448 igen, 197 nem és 48 tartózkodás mellett fogadta el az Európai Parlament a Sargentini-jelentés néven ismert beadványt, melyben a névadó, az Európai Zöld Párt holland képviselője, Judith Sargentini fejezte ki aggodalmát olyan kérdésekben, amelyek Magyarországon szerinte aggályosak: ilyen az egyenlő bánásmódoz való jog, a korrupció, az összeférhetetlenség, a választási rendszer működése és a véleménynyilvánítás szabadsága.
A szavazás pikáns részét érthetően nem az adja, ahogy az Orbán politikájával nyíltan szembemenő Guy Verhofstadt vagy a hosszas tanácskozások után végül a jelentés elfogadása mellett döntő MSZP európai parlamenti képviselője, Újhelyi István szavazott, sokkal inkább Orbán saját pártcsaládja, az Európai Néppárt volt a döntő faktor a jelentés megszavazásakor, akik 2/3-os többséggel támasztották alá a jelentésben leírtak igazságtartalmát, köztük a Néppárt vezetője, Manfred Weber.
A szavazás végeredményétől függetlenül ugyanakkor naivság lenne azt gondolni, hogy innentől kezdve az EU és Orbán között levő hallgatólagos megállapodás az uniós pénzek kiszivattyúzását illetően változnának, a keresztény-konzervatív jobboldalisághoz tartozás viszont egyre határozottabban kérdőjeleződik meg a menekültválság hatására erősődő populista szélsőjobboldallal szemben. Orbán támogatóit már nem a mérsékelt jobboldalon kell keresni, hanem a skála szélén, ott, ahol Nigel Farage, Gert Wildeers, Recep Tayyip Erdoğan és Vladimir Putyin tanyázik.
Kép: HVG
Orbán Viktor nevében kell kikérnem azt az alaptalan feltételezést, hogy rasszista, antiszemita vagy szélsőjobboldali lenne: bár ott a szövetkezés Putyinnal, lepaktálás a rothadó kelet korruptságával és megannyi más eset, Orbán Viktor politikája, ideológiája és csaknem az összes cselekedete 2010 óta mind azt mutatják, hogy még szélsőjobboldalinak is kevés, hiszen azok - legyenek akármilyen gondolatok is - hisznek valamiben, ő pedig következetesen kitartott amellett, hogy annyi zászlót lenget, amennyit elbír és persze amennyire kifizetődő az. Magyarország miniszterelnöke annak a XXI. századi hullámnak a doyenje, amely vállaltan, sőt, büszkén nem hisz semmiben: az értékelvű politizálás az ő értelmezésükben megbukott és talán soha nem is létezett, helyette pedig egyszerre kell mindent és semmit mondani, majd ha az érdek később úgy kívánja, annak is az ellenkezőjét.
Ebben a helyzetben pedig sorolhatjuk akár illiberálisnak, akár keresztény-konzervatívnak, de még fasisztának is Orbánt, ahogy a liberális elit álmából felkelve harsogja, a lényeg nem a kifejezéseken van, hanem azon, hogy a lehetséges szélsőjobbos váltás és a pártcsalád-csere a jövő évi európai parlamenti választások során végérvényesen egy olyan közegbe tereli Orbán Viktort, ahol egész egyszerűen nincs visszaút: egy liberális politikus lehet később jobboldali, egy marxista elfogadhatja a szabad piacot, de az, aki Putyin, Wildeers és Erdoğan mellé áll be a sorba, az nemhogy bármiféle konszolidáció lehetőségét dobja el magától, de azt is, hogy valaha is demokrata legyen.
A török, orosz és megannyi más autoriter, diktatórikus rendszer önmagát szívesen hívja demokratának vagy demokratikusnak, ahogy az NDK is tetszelgett ezzel a névvel, azzal azonban érdemes tisztában lenni, hogy ahol ellenzéki politikusokat vernek össze, csuknak le vagy gyilkolnak meg, az maximum a nevében kapcsolható bárminemű formában is a demokráciához. Orbán a Sargentini-jelentés elfogadása után egy hatalmas - szó szerinti - löketet kapott azt illetően, hogy a helye inkább a Svéd Demokraták, az Egységes Oroszország és az Igazság és Fejlődés Pártja között van.
A XXI. század politikai változásai, az egyenlőtlenségek sosem látott mértékű növekedése, a kizsákmányolás és a politika iránti apátia mind olyan részek egy nemzet és egy társadalom életében, melyek következményei többek között az, hogy Orbán Viktor milliók szemébe marad hiteles úgy, hogy ideológiáját és hitvallását olyan rendszerességgel váltogatja, mint az alsónadrágját. Még nem értünk el arra a szintre, ahol a miniszterelnök példaképei állnak, de ezzel a kis segítséggel nem sokáig kell várnunk arra, hogy országunkat büszkén nevezhessük a legvidámabb diktatúrának.
2018. 09. 12.
PODCAST
A blog fejlesztése érdekében egy heti rendszerességű közéleti-politikai podcastet szeretnék csinálni, amihez társat keresek, hobbi lévén fizetséget sajnos nem tudok felajánlani. Leginkább fontos társadalmi témákról, aktuális eseményekről lenne véleménykifejtés. Ha érdekel, kérlek írj a bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com email címre.