A #Metoo mozgalom az évtized legfontosabb össztársadalmi fellépése is lehetett volna, ha nem a bálványok ledöntése utáni médiavisszhangban élvezkedik és különbséget tesz egy szadista erőszaktevő és egy szimplán bunkó színész, rendező, díszlettervező vagy színházigazgató között. 2018 végére bizton tudom konstatálni, ezt a feladatát a mozgalom arcai helyett az emberek végezték el, akik jogosan adtak hangot annak, hogy nem kérnek azokból, akik ugyanazt a billogot aggatják az áldozatait módszeresen megválogató, évtizedek óta erőszakoló gazemberekre és a beszólogató, kétértelműen flörtölni próbáló lúzerekre. A #Metoo nem más volt, mint egy alapjaiban szükséges kísérlet egy olyan világban, ahol erre a kísérletre még nem álltak készen az emberek.

Egy nemrégiben Robert De Niró-val tartott kurzus egyik neki feltett kérdése által jutottam a téma újbóli elővételére amellett, hogy a képmutatás szülőföldjén, a mindennemű realitást elvesztett Hollywood-ban zajló események (egy hetero színész bejelenti, hogy nem akarja elvenni a meleg színészek munkáját, ezért nem játszik többet meleg karaktert, aztán Kevin Hartot, a 2019-es Oscar házigazdáját bocsánatkérésre kötelezi az Akadémia egy évekkel korábbi tweetje miatt, mire ő visszalép a munkától) már önmagukban diskurzusért kiáltanak.

Az elmúlt napokban jöttem rá, milyen szűklátókörű ember voltam egészen idáig a mozgalommal kapcsolatban, a #Metoo - hol a médiában, hol a színpadon vagy a kamerák előtt jelen levő - képviselői azonban felvilágosítottak, hogy ez a világ számomra már túl posztmodern ahhoz, hogy én azt megértsem. Nem gondoltam például, hogy azt az embert fogják betalálni, aki az amerikai liberális sztárelit nagy fenegyereke, Trump legendás gyűlölője, a Demokrata Párt még legendásabb támogatója. Úgy hívják, Robert De Niro. 

Kép: Medium

Robert De Niro jelenlegi tudomásunk szerint nem zaklatott senkit. Nem fogta meg egyetlen kolléganője fenekét vagy mellét sem a forgatási szünetekben, nem tett félreérthető megjegyzéseket, nem erőszakolt meg senkit, sőt, még önkritikát is gyakorolt, amikor naivnak titulálta magát, hogy nem vette észre a szakmájában, a munkatársai által elkövetett visszásságokat. 

Ez az ember éppen azért van terítéken, mert a pályafutása alatt csekély számú női rendezővel dolgozott együtt. Igen, ez a vád. Vajon miért van ez így, Mr. De Niro? Nem lehet, hogy az Önben megbújó szexista nőgyűlölőről van szó, aki szerint a nőnek vagy az ágyban, maga mellett a helye vagy a konyhában? Martin Scorsese, Brian de Palma és Michael Mann nem derogál önnek, Mr. De Niro, a nők viszont igen? Jöjjön csak ide, had ragasszunk magára egy bélyeget.

De Niro válasza a kérdésre ez volt:

I don’t know.

Miért nem tudja, Mr. De Niro? Hogy maga egy szexista állat, aki a filmművészetben szükséges nemi kvóta látszatát sem akarja megtartani? Hogy nem az alapján választ rendezőt, hogy mi van, vagy mi nincs a gatyájában, hanem hogy milyen jó a forgatókönyv vagy a rendező maga? Felháborító! Metoo! Hol a hashtag????

Robert De Niro elkövette azt a hibát, hogy nem figyelt ilyen fontos részletekre, ennél a pontnál pedig nincs mi kutyánk kölyke, percek alatt ugyanolyan szexista lehet a Trump-gyűlölő liberális és maga Trump, Hollywood szó szerinti ördöge is. (Aki nem mellesleg tényleg az).

Kép: WS Society

A feminizmus és a #Metoo elválaszthatatlan kapcsolata egyúttal a problémák egyformaságát is jelenti, erre pedig nem csak ez az egyetlen kósza kérdés a bizonyíték. A feminizmus XX. századi globális képviselői alighanem szembeköpnék mozgalmuk modernizált, önmagából teljesen kifordult változatát: a társadalom szánalmas érzékenyítési kísérletével, a radikális feminizmussal és a férfiak párbeszédből való kilökésével nemcsak magukra, de azokra az elődeikre is szégyent hoznak, akik a különböző, gyakran illegalitásba kényszerített szüfrazsettmozgalmaknak köszönhetően harcolták ki mások mellett  a nemek közti egyenjogúságot és a választójogot. Hogy másképp fogalmazzak, ezen bátor nők szellemi örököseinek önmaguk által való beállításával hiteltelenítik el azokat, akik még valóban tettek valamit a társadalmuk sorsáért. A XXI. századi feministáknak se az egyenjogúságért, se a választójog kiharcolásáért nem kell már harcolniuk, ellenben ahelyett, hogy új célt adnának mozgalmuknak, - halkan megjegyzem, nem tudom tanulmányozzák-e a harmadik világbeli országok nőket érintő helyzetét, ebben a kérdésben meglehetősen csendesek -, inkább arról vitatkoznak, hogy az élet mely területeire kell nemi kvótát kivetni.

A #Metoo pont ugyanezt az utat járta be. Itt van egy tucat köztörvényes bűnöző Weinstenen át Spacey-ig, akiknek tetteit már évtizedekkel ezelőtt is nyílt titokként kezelték, erre jöttek a szexuálisan frusztrált fenékfogdosókról és a forgatási szünetekben ajánlatot tevőkről a hosszú-hosszú-hosszú nyilvános lejáratások, a különböző dolgok összemosásával pedig véglegesen elvesztette minden hitelét az alapvető cél. Most pedig, ahelyett, hogy ezt a célt visszanyernék, a média, amely egyébként legalább olyan nagy mértékben vétkes, mint az azt kiszolgáló #Metoo reklámarcok, De Niróval és másokkal viaskodik ilyen ostobaságokon. 

Halkan merem csak közzétenni személyes javaslatomat, mielőtt "vita" címszó alatt kirekesztenének az egyébként sem létező párbeszédből: ha az emberiség a feminizmus magyarországi képviselőin át minden, a témában érintett emberig bezárólag a Facebook-likeok, a 15 perc hírnév és a kommentekben, cikkekben elkövetett nyilvános lincselések helyett azzal foglalkoznának, hogy az összes erőszaktevő elnyerje büntetését, talán már beljebb lennénk. Azonban amíg ez az alapvető minimum sincs kimondva, az ilyen és ehhez hasonló mozgalmak mindegyike halálra van ítélve.

2018. 12. 30.