció a következő évtizedekben, de ha nem írjuk meg és nem diagnosztizáljuk ezeket az eseteket, akkor megoldás sem fog születni. 

Az önkritika hiánya. Az idő a bizonyítéka, hogy ezer meg egy alkalommal lehet papolni a politikusok bálvánnyá állításának ostobaságáról vagy a "csak az én oldalamnak van igaza"-elvről, de amíg a Fidesz-szavazó csak Gyurcsány kezét látja matatni a zsírosbödönben, az ellenzéki meg Orbánét, addig világos, hogy a kritikus gondolkozás fogalma nem jutott el a szélesebb rétegekhez a magyar politikai események és szereplők értékelésekor. Magabiztosan támogatni egy általunk nagyra tartott eszmét nem bűn, sőt, éppen hogy jó, ugyanakkor ezen ideológiák és az azt képviselő politikusok tévedhetetlenségében hinni nemcsak buta, de káros dolog is. A magyar politika vitathatatlanul egy rakat olyan embert kitermelt szélbaltól széljobbig az egész nagy kört bezáróan, hogy egyetlen szubkultúra vagy politikai alakulat se legyen feddhetetlen: hát akkor kritizáljuk! Ha egy szemernyi bírálatunk sincsen azokkal a honatyákkal, honanyákkal szemben, akikről történetesen úgy érezzük, hogy mi a érdekeinket képviselik, miközben a velünk ellentétes véleményt formálókról kapásból egy tucat korrupciós ügy vagy hazugság az eszünkbe jut, az egy hatalmas probléma, ami ellen egy felelős állampolgárnak igenis tennie kell.

Safe-space mindenhol. Ha megtehetjük, hogy a velünk egy állásponton levő emberekkel együtt dicsérhetjük a fellegekig a saját nézeteinket, miközben pocskondiázhatunk másokat, akkor felmerül a kérdés, hogy kinek van szüksége vitára meg érvek ütköztetésére? A balliberálisoktól kezdve a jobbikosig, fideszesekig minden kisebb-nagyobb csoportosulás megtalálta a maga helyét, legyen az egy szervezet vagy egy sima facebook-csoport, ahol nem kell elviselnie, hogy a szemére hányják az általa támogatott párt vagy rendszer hibáit, hiszen itt mindenki barát, mindenki "elvtárs" és nem kell azt bizonygatni, hogy Gyurcsány nem lopott/Orbán nem lopott/ stb... A véleményeket védőburokba tartás előterjedésében viszont az internet és a különböző kommunikációra szolgáló közösségi oldalak is nagyban segédkeztek, melyek használata során a megrögzött rajongó biztos lehet, hogy egyetlen Gyurcsányt éltető oldat sem fognak a pofájába vágni, ha előtte belájkolt tíz fideszest, és persze így fordítva. Bár a legnagyobb gépezet, a Facebook minden kisnyugdíjastól megkapja, miután az nem találja a hozzászólások között az el se küldött vagy véletlenül kitörölt kommentjét, hogy véleményterrorban tart mindenkit, ami viszont igaz is, csak nem abban a formában, ahogy azt értik: a véleményterror azon formáját alkalmazza, ami lehetőséget sem teremt arra, hogy oldalak, nézetek és emberek találkozzanak egymással. Amíg ezen nem változtatunk - és ez persze globális probléma - addig a XXI. századi politizálás nem fog érdemben javulni.

Az utcai politizálás illúziója. Az ellenzék számára csúfos áprilisi választások után azzal járták be reggeltől estig a közéleti műsorokat, hogy tanultak a bukásból és a politizálás most már az utcán folytatódik. De mit is jelent ez? Tüntetéseket? Ha igen, akkor arról hamar megbizonyosodhattunk, hogy az eddigi, teljesen céltalanul a színpadon kóborgó felszólalókkal nem fog menni, akik érthetően elkeseredettek, de az eredmény megértésének azon pontjára már nem jutottak el, hogy ne mondjanak olyanokat, hogy "új választásokat!!!!!!!". Azt is láthattuk, hogy a tüntetés maga semmit nem ér, ha arra egy délutáni programként gondolunk és lefekvéskor majd azzal hitegetjük magunkat, hogy Orbán és bandája biztos berezelt ettől. Nemrég éppen Örményország csúfolt meg bennünket demokráciából: a nép érthető, világos célt fogalmazott meg és demokratikus keretek között kényszerítette arra a hatalmat, hogy lemondjon. Egy volt miniszterelnök azt mondta a tüntetőkre, hogy majd megunják, hazamennek, és milyen igaza volt: tényleg ez történt. Ha tüntetni akarunk és utcára menni, annak először háttérmunkája van, ami elsősorban nem a színpad felállításának módja. 

Mi más van a tüntetésen kívül, amit a politikusok tehetnek? Kiállnak standolni? Láthattuk, hogy nagy sikere volt. Elsősorban azt kellene megértenie az illetékeseknek, hogy amíg egyig párt sem tudja képviselni és határozott módon megfogalmazni a társadalom érdekeit, ergo nincs mivel kimenni standolni, addig teljesen felesleges ugyanazokat a hazug lózungokat mondogatni, amik idén is hatalmas sikert arattak. Kicsit olyan ez, mint az árus, aki hőbörög, hogy nem gazdagodik meg, miközben nincs is semmi eladnivalója.

Kép:merce.hu

Jelképes politizálás. Olyan emberek formálják a magyar politikát, akik több évtizede halottak: ez nem jó. Horthykról, Kádárokról szól a pártok kommunikációja, hol a holokausztnak egy szobor, hol Trianonnak, de az ezer százalékig biztos, hogy mindig lesznek olyan múltbeli karakterek és kibeszéletlen tragédiák, amikkel játszi könnyedséggel lehet feszültséget szítani, egyben szavazatokat szerezni. A társadalom pedig igenis fogékony arra, hogy pártpolitikusok hatására azt higgye, hogy neki háborúznia kell valami vagy valaki ellen, miközben nem tudja és nem is akarja megérteni az országban zajló folyamatok valódi hátterét. Zsidózni, nácizni sokkal egyszerűbb.

A szavazók meg nem értése. A szavazók többsége tudja, hogy Mészáros Lőrinc strómanmunkássága által Magyarország leggazdagabb embere lett. A szavazók többsége tudja, hogy a Fidesz-KDNP kormánya nemcsak lop, de hazudik is. A szavazók többsége azt is tudja, hogy ezek a folyamatok nem jók, ugyanakkor az ellenzék és képviselőinek sikerült mégis több százezer olyan embert összeszedniük, akik mindezekkel tisztában vannak és így is a Fideszt látták a legjobb alternatívának. Na ez az, ami a leggyalázatosabb az összes hibájuk közül. Itt nem arról van szó, hogy tétlenül, szó nélkül kellene nézni, ahogy szétlopják az országot: sokkal inkább arról, hogy erre nem lehet politikát építeni. A választó tudomásul vette, megértette, sajnálja, talán még a stadionokat is megköpködi, ha arra jár, de nem ez a fő prioritás. Az állítólag szociáldemokrata MSZP, a zöld LMP, a néppárti(??) Jobbik és a Messiás elnökölte DK sem tudott másról beszélni, aztán meg is lett az eredménye.

Földesúr-jobbágy viszony. A Fidesz hatalmának megszilárdításához egy rakat olyan ember is kellett, akik nem a Stop Soros törvénycsomag vagy az államháztartás állapotának mérlegelése után fogják az adott karikába húzni az ikszet, hanem egyszerű függésből: ha máshová szavaz, nem lesz közmunka, ha ellenkezik, nem lesz közmunka, ha mást mond, nem lesz közmunka. Ilyen egyszerű mechanizmusa van ennek a dolognak, de annál jobban működik. Az egyszerű, aluliskolázott falusi embereket talán még csak az sem foglalkoztatja, hogy szoci-e az, aki adja a munkát vagy fideszes, csak legyen. Hiszen el kell tartani magát és a családját. De nem a közmunkában dolgozók az egyetlen kiszolgáltatott réteg, hiszen van hogy egész falvak kerülnek ilyen helyzetbe fideszes kiskirályoknak köszönhetően. Ott van akár Nagyiván, akár Túrricse esete: utóbbi esetében maga a polgármester adott kitalált utalványokat a közmunkásoknak, hogy azt a saját boltjában lehessen levásárolni. Amikor a bevétel megcsappant egy konkurensnek köszönhetően, akkor a fenyegetés sem maradt el. Nem kell azzal hitegetnünk magunkat, hogy a Fidesz ezért nyerte meg a választásokat, de azt pártállástól függetlenül mindenkinek kötelessége elismerni, hogy egyetlen ember sem dönthet a szavazások alkalmával puszta kiszolgáltatottságból.

Ezernyi okot lehetne még sorolni, ami miatt itt tartunk. Ezekre néha értelmes választ próbálunk adni, esetleg diagnózist felállítani, de sokkal gyakoribb, hogy az egészet a szőnyeg alá söpörjük. A politikánk beteg, ebben pedig ugyanolyan felelős a társadalom, a kormánypárt és az ellenzékiek is. A probléma megoldása ott kezdődik, ha végre vállaljuk ezt.