Az elmúlt hetekben történtekre való reflektálásom a csönddel jelentett egyet. Nem az a csönd ez persze, amely a kormánypárt által gründolt propagandalapokban szokott uralkodni egészen addig, amíg a minisztériumból meg nem kapják a kilövési engedélyt az adott időben éppen ellenségnek tartott emberre vagy társadalmi osztályra. Ez másféle csönd. Ez a korán felszólásból fakadó tudatlanság és egyoldalúság elkerülésének csöndje, amely egyszerre adja meg a lehetőségét, hogy ne kiáltsak az ellenzéki paprikajancsik valóságshow-jának láttán forradalmat és ne gondoljam azt, hogy a színvonalas produktumaik ellenére Kunhalmi Ágnessel, Vadai Ágnessel, vagy Varju Lászlóval fogják leváltani a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

Semmiképpen nem akarom tagadni viszont annak a látszatát, hogy az ellenzékiség egy másfajta, az eddigiekhez képest jóval radikálisabb irányzata ütötte fel a fejét, amelynek nem a megjelenése szokott kérdés lenni egy ilyen és ehhez hasonló paternalista, félfeudális rendszerben, hanem annak ideje, ezzel pedig, valljuk be, jócskán megkéstek mind a parlamentben helyet foglaló, titulusukban ellenzékieknek nevezett honatyák és honanyák, mind az aktív szavazópolgárok csaknem fele, akik - erre pedig a Mérce, az Index, a 444 és más portálok élő közvetítéseinek nézettségi adatai minden tüntetés alkalmával bizonyosságot adnak - még mindig inkább a kényelmes ágyuk vagy kanapéjuk kényelméből nézik a valóságshow-szereplőkké váló VV Ágit, VV Lacit és a többieket, mintsem, hogy saját jelenlétükkel, utcai erejükkel demonstrálják azt a kritikát, amit áprilisban egy X formájában, jóval kényelmesebb módon már kifejeztek.

Kép: Infostart

Bár a forradalmi radikalizmusnak van egyfajta romantikája és igen, kifejezetten imponálna, ha látnám, hogy Magyarországon valós és a nagysága által valid tüntetéssorozat, esetleg sztrájk zajlana a kizsákmányoló nagytőke ellen, amelynek kegyeit annak ellenére is keressük, hogy a neoliberális gondolkodásmód eddig csak szegénységet és kilátástalanságot hozott ebbe a világba, ez azonban aligha fog megtörténni, ha az állítólagosan még létező szakszervezetek és civil figurák önként adják át vezető szerepüket a kamerákat, mikrofonokat egy kilométeres távolságból is levadászni képes politikusoknak. Látható, hogy a magyar baloldal XXI. századi megrontójának, a neoliberális Tony Blair hű magyar követőjének, a szintén neoliberális Gyurcsány Ferencnek a szintén neoliberális pártja, a DK prominens képviselői egyből a tüntetések kellős közepén tűnnek fel, kezükben megafonnal és mobiltelefonnal: bal- és jobboldali társaikkal együtt ők azok, akik a hősiesség, mi több, a mártírság álcáját magukra vetve hitetik el, hogy egyébként gondolnak valamit a világról azon kívül, hogy tisztában vannak vele, Orbán Viktor van hatalmon, ők pedig nem, ez pedig roppantul bántja őket. 

Hiszen lehet-e az értékalapú politizálás vádját aggatni arra a ZÖLDpolitikusra, Karácsony Gergelyre, aki a szimbolikus mellényfelvételével az üzemanyagárak emelkedése ellen induló francia tüntetéshullám mellé áll? Lehet-e ugyanezen jelzőt illetni az ellenzéki pártok egészére, akik bent a parlamentben büszkén mondanak egyet, kettőt, majd hármat is, de cselekedeteikben a megfontoltság és az előrelátás szikrája sincs meg azzal ellentétben, hogy minden alulról, fölülről vagy bárhonnan induló kezdeményezésre ráugranak, ahonnan szavazatokat várnak, majd ha ezek a kezdeményezések az ő megjelenésükkel elhalnak, úgy tűnnek el és állnak bele egy másikba, mintha ott se lettek volna? Ez az a csoportosulás, amely most forradalmat játszik és uszítónak, esetleg bomlasztónak bélyegez mindenkit, akik nem gondolják, hogy minden értelmes polgári elégedetlenség, sztrájk és tüntetéssorozat mellé ezernyi megbukott politikus kell reklámarcnak.

Bár úgy gondolom, termelt annyi nárcisztikus, magamutogató politikust ez az ország a rendszerváltás óta, hogy a túlóratörvény után indult kormányellenes mozgolódás tüzét is le tudják önteni egy jó nagy adag vízzel, kis hozzáértéssel és akarattal megakadályozható, hogy az igazságtalan 2/3-os törvényhozási szabadságban lubickoló Orbán Viktorék alaposan elgondolkodjanak a piros vonal meghúzásának pontos helyén. Eddig magától értetődő dolog volt, hogy ennek a társadalomnak, lévén, nagyon régóta elfogadta a fehérgalléros politikai elit által lefektetett szabályokat, nincs ingerküszöbe, így pedig nincs akadálya Orbán terveinek abban sem, hogy Magyarország összeszerelő-műhellyé váljon és abban sem, hogy ne a kormányzatnak kedvező bírók töltsenek be magas pozíciókat.

Hogy a piros vonal helye változott volna meg, esetleg előbukkant az a bizonyos ingerküszöb?

Kép: Mandiner

Ezt aligha lehet most megmondani, ugyanakkor nem lehet elégszer hangoztatni, hogy a semmiből feltűnő, a megszokottnál jóval harciasabb, elégedetlenebb tömeg csak akkor ér el valós eredményeket és nem fullad ki pár hét után, ha egyrészt - ez a nyilvánvaló része - egyre nagyobb és nagyobb lesz, másrészt ha megszervezi önmagát. Ez a nyilván a legbüdösebb mindenkinek főleg egy olyan országban, ahol a sztrájk fogalma valami sosem látott proletár mulatság, de mégsem lehetetlen. Az én véleményem szerencsére csak egy vélemény a sok közül, de mégis veszem a bátorságot, hogy azt mondjam: többségben vagyok azokkal a társaimmal, akik nem az egykor ugyanilyen módon kizsákmányoló, most pedig sosem látott kizsákmányolást kiáltó síró, ajtónak ugró és kiabáló bulvárpolitikusokkal képzelik el az elmúlt évek két év első potenciális lehetőségét az ellenzéki erő visszanyerésében, hanem kompetens, talpraesett civilekkel, szakszervezeti vezetőkkel vagy a tömeg elejéből megafonhoz jutó dolgozókkal, akinek nem népszerűséget, szavazatot vagy a politikai tőkéjükvisszanyerését jelenti ez az egész, hanem az utolsó esélyt.

fideSS-es blogger, tucc e mást csinálni mint a zellenzéket szidni????? netán Orbáncc bérence vagy????

Az ellenzéki pártokkal szembeni ellenérzéseim az MTVA-s akció ellenére sem változtak meg elismerve azt, hogy a képviselőkkel szembeni jogsértések pont úgy a NER, mint az intézmény létezése önmagában az elhazudott rendszerváltásunk szimbóluma. A kritikák kihangsúlyozása és a személyi kérdések mellett azonban igenis üdvözölni kéne, hogy a Jobbik, az LMP, az MSZP és a DK is jelentős mozgósítást hajtott végre, miközben nem azzal vannak elfoglalva, hogy ki nevezheti magát a legnagyobb ellenzéki pártnak. 

Ne felejtsük el: a pártok vezetőivel ellentétben a szavazóikra annál nagyobb szükség van. Ők azok, akik egy mókuskerékbe ragadva próbálnak négy évről négy évre meghozni olyan döntéseket, amelyekről maguk is tudják, hogy értelmetlenek. Látják a NER összes visszásságát, a hatalommal való pofátlan visszaélést, de tisztában vannak a saját pártjuk piszkos ügyeivel is, miközben teljesen tehetetlenek. A Jobbik, az LMP, az MSZP és a DK egy ügyért való kiállása, szavazótáborának mozgósításának interpretálása nagyjából úgy hangzott, hogy a "komcsi összefog a nácival, a náci összefog a komcsival". A Fidesz propagandastábjának semmitmondó cikkeiből messzemenő következtetéseket nem akarok levonni, de a közgondolkodásban is megfigyelhető az az alapvető hiányossága a társadalomnak a demokrácia megértését illetően, hogy egy elérendő, közös cél érdekében nem foghat össze vagy segíthet egymásnak két, radikálisan különböző nézeteket valló párt.

A magyar munkavállalókért és a rendszer humanitásának hiányából fakadó védtelenségüket feloldozni próbáló akciókért akkor is bátran állok ki, ha a bal oldalamon egy kommunista, a jobb oldalamon pedig egy náci áll, mert ez most nem pártpolitikáról van szó. Ugyanakkor arra kérem a Jobbiktól a DK-ig minden ellenzéki politikust, hogy ne is tegye azzá: segítse a tüntetések, sztrájkok megszervezését, legyen ott a tömegben, lobogtasson zászlókat, de színpadra ne álljon, mikrofont ne fogjon. Hagyja meg azt azoknak, akiknek valódi mondanivalójuk van.

2018. 12. 26.