Kívülről nem tűnik túl bonyolultnak, de tény, hogy sok hazai és külföldi közíró, közgondolkodó egyaránt nem tud dűlőre jutni Orbán Viktor rendszerével kapcsolatban. Az ellenzék által hangoztatott "diktatúra" jelző persze megüti a füleket, figyelmet kelt, de az igazság ennél azért sokkal bonyolultabb. A maffiaállamszerű irányítás, a korrupciós botrányaira fittyet hányó kormány, a folyamatos hatalmi harcok és a lojális elit közelben tartása nem egy átgondolt, jól felépített rendszer mintapéldái, ennek ellenére nincs jele annak, hogy 2018-ban bármi változást szeretne a társadalom. Talán Orbán egyszerűen csak tanult a 2002-es vereségéből és elfelejtve akkori mivoltát, ami egy valós polgári, konzervatív kormány volt, most egy olyan illiberális demokráciával támad, ami valóban kiszolgálja az emberek igényeit. Tényleg ennyire egyszerű lenne az egész?

2014 júliusában Tusnádfürdőn fogalmazta meg először azt a sokat mondó gondolatát, hogy a demokrácia nem szükségképpen liberális. Az elmúlt két évtized, tehát a rendszerváltás utáni idők sikertelenségét a liberális demokráciában látja, amik nem szolgálták kellőképpen a nemzet érdekeit. 

"A magyar polgárok azt várják a magyar vezetőktől, hogy kovácsolják ki a liberális demokrácia korszaka utáni rendszert, mely ismét versenyképessé teszi a nemzetet, és hogy el tudják végezni az el nem végzett munkákat. A magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni kell"

Úgy beszél, mintha bármiféle felhatalmazást kapott volna a választóitól arra, hogy csakis ez az egyetlen helyes út, miközben erről már csak azért is nincs szó, mert az illiberális demokrácia fogalma a 2014. áprilisi választások előtt nem igazán bukkant fel. Az igazsághoz az áll közelebb, hogy Orbán maga mondja meg, mit gondol a nép: Magyarországra illiberális államként hivatkozik, olyan országokat példának hozva, mint Törökország vagy Oroszország. 

Az említett politikai közírók természetesen nem a Fidesz kormányzásának hazugságaiban kételkednek, hanem magának a rendszernek a megnevezésében. A kormány által hangoztatott, posztszovjet államokra jellemző berendezkedés inkább egy autoriter irányított demokrácia, melyben az ezt elhinni képes tömeg számára megtartják a demokrácia és a szabad választás látszatát (nem feltétlen rendes politikai választásra gondolva), de sok eszközzel gátolják azt. Példaként: gondolj bármelyik számra egytől tízig, csak ne az egyesre, a kettesre és a hatosra.

Kép: válasz.hu

Az irányított demokrácia viszont csak egy egyszerű, az autoriterségre törekedő államok legelső lépcsőfoka, magyarán elég ritka, ha ebben a folyamatban egy ország ennél a pontnál megáll. Hogy az ország túlment-e már azon, el se érte, vagy teljesen a közepén áll, arról megoszlanak a vélemények. Őszintén szólva nehéz nem ráismerni a Fideszre, ha ennek a politikai fogalomnak az összefoglalóját olvassa az ember. Kifejezetten fontos elemei az irányított demokráciának azok az érdekkörbe tartozó oligarchák, akik értelemszerűen a pénzükkel és a hatalmukkal segítik a kormányt.

Aki ismeri a demokrácia szó igazi fogalmát, az nyilvánvalóan látja Orbán álomrendszerének a visszásságait és a veszélyeit, ám a témában koránt sincs olyan nagy egyetértés, mint amire számítani lehetett. A Fidesz ezzel azokat a jobboldaliakat akarja megszólítani, akik eddig úgy gondolkoztak, hogy "a demokrácia nem tökéletes államforma, de annál jobbat még nem találtak ki", tehát elfogadják azt, de egyébként vevők valami másra.

Meglepően sokan mondták azt, hogy a rend és fegyelem megteremtéséhez igenis szükséges nemcsak egy keménykezű vezetőre, de egy olyan berendezkedésre is, ami előteremti ezeket. 

2014-ben Tusványoson az új politikai irányvonal bejelentése után egyértelművé vált, hogy melyik az az állam, ami igazán melengeti Orbán szívét. A szólás-és sajtószabadság sajátos orosz értelmezése ugyan hívogató egy illiberális államfő számára, de az igazi példakép nem más, mint Szingapúr.

Kép: Autopro

Hatalmas gondjai voltak a világháborúba is bekeveredő országnak, csak 1945-ben, a háború végén szabadultak fel a japán megszállás alól. Miután a Maláj Államszövetség befuccsolt, Szingapúr 1965-ben független, önálló ország lett. Ekkoriban hatalmas gondjai voltak az országnak, tombolt a munkanélküliség.

Li Kuang-jao, Szingapúr első miniszterelnöke alighanem hitt abban, hogy a cél szentesíti az eszközt. Senki nem vitathatja el tőle, hogy egy harmadik világbeli országból egy világszerte fontos pénzügyi központot csinált, de érdemes azt is megnézni, milyen áron érte ezt el. Az országban parlamentáris demokrácia működik, azaz sokféle pártot talál az ember, az pedig már csak mellékkérdés, hogy a '65-ös elszakadás óta csak a PAP, vagyis a Népi Akciópárt volt az egyetlen, aki kormányozott. 

Miközben az állam segítségével elért iparosítás hatására az ország gazdasági helyzete folyamatosan növekedett, közben nem felejtették el bebiztosítani a hatalmukat: ennek céljából pedig a legkülönfélébb eszközöktől sem riadtak vissza. Orbán azonban látványosan becsukja a szemét, amikor az általa agyondicsért szingapúri modell igazi pozitívumairól van szó. A korrupció megszüntetése, az oktatás színvonalának növekedése és a nyugati nyitás csak néhány olyan elem, amit a Fidesz "véletlenül" nem ültetett át a saját rendszerébe.

Bár a Fideszt nem lehet teljes diktatúrának nevezni, puhának is csak részben, de a sajtóval való különös bánásmód egy hamisítatlan autoriter államra vall. Magyarországon sosem volt elvárás, hogy a kormánypárt vitákat, fórumokat szervezzen, ezt inkább a mindenkori ellenzék tette meg, de a 2000-es években kialakult frappánsan elnevezett "képviselő vágta" nagyon gyakori lett. A politikusok, sőt, a kötcsei piknikből látva már a Fideszhez közeli üzlet, vagy inkább érdekemberek is úgy menekülnek a kamera elől, ahogy csak tudnak. Ha nem beszélnek, az elszólás veszélye sem fenyegeti őket, és egyébként is mindenki ezt csinálja. Odáig jutottunk, hogy még a kérdést sem kell hallaniuk ahhoz, hogy gyorsan ledolgozzák az előző este elfogyasztott gulyáslevest. (Különösen érdekes látni azokat a nagy ellenzéki politikusokat, akik fel vannak háborodva a Fidesz nem létező kommunikációján és a folyamatos hallgatáson, azt viszont elfelejtik, amikor nagyjából egy évtizeddel ezelőtt ők is ugyanúgy menekültek a kamerák elől.)

A parlamenti munka tudatos rombolása és az oligarchák által bekebelezett sajtó nagyon fontos elemei az irányított demokráciának, pont úgy, ahogy az ellenzék leépítése is. Jó példa erre Schiffer András, az LMP volt elnöke, aki a parlamenti felszólalások során az egyik legintelligensebb, legfelkészültebb vitapartner volt, de a javaslatok, ötletek folyamatos lesöprésével és az ellenzéki munka értelmetlenné tételével teljesen elvették a kedvét a további munkától. Ugyan az LMP-nek valóban van felelőssége abban, hogy nem sikerült megszólítania azt a tömeget, akiknek ez a párt szól, de ebben a Fidesz általi ellehetetlenítés is nagy szerepet játszott.

Kép: Reflektor

Az Országház szépen lassan egy formális hellyé változott, ahol aligha érik meglepetések az embert. Ott van például a köztársasági elnökválasztás, ahol Majtényi László pokoli izgalmak után végül alulmaradt Áder Jánossal szemben.

Ha tippelnem kellene, azt mondanám, a Fidesz még nem érte el a végső stádiumát, amiben létezni szeretne, de nyilvánvaló, hogy egy EU-s tagállam nem fog diktatúrává változni. Nem is teheti, nem is akarja. Orbánt aligha izgatja, mit vesz a kispolgár a pénzén, hova megy nyaralni, már ha megteheti, milyen fajtájú kenyeret szokott venni, egy számít: hogy lojális legyen, vagy ha nem az, legalább maradjon csendben. Ilyen tekintetben Orbán és rendszere a megtestesült posztkádáriság, ahogy ő mondta: 

Aki nincs ellenünk az velünk van.

Nagyon furcsa látni, hogy a szocializmusban fontosabb szerepet betöltő, ma már őskonzervatív, keresztény kisemberek mintha reflexszerűen találták volna meg, sőt, alakították át Orbánt Kádárrá. Kellett egy irányító, egy vezető, aki álmából felébredve is elmond hatszor egymás után egy kétórás kampánybeszédet és akibe beleképzelhetik a különböző tévképzeteiket. Érdemes utánaolvasni, a rendszerváltás után hogyan formálta a tömeg Orbán személyiségét. Az egykoron liberális, majd mérsékelt konzervatív, a migránskérdés után illiberális államfő, akár egy kaméleon, azzá változott, amit a nép megkívánt. Néha bejött, néha nem.

Rainer M. János, a Kádár-rezsim szakértője szerint "a Kádár-érában az állami médiában a mostaninál kevésbé volt intenzív a kormánypropaganda." Ebben tehát nemhogy hasonlít, de túl is szárnyalja a gulyáskommunizmus legfontosabb alakját. A 168 Órával készített interjújában arról is beszél, hogy " Az ideológiai maszkokat aszerint cserélgetik, hogy mi felel meg leginkább az éppen aktuális céloknak. A másik fontos ismérve mindkét korszaknak az informalitás kiemelkedő szerepe. A Kádár-korban és manapság is a gazdasági-társadalmi-politikai struktúrákat törvények és szabályok helyett az informalitás működteti."

A Fidesz hét éves működése tehát sok példát követ maga előtt, melyben egyaránt jelen vannak az autoriter, a tekintélyelvű és a posztkádári elemek is: mindig az kerül elő a zsákból, amivel a pillanatot lehet uralni. De talán mindegy is, hiszen a legfontosabbat tudjuk. Változásra van szükség. Hogy autoriternek, tekintélyelvűnek vagy illiberálisnak határozzuk meg, az már részletkérdés.