Jól látható és sokunkat érintő társadalmi folyamat a XXI. században, hogy azok az ideológiák és mozgalmak, amikért több évtizeddel ezelőtt küzdöttek különböző csoportok - legyen az a nők vagy a kisebbségek egyenjogúsága - az mostanra nem tökéletes módon, de tagadhatatlanul megvalósult. A célok sikeressége, ergo a cél elfogyása pedig olyan kifordított eszméket követelt, mint a gender, a radikális feministák vagy azok a magukat liberálisnak gondolók, akik nemcsak semennyire sem liberálisok, de magát a klasszikus liberalizmust is lejáratják, melyek olyan értékes és az emberiség számára hiánypótló ideákat mondtak ki, amiket a szocialista és a szélsőjobbos egyaránt megkövetel magának (pl. szólásszabadság).

Amikor az állatkínzásokról beszámoló híroldalak cikkei alatt megjelenő emberek kommentjeit olvassuk, akik végeláthatatlan körmondatokban részletezik az összes kis momentumát annak, hogyan kötöznék a sínekre és közben vagdosnák darabjaira az elkövetőt, akkor hajlamosak vagyunk szemet hunyni a végletekig húzott agresszivitásán és lerendezzük annyival, hogy nem több, mint a haragját indulatosan kifejező állatvédő. Nem. Az ilyen nem az állatot szereti, hanem az embert utálja, és pont ugyanez az érzésem azokkal a so-called feministákkal is, akik egyenjogúságról beszélnek, ami a saját értelmezésükben csak a férfiak kárára valósulhat meg.

A feminizmus fogalmát kifordító és azt a saját érdekeik mentén elsajátító csoportok nem látják, hogy az egyenlőség és az egyenjogúság nem akkor valósul meg, ha ugyanannyi nő és férfi ül a parlamentben. A magyar feminista közegben ez az egyik legnépszerűbb téma, miközben arról már nincs szó, hogy a többi munkahellyel - az ápolóéval, a kőművesével vagy a szobafestőével - mi van? Hiszen tudjuk, hogy míg az elsőt nagy arányban végzik nők, addig az utóbbi kettőt férfiak. Itt miért nem kell kvóta? Egy férfi kvalitásait nem haladja meg, hogy segítsen a betegeknek és egy nőét sem, hogy szobát fessen vagy malterozzon. 

Kép: Starting Points Journal

Az áprilisi választásokat követően 176 férfi és 23 nő ülhetett be a parlamentbe. Ez a szám női részről valóban kevés, de tételezzük fel, mi történne akkor, ha kiegyenlítődnének a számok: lényegében semmi. Maguknak a nőknek sem kell, hogy érdekképviseletük úgy beszéljen róluk, mintha egy kisebbség lennének, akik egyenlő létszám nélkül ne tudnák képviselni az embereket. 

Valóban úgy gondolja egy feminista, hogy a számok kiegyenlítése még azt az áldozatot is megéri, hogy egy esetlegesen jóval többet dolgozó férfi kiszoruljon egy nő javára és fordítva? Természetesen nem arról van szó, hogy ez minden esetben szükségszerűen így van, csak egy példa arra, hogy a minőséget - amit egyébként nagyítóval kell keresni - felváltják a számok és a statisztikai adatok. A kezdeményezés rossz alapokon lett lerakva, nem működik, nem megvalósítható, be kéne már látni.

A különböző radikális nézeteket valló, a saját célkitűzéseiket erőszakosan végrehajtani kívánók nemcsak egy hibás és értelmetlen ideológia követői, de nagyban köszönhető nekik az is, hogy a feminista szót meghallva miért vág savanyú arcot és asszociál szőrös lábú, frusztrált nőkre az átlagember, akik pórázon húzgálják ide-oda a papucs férjüket. (A szőrös lábúság egyfajta kultikus embléma is az ellenoldalon, ami egészen az '50-es évekig nyúl vissza, amikor a feminizmus nem ismerte el a férfiak és a nők közötti alapvető különbségeket és a nők a férfiasodásban látták a lehetőséget.) Pedig az alapvető célkitűzésekkel, amiket a feminizmus kimond, vagyis a nemek közti egyenjogúság gazdasági, társadalmi és politikai szinten, nagyon is támogatandó dolog. Azok viszont, akik vonakodva gondolnak a feminizmusra, biztosan nem a radikális felhangtól fogják elismerni a létjogosultságát.

Kicsit most is olyan érzésem van, mintha az '50-es években lennénk: a nők mindennél erősebbnek, férfiasabbnak, keményebbnek akarnak látszani, mert úgy gondolják, hogy csak akkor van lehetőségük előrelépni az életben. 

Kép: Vox

De tudunk-e teremteni egy olyan társadalmat, ahol ezt nemtől függetlenül senkinek sem kell megtennie, hiszen nem a maszkulinitás lesz a döntő mérce? Csak rajtunk múlik, a radikálisokkal viszont nem megyünk semmire.

Vagyunk nők és férfiak, de mindenekelőtt emberek. Ahhoz, hogy a helyzet javuljon, mindenkinek cselekednie kell és belátni, hogy a világ társadalmának egyik és másik felét nem lehet címkék alá besorolni: mások vagyunk, mást szeretnénk különbözőképpen. A nemek közti egyenjogúság elvitathatatlanul fontos kérdés, de amíg a mozgalmak fő zászlóvivői direkt és a saját ideológiájuk megerősítéseként értik félre az egész feminizmust, igazi változás nem várható.

2018. 06. 24.