Tudom, hogy Magyarország kormányzópártja és a komplett ellenzék alaposan megnehezíti annak a kérdését, melyek lennének az elmúlt másfél év legviccesebb, egyben legszomorúbb politikai hírei, de az MSZP önkormányzati képviselőjelöltje, Bangóné Borbély Ildikó és a róla (és macskabaglyokról) álmodozó Németh Szilárd csepeli jövőbeli harca biztos bekerül ezek közé. 

Röviden a történet: mit adott isten, 2014-ben Szabó Szabolcs, a nagy baloldali összefogás jelöltje megverte a rezsibiztost a választásokon, ezzel pedig országgyűlési képviselő lett. Aztán a napokban az újabb tavaszi megmérettetésre meglehetősen furcsán készülő MSZP bejelentette, hogy ők is indítják a saját emberüket, nevezetesen Bangóné Ildikót. Itt hozzá kell tenni, hogyha még maradt abban a pártban valaki, aki valóban fontos és értékes dolgokról próbál beszélni, emellett hitelessége megmaradt akkor az Bangóné, bár ebben az ügyben most ez másodlagos dolog.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi történt szegény Szabó Szabolccsal? Meghalt? Vagy 38 évesen megunta a politikát és visszavonult? Egyik sem, hiszen ő is indul, ez pedig azt jelenti, hogy az MSZP nyíltan rálicitált arra a Szabóra, aki négy évvel ezelőtt úgy tudta megverni Németh Szilárdot, hogy csepeli születése mellett már akkor is a Fidesz egyik fontos embere volt. (Akit érdekel az iskolaigazgatói múlttal is tűzdelt pályája, olvassa el ezt a remek portrét.)

Aztán délelőtt érkezett Juhász Péter, a magára maradt Együtt elnöke, aki népes facebook oldalán beleállt az MSZP vezetésébe meglengetve azt a Botka László által hangoztatott pletykát is, hogy a szocialistákat a Fidesz irányíthatja. 

Fotó: 24.hu

Való igaz, hogy komoly kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy egy győztes ellenzéki polgármester helyére miért akarják a sajátjukat a szavazatok szétforgácsolása mellett? Juhász is ezt próbálja fejtegetni, ami felnő az eredeti történet kínosságához. Hogy miért? Mert ő se nem újságíró, se nem politológus, akinek ezeket a dolgokat elemeznie kellene. Ő történetesen egy politikus, aki állítólag a Fidesz ellen küzd. Erre az első egyet nem értés és probléma után a facebookon találja meg a helyét annak, hogy még jobban tönkretegye mindkét párt esélyeit?

Az ellenzék és annak dilettáns emberei nem látják, hogy saját lehetőségeiket és megítélésüket akkor rontják el a legjobban, ha ilyen és ehhez hasonló ostoba csatározásba kezdenek a közösségi oldalakon. Ezzel szemben Juhász arról is ír, hogy az MSZP és annak elnöke már két levelére nem válaszolt, ami finoman aggályos, durván szólva elképesztően pofátlan. A Szocialista Párt hozott egy döntést, miszerint indítanak jelöltet, majd egyből ezután jött Juhász, aki beolvasott Molnár Gyulának. Esélyes, hogy ezután holnap vagy holnapután nem diszkrét telefonhívások vagy találkozások fognak összejönni, hanem facebookos közlemények, amiben az MSZP arról ír majd, hogy az Együtt nem is akarja a kormányváltást, amúgy is egy törpepárt, Juhász nem ért hozzá stb.

Nem nehéz kitalálni ennek a következményeit, sőt, kevesebb mint száz nap múlva látni is fogjuk. Sajnos kimondható, hogy a Fidesz egyetlen problémája az lesz, hogy a saját körein belül felmerülő személyi kérdéseket megoldja, minden másban biztos lehet a jelenlegi állás szerint.

A demokratikusnak nevezett ellenzék (direkt nem írom a pártok neveit, hiszen mindannyian ugyanolyanok) a saját szavazóit köpi szembe, amikor ilyen módokon szidalmazzák, alázzák egymást. Nézzünk meg egy csomó tévéfelvételt, amiben a pártok elnökei megállás nélkül arról beszélnek, hogy bár mindegyikük különböző, de az alapvető minimumokban egyetértenek. Ez lenne a minimum? Már abban sem lehetünk biztosak, hogy a "Tűnjön el Orbán és majd utána kitaláljuk", egyébként koncepció nélküli és elvben egytől egyig egyetértenének. 

Pontosan tudom, rengetegen csalódtok most a címet látva, lévén mi az, hogy a Fidesz-KDNP legtehetségesebb politikusai? De ami még durvább: mi az, hogy csak öt? Mégis milyen számrendszerben gondolkodik az az ember, aki a Fidesz és a KDNP közös kormányzásából csak egy maroknyi politikust emel ki a sok közül? Igen, szégyen. Az alább látható illiberális, kereszténydemokrata államvezetők viszont feledtetik a helyhiányt, hiszen mind egytől-egyig példaképek lehetnek a fiatalság számára kivételes döntéseikkel, karizmájukkal és jellemükkel. Következzen az All Star csapat, a Fidesz krémje, akik életük során rengeteg lemondást hoztak csak azért, hogy a nép újra régi pompájában tündököljön.

5. Németh Szilárd

Senki sem tévedhetetlen. Ahogy a mi Szilárdunk, közismert nevén Rezsiszilárd sem az, aki pályájának elején egy kis megtévedt bárányként még az SZDSZ-ben bontogatta aprócska szárnyait, majd az idő haladtával megtért és narancsos lett: onnantól kezdve pedig megállíthatatlanul szárnyalt a MENSA tiszteletbeli tagja. A csepeli bika mindig megőrizte hidegvérét és józan eszét a szánalmas ballib "újságírókkal" szemben, akiknek tények hiányában nem maradt más, mint a személyeskedés. Testsúlyával és kinézetével való élcelődés csak még szimpatikusabbá teszi Szilárdot, akinek kedvenc étele igaz magyarként a libsikék által utált ínyencség, a pacal. Innen is egészségedre!

Szilárd bár egész élete során hihetetlen szerénységet tanúsított a külvilág felé, így nem mondta ki, de én igenis kimondom, hogy publicistaként is megállja a helyét. "A macskabagoly és Bangóné Borbély Ildikó kalandjai" című írásáért Pulitzer-díjat érdemelne, csak hát a kedves pulitzerek aligha akarnak felnézni Soros ánuszából. 

4. Tállai András

Tállai András megtestesíti a nagybetűs férfit, amiről minden kereszténydemokrata és hazaszerető ember álmodik. Karakán, erőskezű vezetésével Mezőkövesd városa és futballja szárnyal, mint a macskabaglyok Szilárd kertjében, rengeteg teendője mellett pedig még a NAV irányítását is magára tudja vállalni. Ha találkoznánk, az egyetlen kérdésem ez lenne: mégis hogy, András? Hogy bírod el ezt a megszámlálhatatlanul sok feladatot és kötelességet, miközben az ellenzéknek nevezett komédiacsapat folyamatosan keresztbe tesz neked? Arról nem is beszélve, hogy különböző csoportoknak, és most mindenki gondoljon, amire akar, érdekük fűződik ahhoz, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal ne legyen túl pozitív színben feltüntetve. 

Nevetséges álhírek keringenek nemcsak Andrásról, de az egész életéről, miközben nála puritánabb, egyszerűbb politikust talán még nem is hordott hátán a föld. Nincs semmi drágaság, rongyrázás és költekezés, pont úgy, ahogy kell. András, maradj olyan, amilyen most vagy!

 Kép: Vastagbőr

3. Kósa Lajos

Lajos, hol is kezdjem? Először is gratulálok ahhoz, hogy miniszter lettél. Ettől függetlenül persze keserédesek az érzéseim, hiszen egy elképesztően felkészült, tehetséges és bátor frakcióvezetőt veszítettünk el. Sosem fogom elfelejteni azokat az interjúkat, amikben a beképzelt, belpesti romkocsmákban vergődő "újságírókat" égeted le pokoli keményen, vagy ahogy a fémkupakokról beszélsz. 

Aztán a nevedhez fűződik Debrecen városának felvirágoztatása is, erről se feledkezzünk meg. Nem kell neked más, csak egy polgármesteri szék és az egész világot jobbá tennéd. Hogy mit csinálnék a legszívesebben? Kicsi Kósa Lajosokat gyártanék és Magyarország összes nagy- és kisvárosának, községének és falujának a polgármesterévé tenném ki. Majd amikor a hanyatló Nyugat kiszagolná, milyen pozitív változások folynak az országunkban, a Mészáros Lőrinc vezette Kósamaker Kft-vel jó kis zsíros pénzekért legyártanék még egy csomót. Lajos, sok sikert neked a fejlesztések elköltésével, pontosan tudom, hogy a te kezed alatt úgy fogunk virágozni, mint... nem, alighanem erre a virágzásra még nem találtak fel helytálló példát.

2. Semjén Zsolt

Zsolt, ez talán nagyon személyes lesz, de engem még annak idején te térítettél a buta amerikai filmek, az egészségtelen étkezés és az alkohol útjáról a hit útjára, ami azóta meghatározta az életemet. Te vagy a KDNP vesszőparipája, a mindene, a jó értelemben vett szervilizmus nagymestere. Tőled igazán tanulhatna az ország, persze becsukni a szemeket sokkal könnyebb, mint egy igaz ember igaz tanításaira hallgatni. 

A vasárnapi boltbezárás megbuktatása csak emelt a renomédon, Zsolt: egy mártír lett belőled, akit bár csúnyán átvertek, de ő maga egy pillanatig sem kételkedett ügyének jogosságában. Köszönjük, hogy megpróbáltad otthon tartani a kizsigerelt családokat, a Semjén Zsolt Fan Club levelező tagjaként jó egészséget és sok adózó népcsoportot kívánok neked!

1. Rogán Antal, Lázár János és Kovács Zoltán

Igen, tudom, ez csalás, de ennek a három embernek a neve csak együtt testesíti meg a magyar politika Bosszúállóit, a nagy hármast. Nem Fásy Ádámék a mesterhármas, hanem a Rogán/Lázár/Kovács trió! Míg Rogán Antal stílustanácsadóként (lenyűgöző ízlésével) brutális pénzeket kereshetne, addig ő megmaradt mezei politikusnak, akinek rohadtul nem kell két helikopter, elég egy is. 

Aztán Lázár János, aki kikezdhetetlen jellemével mindig elkápráztat a Kormányinfókon, ami szerves része immár majdnem századik alkalommal a csütörtökjeimnek. Végül pedig ne feledkezzünk meg állandó harcos- és fegyvertársáról, a Starbucks kávék nem hivatalos arcáról, a "Home office" királyáról, Kovács Zoltánról sem. Tóni, Jani, Zoli: ti együtt bombák vagytok, maradjatok is így, egészségben, betegségben.

Kép: 24.hu

2017. 10. 02.

A magyar ellenzéknek lassan heti rutinjává válik, hogy egy sor locsogás-fecsegés és siránkozás után bemennek Kálmán Olgához, összefogásra szólítanak fel mindenkit, majd jövő héttől újra a szokásos mederben folyik a nagy egyesítés, pontosabban bomlasztás. A jelen állapotok szerint nagyobb bukás jöhet, mint 2014-ben, arról nem is beszélve, hogy a "hihetetlen" gesztusokat tevő, a listája felét a többi ellenzéki pártnak felajánló MSZP Botka és Molnár hathatós közreműködésével lassan elporlad a semmibe.

De ne feledkezzünk el Tarjányi Péterről és a Magyar Progresszív Mozgalomról se, akik állítólag szintén valami összefogásszerűt szeretnének, ennek ellenére eddig nem sikerült mást elérniük, csak azt, hogy a Lattmann-sztori bedobásával az MSZP a biztos pártválasztók körében 10% alá süllyedt.

Tisztán látszik, hogy a demokratikus ellenzéknek nevezett bagázs fél évvel a választások előtt még a saját hatalmi harcait se fejezte be, sőt, talán a közepénél tart. Itt elsősorban nem azzal van a probléma, hogy a tökkelütött Botkát és inkompetens társait eltüntetni próbáló mozgalmak feltűntek, hanem az, hogy ez csak most történt meg. A választópolgárok egy része tudja, hogy a Gyúccsány balos, az Orbán jobbos, ezen információk birtokában pedig saját belátásuk szerint behúzzák valahova az X-et. Az viszont biztos, hogy senki nem fog utánanézni, ki az az MLP, az Együtt vagy az M betűt rejtélyesen, talán offshore-számlákon eltüntető P(árbeszéd) mégis mi a francot szeretne mondani az egyszerű embernek. 

Összefogásra tehát egyértelműen szükség van ahhoz, hogy ne legyen meg a 2/3. Nyilván politikai öngyilkosság lenne bármelyik fél részéről kimondani, hogy a '18-as választás már ősszel elbukott és a maximális cél a 2/3 megakadályozása lehet, de ettől függetlenül, ha nem történik valami isteni csoda vagy sugallat a balosok háza táján, ez várható. De mi az az apró reménysugár vagy ötlet, amibe (lassan) október elején bele lehetne kapaszkodni azoknak, akik nem szeretnének még négy évet egy ilyen lélek- és jellemtipró autokráciában élni?

Szerintem az egyetlen járható út az, ha az ostoba hatalmi harcok és a zsírosbödönhöz való beteges ragaszkodás helyett az MSZP, de főleg Botka László rájönne, hogy vele ez az egész nem fog működni. Beállíthatja magát nagymenőnek, aki egy fél listával megdobja a mérhetetlen ellenzékieket, de ezzel csak saját magát járatja le. Azzal nyilvánvalóan nem számol, hogy már csak a távozásával rengeteget erősödhet az összefogás esélye. 

Kép: Index

Minek kellene történnie? Számomra a legracionálisabb és legjobb megoldás az lenne ennek az őrült helyzetnek a kezelésére, ha az összes 5% alatti és feletti párt, nyilván a Jobbik és a Momentum kivételével beállna Szél Bernadett mögé. Engem nem érdekel az LMP, akiknek hét év alatt nem sikerült eljutniuk a nagyközönséghez, engem Szél Bernadett érdekel. 

Nemcsak hogy ő az ellenzék egyetlen hiteles és kis részben populárisnak is nevezhető embere, de emellett igenis megvan a karizmája ahhoz, hogy Botkával, Molnár Gyulával vagy Gyurcsánnyal szemben megszólítsa azokat a bizonytalanokat, akik tisztán látják ezt az összefogásnak nevezett bohóckodást, de Orbán rendszere sem kell nekik.

Sosem szavaztam az LMP-re, pláne nem 2014-ben, amikor egyértelmű volt, hogy csak egyszerű szimpátiát nyilvánítok ki, ha rájuk szavazok, hiszen a céljuk 2010-hez hasonlóan a parlamenti küszöb elérése volt. Persze fontos számomra a zöld gondolkodás, de sosem tartottam magam annak, illetve bár Schiffer Andrást egy nagyon intelligens embernek tartom, részben az ő számlájára írom, hogy azok a fontos felvetések és gondolatok, amiket az LMP mondott, nem tudtak a nagy nyilvánosság elé kerülni.

De ez most mind nem számít. Itt személy szerint egy ember számít, az pedig Szél Bernadett. A legutóbbi közvéleménykutatások szerint a Tarjányi mozgalmának megjelenése és Lattmann Tamás története huszonöt éves mélypontra küldte az MSZP-t, a Ron Werberrel együttműködő LMP viszont meglepően nagyot erősödött. Helycsere lenne? Talán ezzel járna a legjobban az ellenzék.

A helyzet viszont az, hogy a szocialisták egy-egy interjú közben képesek úgy beszélni az összefogásról, mintha nem is vennék észre a körülöttük zajló dolgokat. Mintha feltűnő sem lenne az, hogy ebben a játékban lassan ők lesznek a leggyengébb láncszemek. Ha viszont látják, csak nem beszélnek róla, inkább jobban tennék, ha felemelt fejekkel átadnák a vezetés lehetőségét egy olyan politikusnak, akinek neve hallatán nem szégyelli el magát az ember. Botka következő nagyvonalú ajánlata talán lehetne az, hogy visszavonul gyönyörű városába és inkább lokális szinten próbálja megoldani az emberek problémáit, ha már országosan nagyot bukott akkor is, ha ezt elismeri és akkor is, ha nem.

2017. 09. 30.

(Helyreigazításként tenném hozzá, hogy a közvéleménykutatások eredményét a Magyar Progresszív Mozgalom és Lattmann Tamás nem befolyásolta. Ezért elnézést kérek.)

Kívülről nem tűnik túl bonyolultnak, de tény, hogy sok hazai és külföldi közíró, közgondolkodó egyaránt nem tud dűlőre jutni Orbán Viktor rendszerével kapcsolatban. Az ellenzék által hangoztatott "diktatúra" jelző persze megüti a füleket, figyelmet kelt, de az igazság ennél azért sokkal bonyolultabb. A maffiaállamszerű irányítás, a korrupciós botrányaira fittyet hányó kormány, a folyamatos hatalmi harcok és a lojális elit közelben tartása nem egy átgondolt, jól felépített rendszer mintapéldái, ennek ellenére nincs jele annak, hogy 2018-ban bármi változást szeretne a társadalom. Talán Orbán egyszerűen csak tanult a 2002-es vereségéből és elfelejtve akkori mivoltát, ami egy valós polgári, konzervatív kormány volt, most egy olyan illiberális demokráciával támad, ami valóban kiszolgálja az emberek igényeit. Tényleg ennyire egyszerű lenne az egész?

2014 júliusában Tusnádfürdőn fogalmazta meg először azt a sokat mondó gondolatát, hogy a demokrácia nem szükségképpen liberális. Az elmúlt két évtized, tehát a rendszerváltás utáni idők sikertelenségét a liberális demokráciában látja, amik nem szolgálták kellőképpen a nemzet érdekeit. 

"A magyar polgárok azt várják a magyar vezetőktől, hogy kovácsolják ki a liberális demokrácia korszaka utáni rendszert, mely ismét versenyképessé teszi a nemzetet, és hogy el tudják végezni az el nem végzett munkákat. A magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni kell"

Úgy beszél, mintha bármiféle felhatalmazást kapott volna a választóitól arra, hogy csakis ez az egyetlen helyes út, miközben erről már csak azért is nincs szó, mert az illiberális demokrácia fogalma a 2014. áprilisi választások előtt nem igazán bukkant fel. Az igazsághoz az áll közelebb, hogy Orbán maga mondja meg, mit gondol a nép: Magyarországra illiberális államként hivatkozik, olyan országokat példának hozva, mint Törökország vagy Oroszország. 

Az említett politikai közírók természetesen nem a Fidesz kormányzásának hazugságaiban kételkednek, hanem magának a rendszernek a megnevezésében. A kormány által hangoztatott, posztszovjet államokra jellemző berendezkedés inkább egy autoriter irányított demokrácia, melyben az ezt elhinni képes tömeg számára megtartják a demokrácia és a szabad választás látszatát (nem feltétlen rendes politikai választásra gondolva), de sok eszközzel gátolják azt. Példaként: gondolj bármelyik számra egytől tízig, csak ne az egyesre, a kettesre és a hatosra.

Kép: válasz.hu

Az irányított demokrácia viszont csak egy egyszerű, az autoriterségre törekedő államok legelső lépcsőfoka, magyarán elég ritka, ha ebben a folyamatban egy ország ennél a pontnál megáll. Hogy az ország túlment-e már azon, el se érte, vagy teljesen a közepén áll, arról megoszlanak a vélemények. Őszintén szólva nehéz nem ráismerni a Fideszre, ha ennek a politikai fogalomnak az összefoglalóját olvassa az ember. Kifejezetten fontos elemei az irányított demokráciának azok az érdekkörbe tartozó oligarchák, akik értelemszerűen a pénzükkel és a hatalmukkal segítik a kormányt.

Aki ismeri a demokrácia szó igazi fogalmát, az nyilvánvalóan látja Orbán álomrendszerének a visszásságait és a veszélyeit, ám a témában koránt sincs olyan nagy egyetértés, mint amire számítani lehetett. A Fidesz ezzel azokat a jobboldaliakat akarja megszólítani, akik eddig úgy gondolkoztak, hogy "a demokrácia nem tökéletes államforma, de annál jobbat még nem találtak ki", tehát elfogadják azt, de egyébként vevők valami másra.

Meglepően sokan mondták azt, hogy a rend és fegyelem megteremtéséhez igenis szükséges nemcsak egy keménykezű vezetőre, de egy olyan berendezkedésre is, ami előteremti ezeket. 

2014-ben Tusványoson az új politikai irányvonal bejelentése után egyértelművé vált, hogy melyik az az állam, ami igazán melengeti Orbán szívét. A szólás-és sajtószabadság sajátos orosz értelmezése ugyan hívogató egy illiberális államfő számára, de az igazi példakép nem más, mint Szingapúr.

Kép: Autopro

Hatalmas gondjai voltak a világháborúba is bekeveredő országnak, csak 1945-ben, a háború végén szabadultak fel a japán megszállás alól. Miután a Maláj Államszövetség befuccsolt, Szingapúr 1965-ben független, önálló ország lett. Ekkoriban hatalmas gondjai voltak az országnak, tombolt a munkanélküliség.

Li Kuang-jao, Szingapúr első miniszterelnöke alighanem hitt abban, hogy a cél szentesíti az eszközt. Senki nem vitathatja el tőle, hogy egy harmadik világbeli országból egy világszerte fontos pénzügyi központot csinált, de érdemes azt is megnézni, milyen áron érte ezt el. Az országban parlamentáris demokrácia működik, azaz sokféle pártot talál az ember, az pedig már csak mellékkérdés, hogy a '65-ös elszakadás óta csak a PAP, vagyis a Népi Akciópárt volt az egyetlen, aki kormányozott. 

Miközben az állam segítségével elért iparosítás hatására az ország gazdasági helyzete folyamatosan növekedett, közben nem felejtették el bebiztosítani a hatalmukat: ennek céljából pedig a legkülönfélébb eszközöktől sem riadtak vissza. Orbán azonban látványosan becsukja a szemét, amikor az általa agyondicsért szingapúri modell igazi pozitívumairól van szó. A korrupció megszüntetése, az oktatás színvonalának növekedése és a nyugati nyitás csak néhány olyan elem, amit a Fidesz "véletlenül" nem ültetett át a saját rendszerébe.

Bár a Fideszt nem lehet teljes diktatúrának nevezni, puhának is csak részben, de a sajtóval való különös bánásmód egy hamisítatlan autoriter államra vall. Magyarországon sosem volt elvárás, hogy a kormánypárt vitákat, fórumokat szervezzen, ezt inkább a mindenkori ellenzék tette meg, de a 2000-es években kialakult frappánsan elnevezett "képviselő vágta" nagyon gyakori lett. A politikusok, sőt, a kötcsei piknikből látva már a Fideszhez közeli üzlet, vagy inkább érdekemberek is úgy menekülnek a kamera elől, ahogy csak tudnak. Ha nem beszélnek, az elszólás veszélye sem fenyegeti őket, és egyébként is mindenki ezt csinálja. Odáig jutottunk, hogy még a kérdést sem kell hallaniuk ahhoz, hogy gyorsan ledolgozzák az előző este elfogyasztott gulyáslevest. (Különösen érdekes látni azokat a nagy ellenzéki politikusokat, akik fel vannak háborodva a Fidesz nem létező kommunikációján és a folyamatos hallgatáson, azt viszont elfelejtik, amikor nagyjából egy évtizeddel ezelőtt ők is ugyanúgy menekültek a kamerák elől.)

A parlamenti munka tudatos rombolása és az oligarchák által bekebelezett sajtó nagyon fontos elemei az irányított demokráciának, pont úgy, ahogy az ellenzék leépítése is. Jó példa erre Schiffer András, az LMP volt elnöke, aki a parlamenti felszólalások során az egyik legintelligensebb, legfelkészültebb vitapartner volt, de a javaslatok, ötletek folyamatos lesöprésével és az ellenzéki munka értelmetlenné tételével teljesen elvették a kedvét a további munkától. Ugyan az LMP-nek valóban van felelőssége abban, hogy nem sikerült megszólítania azt a tömeget, akiknek ez a párt szól, de ebben a Fidesz általi ellehetetlenítés is nagy szerepet játszott.

Kép: Reflektor

Az Országház szépen lassan egy formális hellyé változott, ahol aligha érik meglepetések az embert. Ott van például a köztársasági elnökválasztás, ahol Majtényi László pokoli izgalmak után végül alulmaradt Áder Jánossal szemben.

Ha tippelnem kellene, azt mondanám, a Fidesz még nem érte el a végső stádiumát, amiben létezni szeretne, de nyilvánvaló, hogy egy EU-s tagállam nem fog diktatúrává változni. Nem is teheti, nem is akarja. Orbánt aligha izgatja, mit vesz a kispolgár a pénzén, hova megy nyaralni, már ha megteheti, milyen fajtájú kenyeret szokott venni, egy számít: hogy lojális legyen, vagy ha nem az, legalább maradjon csendben. Ilyen tekintetben Orbán és rendszere a megtestesült posztkádáriság, ahogy ő mondta: 

Aki nincs ellenünk az velünk van.

Nagyon furcsa látni, hogy a szocializmusban fontosabb szerepet betöltő, ma már őskonzervatív, keresztény kisemberek mintha reflexszerűen találták volna meg, sőt, alakították át Orbánt Kádárrá. Kellett egy irányító, egy vezető, aki álmából felébredve is elmond hatszor egymás után egy kétórás kampánybeszédet és akibe beleképzelhetik a különböző tévképzeteiket. Érdemes utánaolvasni, a rendszerváltás után hogyan formálta a tömeg Orbán személyiségét. Az egykoron liberális, majd mérsékelt konzervatív, a migránskérdés után illiberális államfő, akár egy kaméleon, azzá változott, amit a nép megkívánt. Néha bejött, néha nem.

Rainer M. János, a Kádár-rezsim szakértője szerint "a Kádár-érában az állami médiában a mostaninál kevésbé volt intenzív a kormánypropaganda." Ebben tehát nemhogy hasonlít, de túl is szárnyalja a gulyáskommunizmus legfontosabb alakját. A 168 Órával készített interjújában arról is beszél, hogy " Az ideológiai maszkokat aszerint cserélgetik, hogy mi felel meg leginkább az éppen aktuális céloknak. A másik fontos ismérve mindkét korszaknak az informalitás kiemelkedő szerepe. A Kádár-korban és manapság is a gazdasági-társadalmi-politikai struktúrákat törvények és szabályok helyett az informalitás működteti."

A Fidesz hét éves működése tehát sok példát követ maga előtt, melyben egyaránt jelen vannak az autoriter, a tekintélyelvű és a posztkádári elemek is: mindig az kerül elő a zsákból, amivel a pillanatot lehet uralni. De talán mindegy is, hiszen a legfontosabbat tudjuk. Változásra van szükség. Hogy autoriternek, tekintélyelvűnek vagy illiberálisnak határozzuk meg, az már részletkérdés. 

Ahogy a történelem más aspektusaival, úgy Trianon és az elcsatolások esetében sem lehet fekete-fehér nézőpontot alkalmazni. Gyakran elfelejtjük, hogy nemcsak nekünk, magyaroknak vannak határrevíziós törekvései, hanem rengeteg, talán máig vitatott területen élő külföld nép is egyre inkább szorgalmazza az irredentista mozgalmakat. Elég csak Koszovó helyzetére gondolni, aminek jelenlegi és múltbeli állapota egyaránt egy véget nem érő politikai és etnikai mókuskerékhez hasonlít, de az is egy elgondolkodtató része az elvesztett/elvett föld visszaszerzésének céljával kapcsolatban, hogy amíg egy magyar ember számára evidens a Nagy-Magyarország, addig egy román már Nagy-Romániában, egy szerb pedig Nagy-Szerbiában gondolkodik. Látkép az elcsatolt szülőföldek kialakulásáról szerte a világban.

Nagy-Magyarország

Az 1920-as trianoni békeszerződés aláírása után megszűnt történelmi Magyarország visszaszerzését, az irredentista vágyak tűzben tartását a Horthy-rendszer nagyon fontosnak tartotta, sőt, kifejezetten azt hangoztatta a tankönyvekben az akkor felnövő generációnak, hogy a szerződés nem lehet végleges. A Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligájának pályázatát megnyerő Sziklay Szeréna írása, a korszak "nemzeti imája", a Magyar Hiszekegy imádkozása is fontos része volt az iskolai kultúrának, ahogy a különböző pályázatokra, versenyekre is mindig becsempészték ezt a témát. Azokban az időkben a mai Magyarországra egyszerű Csonka-Magyarországként hivatkoztak, ami egy meglepően fennkölt, dühös megnevezés volt, ez is bizonyítja kicsit,hogy sokan valóban hittek abban, hogy az a szégyenteljes "csonka" szó egy kis idő elteltével a múltba fog veszni.

Minden itt élő ember számára teljesen egyértelmű és világos, hogy a békeszerződésnek nevezett, bábkormánnyal (Simonyi-Semadam) aláírt dokumentum, ami az akkori ország 31%-át Romániának, 18%-át Csehszlovákiának, illetve többi részét a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak, Ausztriának, Lengyelországnak és Olaszországnak adta, igazságtalanul vett el területeket, amit természetesen megtehettek az I. Világháborúban betöltött szerepekre hivatkozva. Arról nem is beszélve, hogy a határokat szó szerint átrajzolták: többek között Nagylak és Somoskő is ketté lett vágva.

Ettől függetlenül nem ez az a történelem, amit a világ minden részén tanítanak. Emiatt igazán hasznos kicsit kitekinteni a saját nyomorúságunkból és körülnézni Európán és azon kívül is: ott hogyan állnak a revizionista törekvésekhez. 

A románok által sokat hangoztatott Nagy-Románia tekinthető egy kisebbség egyszerű rikácsolásának, de sokat elmond, hogy a Partidul România-Mare, azaz a Nagy-Románia Párt (már a nevében is benne van) alapításától a végéig minden évben elérte a parlamenti küszöböt. Egy szélsőjobboldali, soviniszta pártról van szó, akinek egykori elnöke, a nemrég elhunyt Corneliu Vadim Tudor a nyolcvanas években még a Ceausescu-rendszer kiszolgálója volt, sőt, magának Ceausescunak a bizalmasa. A nagy pálfordulást követően remekül ismerte fel az igényt a gyűlöletre. A magyar szélsőjobb állandóan hangoztatja, hogy magyargyűlölő volt, ami igaz is, de nem elhanyagolható tény az sem, hogy lényegében utált mindent és mindenkit, akiknek utálatával szavazatokat lehetett szerezni. Idetartoznak a zsidók, a cigányok és Európa is.

 „A magyarok ázsiai vad barbárok maradtak, akik csak rombolni és gyilkolni tudnak, ezért nincs helyük a civilizált világban”.

De mi is ez a Nagy-Románia? Hogyan képzelik el ők az igazságos társadalmat és határvonalakat? Elsősorban a Besszarábia területén elhelyezkedő Moldovai Köztársaság szúrja leginkább a szemüket, aminek egyesítése az anyaországgal egészen napjainkig is beszédtéma volt. Traian Băsescu, Románia volt elnöke szerint nem olyan elképzelhetetlen, hogy ez megtörténjen, ehhez csak annyi kell, hogy mindkét fél akarja. 

Románia az 1940-es döntések és "megegyezések" során területéből (295,0 ezer km2) 100,5 ezer km2-t veszít 6.765,1 ezer lakossal, így az 194,5 ezer km2-re csökken (1941 április) 13.538,1 ezer lakossal. A szovjet ultimátumnak engedelmeskedve 1940. jún. 28-án átadja Besszarábiát (44,4 ezer km2, 3.150,8 ezer lakos), Észak-Bukovinát (5,0 ezer km2, 566,4 ezer) és a moldvai Herta kerületet (240 km2, 30,9 ezer), összesen 49,7 ezer km2-t 3.748,1 ezer lakossal, akiknek 47,7 %-a (főleg rutén/ukrán és orosz) kisebbség. Az augusztus 30-i második bécsi döntéssel Magyarország javára elveszíti Észak-Erdélyt Észak-Körös és Máramaros vidékével, összesen 43,1 ezer km2-t 2.640,0 ezer lakossal, akiknek 50,8 %-a (főleg magyar) kisebbség. Az 1940. szept. 7-i craiovai román-bolgár egyezménnyel elveszíti a 7,7 ezer km2-es Dél-Dobrudzsát 377,0 ezer lakossal, akiknek 81,0 %-a (főleg török/tatár és bolgár) kisebbség. Az országban a románok aránya a korábbi 71,9 %-ról 83,7 %-ra emelkedik. A 16,3 % kisebbségből 4,8 % német (1939-ben 4,1 %), 4,3 % magyar (7,9 %), 2,6 % zsidó (4,0 %). - Erdélyi Magyar Adatbank

Kép: Délhír --- Térkép úgy, ahogy az országok látni szeretnék magukat.

Érdekesség, hogy egy felmerés szerint a románok jobban akarnák az egyesülést, mint a moldávok, pedig reálisan nézve a dolgokat valószínűsíthető, hogy Románia csak akkor járhat bármennyire is jól az összecsatolással, ha Moldova képes lenne gazdaságilag megerősödni, legalább egy gyenge Európai Uniós szintre. Mivel ez eddig nem történt meg, és egyelőre nem is igazán tűnik úgy, hogy megtörténik, Moldova inkább csak egy egyszerű teher lenne a számukra. A sok etnikai és autonómiai vitáról már ne is beszéljünk, amit ez okozhatna.

A szerbek is vágyakoznak

A virágzó nacionalizmus országa, Szerbia egyenesen nyolc országtól kérne különböző nagyságú területeket. Ebben benne lenne Koszovó, Bosznia, Montenegró és Macedónia, Bulgária teljesen(!!), Horvátország kétharmada és Görögország északi része, sőt, ha eme radikális nézet még radikálisabb változatát nézzük, akkor ebbe a felsorolásba Magyarország egy része is beleillik hiszen 17. században Szentendre volt a szerbek központja.

A körvonalazódó Nagy-Szerbia alapja Szerbia (88,4 ezer km2, a 9.791,5 ezer lakos 65,8 %-a szerb) és Montenegró (13,8 ezer km2, a 615,3 ezer lakos 9,3 %-a szerb) 1992 áprilisi államszövetsége (289a. térkép). E "Kis-Jugoszlávia" összterülete 102,2 ezer km2, lakossága 10.406,8 ezer (a két államalkotó nemzet aránya 67,4 %). Ehhez jön Horvátországban Kelet-Szlavónia (Vukovar, valamint Osijek és Vinkovci keleti része) és a Baranyai háromszög (B. Manastir), Közép-Szlavóniában N. Gradiska és Novska déli fele, a horvát-boszniai határkörzet széles sávja Kostajnicától T. Korenicáig, a szerb Krajina Kninnel. Összesen Horvátország területének 26,4 %-a (14,9 ezer km2) kerül szerb kézre a lakosság 11,8 %-ával (564,5 ezer fő). Bosznia-Hercegovina - ahol a szerbek etnikai területeiken túl már "csereterületekkel" is rendelkeznek (a körülzárt Szarajevo, Bihac, Maglaj) - területének 65,4 %-án (33,4 ezer km2) a lakosság 51,7 %-a (2.257,0 ezer) él szerb fennhatóság alatt. A megszállt horvátországi és bosznia-hercegovinai terület lakosságából max. 69,1 % (1.950,0 ezer) szerb, azaz 872,4 ezres kisebbség (a lakosság 30,9 %-a) került szerb fennhatóság alá. A további háború egyik fő célja e kisebbség elűzése. - Erdélyi Magyar Adatbank

Napjainkban csak a legvéresszájúbb nacionalisták hangoztatják mondjuk Görögország egy részének elvételét, Szerbiában sokkal inkább Koszovó bonyolult kérdése van terítéken, az viszont még a felső vezetés között is nagy vitákat szül. Július végén a külügyminiszter arról beszélt, fel kéne osztani Koszovó területét szerbek és albánok között, ezzel finoman utalva vagy máshogy nézve felkészítve a társadalmat arra, hogy lassan el kell fogadni annak a népnek a függetlenedését, amit eddig kategorikusan nem akartak megtenni.

A majdnem kétmilliós lakosságú vitatott parlamentáris köztársaságot eddig 111 ENSZ-tagállam ismerte el, legutóbb Banglades idén februárban. Magyarország harmincadikként, 2008-ban tette ezt meg.

Kép: Wikipédia --- koszovói köszönetnyilvánítás az őket elismerő országoknak

Koszovó függetlenedését el nem ismerő államok szerint a nemzeti kisebbségeket nem illeti meg az önrendelkezési jog, csak az adott nemzetet nem alkotó népeket. Az albán álláspont szerint Koszovó igazából senkinek nem a tulajdona, így jogosan kiálthatták ki a tartomány függetlenségét. A nagy százalékban albánok lakta országban folyamatos problémák vannak, az utak borzalmasak, a közbiztonság hasonlóan, főleg az iszlamista, muszlim csoportok megjelenésével. Emellett török, bosnyák, askali, montenegrói, gorani, roma és természetesen szerb kisebbség is él itt, ami szintén megnehezíti a koszovói mindennapokat.

A Külgazdasági és Külügyminisztérium biztonsági besorolása:

• „I. Nem javasolt utazási célországok és térségek” kategóriába sorolta az észak-koszovói területeket.
• Az ország többi területét pedig a „II. Fokozott biztonsági kockázatot jelentő célországok és térségek”kategóriába sorolta.

Más kontinenseken is vannak viták

 Afrika is sok fegyveres konfliktus helyszíne volt az évszázadok alatt, ezek közül egyik legismertebb az Ogadeni háború volt, amit 1977 júliusa és '78 márciusa között vívott a két harcoló fél, Etiópia és Szomália, aminek eredményeként több ezer ember vesztette életét egy teljesen értéktelen terület miatt.

Afrikában a mai napig nagyon komoly probléma, hogy a gyarmatosítások végeztével nem tisztázták a fennmaradt államok határait, és ahogy lenni szokott egy-egy térképátrajzolás kísérlete után, az ott maradt népek képtelenek kiegyezni egymással. Itt a fő konfliktus az 1960-as években jelent meg, amikor hat szomáliai népcsoport nem térhetett vissza az anyaországába. Sziad Barre hatalomra kerülése után egyértelművé vált, hogy lesznek kísérletek az újraegyesítésre. Bő egy évtizeddel később, a bejelentett területi igények megszerzése már a tettek szintjére lépett: a kommunista vezetés háborúba kezdett. Papíron Szomália és Etiópia harcolt egymással, de az eredmény végkimenetele Kuba és Szovjetunió besegítésével teljesen egyértelmű volt: Szomália hadseregének harmadát elveszítette, több része az USA fennhatósága alá került és maga az irányító rendszer is meggyengült. A határrevízió totális kudarcba fulladt.

Fontos megértenünk azt, hogy bármennyire is fájdalmas látni, mi több, átélni egy nép gerincének az eltörését, már nem tehetünk semmit ennek visszaállítása érdekében. Emlékeznünk kell, gyászolnunk száz és száz év után is, de a nacionalista, teljesen értelmetlen egyesítések hangoztatása ma már semmit ér a gyűlöletkeltésen kívül. Ehelyett inkább a határontúli magyarok helyzetét kellene segíteni, akik  gyakran csak egy "románozást", vagy egy "ukránozást" kapnak az arcukba.

2017. 09. 19.

Sokan tudatosan próbálják kerülni a médiát és annak minden, a politikát csak részben is megemlítő írásait, ennek ellenére egyértelmű, hogy akár az újságosnál vagyunk, akár a neten szörfözünk, nem tudjuk teljes mértékben kitörölni életünkből a társadalmat érintő fontos kérdéseket. Persze a kollektív felelősségvállalás alóli kibújáshoz nem kell más, csak egy jó szemtakaró, aminek felvétele után a problémák nem szűnnek meg, de láthatatlanok maradnak.

Mások viszont, főleg az interneten elképesztő aktivitást mutatnak a közélet témái iránt, a törzskommentelők minden bal- és jobboldali hírportálon jelen vannak, a cikkekhez elsőként szólnak hozzá, vitatkoznak, káromkodnak, személyeskednek, szóval mindent, amit egy átlagos kommentelő (vagy troll) szokott csinálni. 

Mostanában egyre inkább foglalkoztat, vajon miért egy olyan társadalom alakult ki a rendszerváltás óta, amelyik nem képes egymással normális hangnemben párbeszédet lefolytatni. Remélem senki nem sértődik meg, ha a Nemzeti Konzultáció és a Momentum aprócska vitáit nem veszem ide. (A Momentumról csak annyit, hogy sokkal hasznosabb lenne az országjárásuk, ha mindezt a pártprogramjuk megírása után tennék, nemcsak közhelyeket puffogtatnának az egészségügy és az oktatás tragikus helyzetéről, hanem lenne egy kézzel fogható könyv, amiben minden kételkedőnek megmutatnák, hogy valóban vannak alternatíváik. Mert egyelőre ez nem derült ki.)

Mindezt a média elkorcsosulására tudom visszavezetni, ami nem meglepő módon a rendszerváltás első pillanatától jelen volt és médiaháborúnak hívták. Ezekben az években, a szocialista rendszer felbomlásával és a kapitalizmus furcsa illatának megérzését követően nem sok újságíró tudta, mi is a nagy helyzet. Most akkor lehet rosszat írni az MDF-ről? Melyik oldalon kéne állni, egyáltalán melyik a kifizetődőbb? A kívülről érkező Gombár Csaba és Hankiss Elemér a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnöki székének elfoglalása után nem úgy dolgoztak, ahogy azt fentről elvárták volna. Sokan ismerik Antall József és Hankiss formális levelezéseit, mely tapogatózva indult, majd a végén olyannyira elfajult, hogy Antall követelte Hankiss meghallgatását és egyben leváltását. 

Antall pontosan tudta, melyik évet írják, sajtószabadság meg minden, de egyfajta "lojalitást" azért elvárt a nagybetűs közmédiától, ahol egészen addig nem volt szokás, hogy a mindenkori kormánypártról rosszat mondjanak. A vége az lett, hogy Hankiss és Gombár is távoztak, majd Horn érkezésével igazából minden kezdődött előröl. Nem hazudok, ha azt mondom, a rendszerváltás óta megállás nélkül folynak a különböző hatalmi harcok a médián és a politikán belül, csak néha balos, néha jobbos rendszer próbálja uralni azt. Ami ennél szomorúbb, az az, hogy még csak kísérlet sem volt arra egyik kormány részéről sem, hogy ezen változtatni tudjon. Az MDF és Antall a ludas abban, hogy ez elkezdődött, majd a többiek, hogy folytatódott. 

Hogy megértsük az egész jelenséget és ezáltal a politikai és társadalmi vitakultúra folyamatos felhígulását, meg kell vizsgálnunk magának a közmédiának a mivoltát. Gálik Mihály remekül írja le, hogy a közösségi média szépen lassan átvette a közmédia azon szerepét, amit igazából sosem töltött be. Minek is kéne lennie? Egy kormányoktól független média- és hírszolgáltatónak, ami lejáratóriportok és összevágott hazugságok helyett a valós dolgokkal foglalkozna.

Kép: Abcug

Ehelyett évtizedek óta azt lájuk, hogy az MSZP és a Fidesz is csak a magáénak akarja tudni. A magyar politikai életben senkinek nem volt újdonság, hogy 2004-ben a szocik, 2010-ben pedig a narancsosok akarták a maguk képére formálni a közmédiát, aminek a közönség eltűnésével lassan csak szimbolikus jelentősége lesz. 

A Nielsen felmérés szerint a kereskedelmi csatornák feltűnésével elképesztő csökkenést kezdett mutatni az MTV. Az RTL Klub, a TV2 vagy a TV3 térnyerése csak idő kérdése volt, és mint kiderült, meglehetősen kevés időé. Míg 1997. harmadik negyedévében több mint 70%-os közönségarányt ért el a közmédia, míg a kereskedelmiek csak 13-at, addig 1997 negyedik negyedévére már hatalmasat fordultak a számok. Az MTV esése pedig csak nagyon ritkán javult néhány tizedszázalékot, 2010-re ott tartott, hogy alig volt 12%-a.

Ezek az adatok ettől függetlenül nem jogosítják fel arra, hogy a kormánypártok játéka legyen. A legérdekesebb aspektusa ennek azok a balos és jobbos értelmiségiek, akik egészen addig nem értik a közmédia kisajátításának problémáját, amíg az az ő javukra kedvez. Magyarán mindenki a saját igazát szeretné látni az M1-en vagy a Dunán, arra viszont aligha törekedik bárki is, hogy ne a "saját", hanem a rendes igazság legyen a középpontban.

A témához részben hozzátartozik az Ipsos felmérése, ahol az intézmények presztízsét vizsgálták. 1988 és 2011 között a Parlament 39, a kormány 38, a média 21, az egyházak 7, és úgy az összes felsorolt intézmény 15 százalékpontot esett. Ezek között ott van az APEH, a szakszervezetek, a rendőrség, a honvédség, stb. Sokat mondó rávilágítás arra, mit vártak az emberek a rendszerváltástól és mit kaptak.

Írásom arra akart rávilágítani, miért várunk értelmes vitakultúrát a nép emberétől, ha a legfelsőbb vezetés sem képes erre, sőt, kifejezetten érdeke, hogy ez ne történjen meg.

2017. 09. 16.

Pontosan tudom, milyen nehéz dolog kifejezni magunkat. Mármint a belső hangunkból jövő érzéseket és gondolatokat szavakká formálni, amik rövid földi pályafutásunk során alaposan megkeserítenek minket. Gondolok itt arra a klasszikus élethelyzetre, amikor pokoli boldog akarsz lenni, mert ugye ki ne szeretne, majd két másodperc múlva már leszarod a wannabe boldogságod, hiszen a számlákon meg a félrekúró pasidon aggódsz. Tehát az egyik éned el akarja felejteni minden problémádat és egyetlen célja a hajnalig tartó vedelés valami lehányt falú, bűzös belpesti romkocsmában, a másik viszont ezt nem engedi, hiszen egyből eszedbe juttatja a halott anyád lakásának jelzálogát.

Gyakran van, hogy úgy érezzük, ezeket a belső hangokat, legyen az pozitív vagy negatív, meg szeretnénk osztani a társadalommal. Érezzük őket olyan létfontosságúnak, hogy fájna érte a szívünk, ha a lelkünk mély bugyraiba raktározódna el a több millió ki nem mondott gondolat mellé.

És ekkor keletkezik az antropikus rabiátus rabulisztika. Segítek egy kicsit: ezen írásban azokról a műveltebbnél műveltebb félértelmiségi fajankókról szeretnék beszélni, akik a társadalom nagy részével ellentétben képesek kifejezni magukat, csak épp úgy, hogy senki nem érti meg őket.

Antropikus: emberi

Rabiátus: indulatos

Rabulisztika: okoskodás

Joggal merül fel a kérdés, hogy a büfészakon végzett pojácák miből érzik azt, hogy az "okoskodás" szó nekik túl mainstream, túl proli, és ehelyett elő kell húzniuk a rabulisztikát? Mi a megfontolás? Ki a célközönsége egy olyan szónak, ami alighanem hamarabb fog elhangzani valami jósműsorban (Zénó almágusprofesszor foglalkozása: átoklevétel, kártyajóslás és rabulisztika), mint egy normális ember szájából.

De mint annyi mindennek a világegyetemben, ennek is van magyarázata. Hősünket, aki ilyen szavakat használ, mint rabiátus, meg rabulisztika, nevezzük mondjuk Istvánnak. A legfőbb kérdés az: István miért használja ezeket a szavakat?

Ehhez vissza kell mennünk néhány évet az időbe, egészen Szaniszló Ferencig, aki az Echo TV-ben vezette nagyon sokáig a Világpanoráma című műsort. Ez a műsor Szaniszló paranoiájáról szólt tudományos köntösbe bújtatva. Jönnek a zsidó gyíkemberek, 2115-ben a magyarokkal veszik fel a kapcsolatot először az ufók, meg további nagyon érdekes dolgokat mondott a pasas. A közönség pedig nyilvánvalóan itta a szavát és nagyon komoly visszhangja volt a kirúgásának.

Fun fact: Azért rúgták ki, mert Széles Gábor, az Echo TV akkori elnöke, aki olyan cikkeket oszt meg Facebook oldalán, hogy Michelle Obamának pöcse van, nem vette túl jól, hogy Szaniszló Úr egyre inkább Jobbikossá válik és szidja a Fideszt. Szóval mielőtt bárki azt hinné, hogy azért távozott, mert hülyeségeket beszélt egy csomó embernek, téved.

Teljesen világos, hogy Istvánnak, a bölcsésznek Szaniszló nevetséges szavai meg a szíriuszi magyarság meséje túl kínos. Hinne ő benne, de égő. Ettől függetlenül a kollektív felsőbbrendűségből pontosan ugyanúgy ki akarja venni a részét, mint azok az emberek, akik Szaniszlót nézik csak azért, hogy tisztán halhassák, láthassák amint a magyar nép csodálatosságáról beszél.

Így tehát Istvánunknak máshoz kell folyamodnia. Ő pedig az antropikushoz, a rabiátushoz és a rabulisztikához fordult. Ez az ő mentőöve. Ha meghallja azt a szót, hogy emberi, akkor felhúzza a szemöldökét. Nem érti, ami történik. Mégis mi az, hogy emberi? Maximum antropikus.

Ő nem azért néz le téged, mert egy fekete homoszexuális zsidó vagy, tehát nem a szó klasszikus értelmében rasszista, hanem a szavak, kifejezések terén.

Felemelő érzés lehet neki, hogy senki nem érti a mondandóját. Már-már úgy érzi, jogosultsága van ahhoz, hogy egyből ahogy hazamenjen, írjon egy kétezer szavas publicisztikát tele ismeretlen szavakkal az Élet és Irodalomnak.

Azonban a szomorú, szürke valóság őket sem tudja elkerülni. Egy szó kimondása, ami nagyjából egy orgazmus érzését váltja ki Istvánból, alig tart egy másodpercig. Aztán egy síber és egy echoikus elhangzása után Istvánnak nem marad más, mint a rideg világ, ahol a parizert a boltban parizernek nevezik, ahol azt a kétkerekű izét biciklinek hívja a proli népség és ahol a kocsmában a sörnek nem ismerik sem a görög, sem a latin megfelelőjét. Ne haragudj Pisti, mi ilyenek vagyunk. Hogy megértsd, így mondom: ecce homo. (Most pedig menjél, és szépen a kis kezeiddel üsd be a keresőbe, hogy mit jelent az ecce homo, te suttyó proli!).

2017. 09. 07.