Egy mesterségesen felhizlalt, a szabad piacon kormányzati segítséggel fenntartott, de anélkül odáig minden bizonnyal el sem jutó vállalatok és cégek névleges oligarchái képzik az országunk gazdasági elitjét. Orbán Viktor bizarr, a társadalomra és a gazdaságra éppúgy érvényes víziója, miszerint neki egy "nemzet tőkésosztályt" kell létrehoznia, bizonyítottan nem a valóban egyenlőtlenséget okozó multik térnyerését akadályozza, amire oly sokat hivatkozik, sőt, ez a meglehetősen magyaros, kicsit sárga, kicsit savanyú tőkésosztály aztán ahelyett, hogy a piac keretei között versenyben érvényesülne, inkább közbeszerzéseknek és állami milliárdoknak köszönhetően marad életben.

Azt azonban ne gondoljuk, hogy a jelenség egyedi lenne, abban az országban viszont, ahol csak és kizárólag az oligarchák és az irreális gyorsasággal, a semmiből meggazdagodó strómanok képzik a tőkések nagyobbik részét, akkor ott érdemes tágabb kontextusba helyezni mindezen módszer eredetét, jelenét, működését és ami a legfontosabb, az okát.

Bár az oligarcha és az oligarchia szavak terminológiája kétségtelenül leegyszerűsíti az értelmezést, a közgazdaságban jártas szakemberek elsősorban azt értik a fogalom alatt, amikor a gazdasági és politikai hatalom egyesül, ezáltal pedig Európán innen és túl, bárhol is bukkan fel egy nem kizárólag, de leginkább autoriter, tekintélyelvű rendszer, a már meglévő egyenlőtlenség jóval nagyobbá válik a brutális vagyonkülönbségek által. (Ahogy Magyarországon, úgy a világ más pontjain megválasztott féldemokrata rezsimekre is kifejezetten jellemző az "oligarchatenyésztés", ezt előbb említettem, de fontos hozzátenni, hogy a világ nagyhatalmainak mivolta már önmagában magukban hordozzák az olyan mindig meglévő, irányítani és uralkodni akaró csoportokat, akiknek túl sok tőkéje és hatalma van ahhoz, hogy eltüntethetőek legyenek, lásd az Egyesült Államokban.)

Bár az USA példája mindenképp tanulságos pláne úgy, ha annak bizonyítékaként akarjuk felhozni, hogy az olyan országokban is így működnek a dolgok, ahol egyébként a fékek és ellensúlyok rendszere egy alapjaiban demokratikus működést sejtet. Az alábbiakban az oligarchisztikus berendezkedések térnyerésének okait és hátterét fogom keresni többször is az Egyesült Államokkal példálózva, de már itt fontos hozzátenni, hogy a két ország nem csak abban különbözik egymástól, hogy az egyik az EU szempontjából egy jelentéktelen ország, a másik pedig az egyik legnagyobb kihívója, egyben a világ nagyhatalmainak egyke, de abban is, - és ez a posztom témáját tekintve relevánsabb -, hogy amíg az Egyesült Államokban a tendencia az, hogy a politikusok az alárendeltjei az oligarcháknak, addig Magyarországon pont fordítva van: az sosem fog megtörténni, hogy Mészáros Lőrinc - bár a pénze megvan hozzá - Orbánnak és társainak diktáljon, a tengerentúlon viszont megszokott tendencia az, hogy a Kongresszusban hogy-hogynem sose sikerül megszavazni a multi- és transznacionális cégek megadóztatását vagy a globális vagyonadót.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy helytállóak azok a disztópiák, melyek egy, az eddiginél is egyenlőtlenebb és igazságtalanabb világ eljövetelét jósolják a kapitalizmust és a demokráciát okolva. Álljon meg a menet: hogy lehet okolni a demokráciát? Természetesen sehogy, a probléma pont mindezek meggyengülése, ami olyan bizonytalanságot szül a társadalomban, hogy a felső osztály gátlástalan könnyedséggel hajolhat le az utolsó darab forintért is. 

Kép: Youtube

A demokrácia XXI. századi gyengélkedése és a kapitalizmus folyamatos vergődése között azonban marginális különbségek vannak, amiket nem árt megemlíteni. A demokrácia folyamatos lezüllesztése nem köthető kifejezetten az oligarchákhoz és a tőkés osztályhoz, hiszen ezernyi tényezője van: ebbe beletartoznak ők is, de nem kizárólag. Az álhírek terjesztése, az összeesküvés-elméletek bevonása a mainstream médiába, a folyamatos társadalmi feszültségfenntartás a világot és az adott országokat érintő krízisek után és a sosem látott módon erősödő elutasítottság a klasszikus politikusok iránt mind hozzájárulnak ahhoz, hogy autoriter látszatdemokráciák kerülnek hatalomra Európában. A folyamatoknak azok a populista, az összes létező szociális ígéretet szajkózó pártok a legnagyobb nyertesei, akik nem meglepő módon esetleges kormányra kerülésük után - ez Olaszországban megtörtént - már háttérhatalmakra és összeesküvőkre fogják ígéreteik elmaradását. 

A kapitalizmus viszont még a fénykorában sem bírt akkora erővel, mint a demokrácia a gyengébb napjaiban. 

Bár el kell ismerni, hogy más életképes gazdasági rendszert még nem találtak ki, de ez nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus kritikusainak és azoknak, akik hangsúlyozzák az abból fakadó egyenlőtlenséget, egyből elő kellene állniuk valami jobbal a kritikájuk legitimálásához. Hogy miért? Mert pokolian nehéz. Aki tisztában van az esetlegességektől, véletlenektől egyre jobban függő piacgazdasággal, az tudja, hogy égetően szükségünk lenne a váltásra, egy olyan rendszerre, ami nemcsak beilleszthető a XXI. század folyamatosan ingadozó gazdasági változásaiba, de azokra képes választ is adni.

Kívül álló események eddig szinte mindig megmentették a kapitalizmust, de ez nem lesz mindig így. Nyilvánvalóan lehet és bizonyos szempontból jogos dolog is a vészjósló idők és a piacgazdaság halálát óbégató embereknek odavetni, hogy már annyiszor és olyan régen halljuk ezt, hogy minden aggodalom teljesen hiteltelenné vált. Ráadásul ahányan voltak, annyiféle halált jósoltak: Polányi Mihály az ellenállástól, ami az élet és a társadalom áruvá változtatása miatt támad fel; Marx a profitráta zuhanásától; Nikolai Kondratiev a technológia stagnálásától; Weber és Hayek pedig a bürokratikus elnyomástól. Mindegyik magában foglalja a veszélyt, az aggodalom tehát nem avult el, a végső döfést az előbb említett nagy tudású emberek sejtéseivel ellentétben azonban még a mai napig nem vitték be.

A jelenkor veszélye, ahogy az évtizedek során annyiszor, átalakult és megváltozott, a 2000-es évek nagy technikai újításai, a modernizáció és vele együtt a robotizáció pedig - ha sivalkodásnak tűnik, ha nem - lényegében pont úgy fogja nincstelenné tenni temérdek számú munka végzőit, mint ahogy azt az iparosítás során történt a munkásosztállyal. Az USA 50 államából 29-ben a gépjárművezetés a leggyakoribb foglalkozás, de említhetném az adminisztratív állásokat vagy a programozóit, amik a gépi tanulás fejlettségének köszönhetően az elkövetkezendő évekbe, évtizedekbe komoly veszélybe kerül. A Forrester Research egyik tanulmánya szerint 25 millió állás szűnhet meg a közeljövőben.

Kép: Adam Smith Institute

A probléma tehát hatalmas, a recept pedig senkinek nincs a birtokában, ugyanakkor látható, hogy a különböző tőkés érdekszféráknak a kapitalizmus poszt-kapitalizmusba átlépése, a bizonytalanság időszaka és a demokrácia hasonló mértékű erodálása rendkívüli mértékben kedvez. Az ebből következő oligarchisztikus berendezések és a haveri kapitalizmus rendszeressé tétele Közép-Kelet-Európában együtt jár az intézmények decentralizásával és a közjogi rendszer átalakításával. Magyarország példája tehát azt mutatja, hogy a kapitalizmus gyengeségéből következik a demokrácia gyengesége.

De mit lehet tenni? Várni a közgazdasági hetilapok következő számát, amiben minden bizonnyal egy új lehetőségét fogják megtalálni annak, hogyan fog elpusztulni hamarosan a piacgazdaság? Nos, ez nem túl előremutató, de a veszély megismerésével és annak tudatosításával igenis képesek lehetnénk túlélni egy esetleges gazdasági válságot és az abból következő "interregnum" idejét, amikor az összes politikai cselekvőképesség eltűnik, rendszerünk pedig erősen individualizált lesz. Az egyetlen biztos, amit ki lehet jelenteni, hogy senki nem szeretne abban a korban élni, ez viszont gyökeres változások nélkül elkerülhetetlen lesz.

Az írás témájának alapját Wolfgang Streeck A kapitalizmus vége - Tanulmányok egy hanyatló rendszerről című könyvének bevezetője szolgáltatta.

2018. 08. 04.