Az úgynevezett magyar értelmiség új játékszere, a múltba révedés és a mondanivaló nélküli jelenkor ötvözetéből kialakult kultúrharc során a Magyar Idők, a 888 és a HVG hasábjain értekeznek arról publicisták a legkülönfélébb kulturális ágazatok képviselőinek megvédésével vagy támadásával, hogy mi is az a kultúra. A nagyérdemű emellett tudomást szerezhet arról, hogy mely költők, írók voltak szabadkőműves mocskok, szélsőjobboldali csőcselékek és így tovább, egészen addig, amíg el nem jutunk ahhoz a ponthoz, hogy múltunk összes értéket felmutatni tudó emberét száműzzük a jelenünkből.
Annak szükségessége, hogy a múltunkról szóló párbeszéd méltóképp fennmaradjon, tagadhatatlan. A kaki akkor kerül a palacsintába, amikor ránézünk erre a három évtizedes, hibrid, sosemvolt demokráciára, ahol a mindenkori politikai elit az emlékezetpolitizálást és a múlttal való szembenézést csak Holokauszt-emlékművek és Trianon-emlékművek képében tudja megtenni, miközben pont elég gátlástalan ahhoz, hogy az általa működtett és fenntartott propagandalapok újságíróinak kiadja a kilövési engedélyt mindenkire, aki nem velük együtt evezik. Így lett Szakács Árpád, a Magyar Idők publicistájának vesszőparipája az, hogy - minden bizonnyal - hosszas kutatómunka után, alapos "tanulmányokat" készít például arról, hogy a 30Y zenekarral vagy Fluor Tomival ellentétben Tóth Vera teljesen el van nyomva, ami a rádióban hallható dalait illeti, ez pedig a "balliberális diktatúra" műve. (Bár megfogadtam magamnak akkor és most is, hogy nem veszem ki a részem ebből az egészből, de Szakács pofátlan arroganciája és az, hogy Facebook-lájkokból méri le egy alkotás minőségét felbuzdított, hogy írjak egy cikket a Kolozsvári Szalonnára még augusztusban. Itt elolvasható).
Sokadjára visszatérő téma, hogy mit kezdjünk azokkal az egyetemes magyar kultúrtörténethez tartozó alakokkal, akik versesköteteikben, könyveikben megteremtették mindazt, amire ma büszkék lehetünk, de politikai nézeteik és az abból következő, mára egészen nyilvánvaló ballépéseik által mégis ellentmondásos a megítélésük. Vérgőzös publicisztikák, kommentfalakon folytatott internetes lincselések és értelmiségi beszólások tucatjai követték egymást, ezen értelmetlen, semmitmondó viták alkalmával pedig egyik fél értelmezési tartományába sem fért be az az apró elképzelés, hogy a saját - gondolt - igazuk fenntartások nélküli képviselete helyett a valós igazságot keressék. (Erre tökéletes példa a HVG-ben hetek óta zajló cikksorozat, amelyet TGM, A lélekharang megkondul című írása indított el táptalajt adva a lexikális tudás versus kreativitás évszázadok óta tartó vitájának). Miközben az értelmiség és a felvetéshez hozzászólók nem látnak más alternatívát vagy lehetőséget, mint az egyetemes igazság keresését - mintha a lexikalitás és a kreativitás nem erősítené egymást - pont úgy, mint az urbánus vagy a népi írók, költők nagyságának kimérése.
Tudom, hogy a médiában lehetőséget kapó írástudók első számú kötelességüket, azt, hogy a diskurzus, amiről éppen írnak és amivel tematizálni tudják a közvéleményt hasznos és előremutató legyen, már rég nem tartják be, ezt elvárni pedig naiv dolog és a rendszerváltás óta kialakult sajtóviszonyok teljes meg nem értéséről tanúskodik, az viszont épp elég szomorú, hogy olyan értelmes publicisták, véleményformálók is beleállnak - kiszolgálva ezzel a kormány érdekeit - ezen semmitmondó, teljességgel értelmetlen szóháborúba, akik egyébként rendelkeznek olyan olvasótáborral, vagy másképp fogalmazva felelősséggel, hogy képesek lennének a múlt arrogáns, egyoldalú elemzései (vagy a múlt egyoldalú elemzéseiről íróknak szánt válaszcikkek) helyett valami tartalmasabbat is alkotni.
Kép: 444.hu
Nem arról van szó, hogy az elmúlt évszázadok irodalmi, politikai és összességében a társadalomra hatással levő alakjait szükségtelen lenne objektív módon kutatni: gondolataikat, fennmaradt írásaikat, tetteiket, tetteik alapjait és így tovább. Mivel tudvalevő dolog, hogy a magyar - és ugyanez igaz még rengeteg más népre - társadalom többsége semmit nem tud a saját múltjáról, talán nem is érdekli, ez jócskán megnehezíti azt, hogy kialakuljon egyfajta kollektív társadalmi párbeszéd, de ha ezen szóban forgó fennmaradt emlékekről és tényekről nincs kutatás a történész, az antropológus vagy a nyelvész részéről a XXI. században, alapot sem kapnak azok az emberek, akik a többséggel ellentétben még érdeklődnek és fontosnak tartják a múlt megismerését. A nagy kultúrharc, pardon, kultúrkampf által létrejött írások ezt a szerepet nem töltik be és büszkén nem is akarják. A kormányoldalon teljes tévedésben vannak, amikor azt gondolják, hogy Ady Endre összes korszakalkotó költeményét, újságcikkét a 888 vagy a Magyar Idők szerkesztőségében patikamérlegre tudják tenni azon politikai cselekedeteivel, gondolataival, amiket utólagosan, napjaink kényelmes karosszékeiből már könnyelműen tudunk egyértelműen tévedésnek nevezni. Egyfajta matematikai számítást végeznek akkor, amikor a versesköteteit összevetik más dolgaival és abból próbálnak egy néha plusz, néha mínusz előjelű végeredményt megkapni.
A művészet utólagos értelmezése nem ebből áll, uraim.
Saját véleménye persze mindenkinek lehet, de a szólásszabadságra való hivatkozás ebben az esetben nem más, mint puszta kifogás és egyúttal kibújás a felelősség alól: nem hatszáz szavas újságcikkekben kell, erősen szubjektív módon megfejteni Ady Endre és mások költészetét.
Ady egy zseni volt. Hozzá fogható nagyság kevés akad a magyar szellemi életben. Magánélete és politikai állásfoglalásai semmit nem tesznek hozzá vagy vesznek el ebből – ahogy egy futóbajnok győzelme esetében is közömbös, hogy ellopta-e a barátja pénztárcáját, esetleg csalja-e a feleségét.
Ezt Pozsonyi Bucó írja. Igaza van. Raffay Ernő és a hozzá hasonló egybites, történészeknek aligha nevezhető alakok nem egymás mellé akarják helyezni Ady életművében a közéleti pályafutását az irodalmijával, ahogy az korrekt lenne, hanem elbitorolni és megtagadni mindazt az egyetemes egyetértést, amit munkássága által Ady kiharcolt magának napjainkig.
Szakács Árpád és a többiek olyan egyszerűnek látnak mindent. A fasiszta, az fasiszta, elvtársak. A náci, az meg náci. Ady Endre nem írhatott semmi jót, mert szabadkőműves volt. Kosztolányi nem írhatott semmi jót, mert csalta a feleségét és lefordította Mussolini életrajzát. Fluor Tomi nem lehet jó énekes, mert közismerten nem ért egyet a kormánnyal. Ákos szintén nem lehet jó énekes, mert egyetért a kormánnyal.
Szerencsére ilyen egyszerű a világ. Nekünk már gondolkodnunk sem kell.
Kép: Index.hu
A szubjektív értelmiségi csatározások mellett a kultúrharc másik számottevő kérdése az, hogy milyen beleszólása lehet egy 2/3-os többségben levő kormánynak arra, hogy mi menjen a moziban és mi szóljon a rádióban? Szakács Árpád cikksorozatának lényege tulajdonképpen ez volt: revansvétel a mocskos sorosistákon, akik érdekes módon még a harmadik 2/3 után is rendelkeznek ilyen döntési privilégiumokkal. Nem szól Tóth Vera, mert balliberálisok. Nem kell Hunyadi-film, mert balliberálisok. De felejtsük is el ezt az ostoba, kampányidőszakban használatos retorikai (uszítási) fordulatot és elemezzük kicsit a kérdést: mit tegyen a kormány?
Teljesen világos, hogy a kultúra és a politika találkozása Magyarországon pont olyan deformált és fogyatékos kapcsolat, mint minden más lényeges dolog a közbeszéden keresztül a politikai vitakultúráig. Schilling Árpád, a jelenlegi rendszer - egykori- hangos ellenfele kapott olyan juttatásokat az előző kormányzattól, hogy ne kelljen tüntetgetnie vagy Franciaországba mennie. Most nem kapott. A magyar művészvilág, tartozzon az akár a balliberális vagy a jobbos oldalhoz, valamiért sosem érezte szükségét annak, hogy a saját jóléte és egzisztenciája mellett másokét is fontosnak tartson. Többek között így alakulhatott ki az is, hogy 2018-ra a színházigazgatói kinevezések egy jelentős része felér egy politikai kinevezéssel. Kialakult a két tábor, baloldali rendező, jobboldali rendező, baloldali jelmeztervező, jobboldali jelmeztervező, baloldali festő, jobboldali festő, így pedig nagyon könnyen létrejöhetett két akkora csoport, hogy az egyikhez ÉRDEK legyen tartozni, ez az érdek pedig kis híján megölte az összes fennmaradó szolidaritást a művészvilágban.
A kormány bármit megtehet: ezt pontosan tudjuk, sőt, tulajdonképpen még ők sem tagadják ezt. Ha akarják, egész nap szegény Tóth Vera szól. Ha érdekük, nyitástól zárásig csak Hunyadi-film menne az ország összes mozijában. Pont egy ekkora hatalommal bíró kormánynak a kötelessége, hogy 3/3 lebegjen a szeme előtt, illetve ne felejtsük el azt sem, hogy moziba vagy galériákba járni nemcsak a választásokon megjelentek szoktak, hanem mindenki, akit érdekel. Egy felelős kormánynak kutya kötelessége lenne megteremteni az egyensúlyt, egyúttal kielégítve mindenki ízlését. (A bekezdés megjelent az Álomvilág 234. számában, 13. old.)
Végezetül mit tudnék tanácsolni? Elsősorban azt, hogy inkább adjunk azon történészek, irodalomtörténészek véleményére és tanulmányaira, akik énekesek Facebook-lájkjainál tovább is jutottak a kutatásukban és ne szálljunk fel a semmitmondás vonatára. Jöhet ide bármely újságíró is azt mondani, hogy Kosztolányi megcsalta a feleségét, Ady pedig szabadkőműves volt, attól Ady Ady marad, Kosztolányi meg Kosztolányi.
2018. 11. 25.