Nagy-Britannia egyre nagyobb mélységekbe zuhan. Az Európai Unióhoz tartozás felülvizsgálatáról szóló népszavazás kihirdetésének napjától a szavazásig, a miniszterelnök lemondásáig, majd a Konzervatívok által egyre hosszabb és hosszabb kudarcsorozatokig tartó idővonalon nem lenne nehéz megállapítani, hogy az eddig lezajlott események egy progresszív, felelős politizáláshoz vagy egy kutyakomédiához hasonlítanak-e jobban, valahogy még sincs kedvünk nevetni.
A Brexit tette fel a XXI. század egyik nagy dilemmáját: előállt az a helyzet, hogy a referendum váratlan végeredménye által a teljes bizonytalanságba lökött Nagy-Britannia hozott egy döntést, amely döntés meghozatala előtt az állampolgárok alapvető jogait semmibevevő politikai stratégák és lobbisták mára bizonyítottan nem a társadalom korrekt és minden részletre kiterjedő tájékoztatásában voltak érdekeltek, ellenben sikerült megszólítaniuk egy olyan elégedetlen, a politikai elit számára teljesen ismeretlen réteget, akiknek hirtelen aranytálcán kínálták fel problémájuk egyetlen forrását, a nagy mumust, a gonosz háttérhatalmat, az Európai Uniót. Bizonyított, hogy emberek millióit tévesztették meg hazug ígérgetéssel, félelemkeltéssel és az Unióba özönlő törökökkel, miközben az érzelmekre ható retorikájuk által büszkén mutattak be saját identitásuk egyik fontos alapkövének.
Kép: Vox
Bizonyított az is, hogy a briteket senki nem készítette fel arra az eshetőségre, milyen procedúrák kezdődnek akkor, ha a népszavazás úgy végződik, ahogy végződött. A szélsebesen a semmibe vezető tárgyalási kísérletek, megállapodások, háttéralkuk és az azokból következő társadalmi elégedetlenség a bizonyítékai annak, mi történik akkor, ha a populista demagógia kitör a saját ketrecéből és a politikai közbeszéd meghatározó tényezője lesz.
Bizonytalanság, félelem, jövőkép nélkül.
De mi is az a dilemma, amire a előző bekezdések egyikében utaltam? Nézzünk szembe a tényekkel és mondjuk ki: a britek át lettek vágva. Ráadásul mindezt nem is bonyolult műveletek árán érték el, elég volt hozzá egy vaskos adatbázis, pár gátlástalan, a "következmény" szót hírből sem ismerő profi és olyan egyszerű üzenetek, amik által az egyszerű proli is könnyedén az adott ellenségképhez köthette a sikertelensége okát. Bevált recept ez sok helyen. A dilemma ott kezdődik, hogy a sok ferdítés és konkrét hazugság ellenére sem létezik nagyobb legitimáció egy kérdésben a népszavazásnál, annak eredményét pedig ismerjük mindannyian. A módi tehát az, hogy mostanra egy népszavazás vagy egy választás nem jelent mást, mint a megerősítő pecsétet azon a papíron, ami azt mondja ki, hogy a siker érdekében minden út járható. (Ez olyannyira igaz, hogy még a legnagyobb ellenzéki pártnál, a Munkáspártnál is csak néhányan mertek egy új szavazás lehetőségéről beszélni).
Kép: National Review
Még nagyobb hiba, ha a rendszer képviselői nem tanulnak abból, amit a britek mondani próbáltak ezzel a végeredménnyel. Egyelőre úgy tűnik, nem látják, hogy a szélsőség milyen könnyedséggel cserkészi be az egyébként a centrumhoz tartozó, de határozottan elitellenes tömegeket, azokat, akik tisztában vannak vele, hogy a fehérgalléros bűnözősereg mennyi jót tett velük és a családjukkal az elmúlt évtizedekben, illetve akik ezáltal nagyon könnyen olyan szélsőséges alternatívákba üldözhetőek, mint az EU elhagyása.
Theresa May, a jelenlegi miniszterelnök már azzal fenyeget, hogy valószínűbb az EU-ban maradás, mint a megállapodás nélküli kilépés. Ezután jön pár ideges felszólalás, veszekedés az Uniós bürokratákkal, parlamenti csörték, aztán minden kezdődik elölről. Nagy-Britannia idő előtt megmutatta nekünk azt a politikai teret, amely pár éven belül az egész világot meghatározza majd: üres népszavazások, tartalom nélküli tárgyalások, populista ígérgetések, jelentéktelen beszédek. Minden, amit eddig ismertünk és értéknek tartottunk, a XXI. században úgy válik a semmivel egyenlővé, mintha ott sem lett volna. Köszönjük.
2019. 01. 14.
