Világunk egyre nagyobb és súlyosabb veszélyeknek van kitéve, az pedig minden eddigieknél szembetűnőbb, hogy megválasztott képviselőink az Európai Unión át Magyarországig semmiről nem akarnak tudomást venni. Ennek több oka is lehet: egyrészt fogalmuk sincs, mit kellene tenni, aminek kimondásával legalább őszinték lennének, ehelyett manőverezések, intellektuális párbajok sorozata zajlik olyan, mielőbbi választ igénylő kérdésekről, mint a neoliberális gazdaságpolitika megkérdőjelezhetetlensége, a globális felmelegedése vagy az oktatási rendszerek romlottsága.

Az alábbiakban öt kiváló TEDx beszélgetést ajánlok az érdemi párbeszédre, közös gondolkodás elindítására fogékonyaknak.

A demokrácia hanyatlására való rámutatás az önmagából kifordult XXI. század megmentésének egyik fontos államosa, a görög válsághelyzet kellős közepén pénzügyminiszterként jelen levő Yanis Varoufakis pedig az utóbbi évek egyik leghitelesebb politikusa. Beszédében remekül hangsúlyozza ki a neoliberális gazdaságpolitika kódolt igazságtalanságát és a gazdasági, valamint a politikai szféra összemosódását, amelyből szükségszerűen következik, hogy előbbi felfalja az utóbbit, azaz a szuverén nemzetállamok polgárai által megválasztott elnökök, miniszterelnökök mindössze bábként vannak jelen, az igazi döntéseket pedig a globális gazdasági elit hozza meg.

A Varoufakis által felkínált és bemutatott lehetőségek, mondhatni utópiák sokakban hagyhatnak kétségeket, ami nagyon is jól van: valljuk be, senki nincs a megoldóképlet birtokában, a probléma diagnosztizálása és a forrás megkeresése azonban így is több, mint amit a regnáló elit Európán innen és túl tett a demokráciáért.

Adam Foss története Amerikában játszódik, gondolatai azonban kivétel nélkül minden országra érvényesek: a szociális érzékenység és a társadalmunk tagjai iránt érzett empátia hiánya egy nemzeteken átívelő probléma, ennek leküzdése helyett pedig pont azokat a populista, szélsőjobbos hangoskodókat emelik sok helyen piedesztálra, akik nemhogy nem tudnak, de nem is akarnak megoldást találni. (Sőt, nagyon is jól élnek abból, hogy nincs megoldás).

A Foss által vázolt sztori természetesen ritkaság: ő, mint ügyész, meglátja a fiatal fejjel elkövetett ostobaságai miatt a bíróság elé kerülő srác nyomorúságát és megmenti a börtöntől, aki pedig - megúszva a priuszt -, jelentkezik a főiskolára, lediplomázik, majd egy bostoni bank menedzsere lesz. Elsőre tündérmesének tűnik, de a kérdés attól még jogos: vajony hány, a fiatalkori botlásai miatt billogot kapó ember kapja meg a reintegráció esélyét, az egyetlen lehetőséget, amellyel a rácsok mögé jutott emberek újra beilleszkedhetnek a társadalomba. Hogy ez közös érdekünk, teljesen nyilvánvaló.

Ken Robinson 2006-ban tartotta a TEDx-konferenciák egyik legnépszerűbb beszédét, a jövőre vonatkozó javaslatai azonban pont ugyanolyan aktuálisak, mint egy évtizeddel ezelőtt: nem is csoda ez, hiszen a kreativitás és a fejlődő szellem pallérozásának célja nélkül iskolapadba kényszerített fiatalok sokaságának nevelése vajmi kevés innovációt hozott az elmúlt években. 

Az oktatás romlottságát védeni próbálók leggyakoribb hivatkozási alapja, miszerint az iskola az életre készít, így pedig jó és rossz dolgokat egyaránt kell tartalmaznia. Ez nemcsak téves, de meglehetősen káros gondolkodásmód is. A poroszos, lexikális tudást előtérbe helyező oktatási rendszer nem kreatív, vitaképes és az életben helytálló embereket nevel, hanem bólogató robotokat, akik már tizenéves korukban megtapasztalják a megalkuvás ízét, a "főnöknek mindig igaza van"-mentalitást és mindazt, amivel kitűnő alsó középosztálybeli emberek lehetnek, sőt, évi egy balatoni nyaralás is becsúszhat. De semmi több.

Olyan rég látott ez a világ valóságos oktatási reformokat, hogy a változtatás már nincs is bekódolva az opciók közé. Pedig az a legrosszabb, amit tehetünk, hogy meghajolunk az évszázados sikertelenségek előtt és generációról generációra ugyanazokat a hibákat követjük el. Lehet máshogy is.

A különböző közösségi oldalak a szemünk láttára váltak ártatlan kapcsolattartó oldalakból szörnyetegekké: adatkiszivárgás, zaklatás, függőség és megannyi más veszély, a helyzet pedig napról napra súlyosbodik. Ne gondolja senki, hogy a kamerája letakarásával és a mikrofonok leragasztásával teljes biztonságot élvezhet az internetes térben: minden, amit ott teszünk, nyomot hagy maga után, így pedig önkéntesen csatlakozunk egy olyan világ felépítéséhez, amely világ vezetői másodpercről másodpercre tudják a tartózkodási helyünk, ismerik a közeli és távoli családtagjainkat, szokásainkat és mindent, ami ahhoz kell, hogy több milliárd embert egyszerre tudjanak sakkban tartani.

Ha nem tudjuk, hogy ez gáz, az rettenetes, ha pedig tudjuk és legyintünk, még rettenetesebb.

Dan Dennett előadása bizonyos tekintetben kapcsolódik Ted Robinson gondolataihoz, hiszen előbbi beszéde az utóbbi által felvázolt problémákból következik. Teljesen jogos a felmerülő kérdés: miért is nem lehet ugyanolyan objektív és tárgyilagos megközelítésből ismertetni a különböző, alapjaikban szerteágazó vallásokat az iszlámtól a buddhizmusig, mint a matematikát vagy a biológiát? 

Dennett emellett végigmegy a vallás legmegosztóbb kérdésein, miközben a saját, meglehetősen határozott nézete nem von le semmit az általa elmondottak hitelességéből.

2019. 01. 03.