Ha az utca emberét megkérdezik arról, hogy kit tart a magyar politikai spektrum két ellentétes figurájának, bizonyára sokan mondanák az egyik végletben Gyurcsány Ferencet, a másikban pedig Orbán Viktort. Ez tévedés. Hogy mennyire, azt öt példa mentén próbálom szemléltetni, rávilágítva arra, hogy a rendszerváltás óta ismert hatalmi elit konfliktusainak többsége nem több egyszerű színjátéknál, míg a dolgok mögé nézve az alapkérdésekben tökéletes egyetértés van közöttük.
Álságos rendszerkritika
Kis hazánk különös pikantériája egyebek mellett az, hogy még a rendszer közvetlen kiszolgálói is rendszerellenesek. Az abszurd fogalmának perfekt definíciója a 888-on felbukkanó "Mi vagyunk Soros ellenzéke"-szöveget látni, mintha a hatalom fenntartások nélküli kiszolgálásában csillagos ötösre jeleskedő újságírók bármilyen kontextusban is leírhatnák magukról, hogy ellenzékiek. Nem véletlen ez, jóval imponálóbb olyan megsebzett kisebbségieknek beállítani magukat, akik megkérdőjelezhetetlen hősiességgel védelmezik a nemzetet sötét vermekből előbújó, globalista zsidó bácsiktól, mint bevallani, hogy a zsinórban harmadik alkalommal kapott társadalmi felhatalmazás sem bizonyul elégnek ahhoz, hogy kezdjenek valamit ezzel az országgal. Érzik tehát, hogy a magyar társadalom tudatalattijában azért ott pislog a rendszerkritika már csak a múltbéli rendszerek milyenségének ismeretéből kifolyólag, így pedig tényleg nem könnyű úgy csűrni-csavarni a szavakat, hogy egy lassan kilenc éve kormányzó "koalíció" ne a rendszernek tűnjön, sőt, a látszólagos kritikája bizonyos szavazók körében hiteles és meggyőző maradjon.
Nagyon úgy tűnik, hogy ez mégis sikerül úgy kormánypárti, mint ellenzéki oldalon: de érvényes-e Gyurcsány Ferenc sokadik felszólalása, amiben a fennálló rendszer megbuktatásáról, azaz rendszerváltásról beszél, vagy Orbán véleménye a neoliberális európai elitről, amelyet úgy ítél el, hogy közben maga és politikája is szerves része annak?

Kép: 24.hu
Nem, azt pedig már most realizálni kell, hogy a rendszerkritika fogalmának hitelét saját magunknak kell visszaszereznie és nem ölbe tett kézzel nézni, ahogy ezek a félkegyelmű piócák a fogalom utolsó apró kis részét is kiüresítik. A valódi rendszerkritika abban nyilvánul meg, hogy a szekértáborok szintjéről felemelkedik és együttesen mond ítéletet a névlegesen baloldali és szintén névlegesen jobboldali kormányokról, a '89-es rendszerváltást követő vadkapitalista naivitásról, az azt követő posztszoci Kádár-nosztalgiáról, a szárnyát bontogató, akkor még européer köntösbe bújtatott Orbán Viktorról, a kudarcot kudarcra halmozó, korrupt és gátlástalan Gyurcsány-kormányról a jelenlegi helyzetig bezárólag.
Csak akkor van esélyünk egy tisztább politikai légkört teremteni, ha ez a gondolkodásmód szélesebb körben is elterjed.
A multik végeláthatatlan hegemóniája
Ha valamiben, abban pártokon átívelő egyetértés van, hogyha a mérleg egyik serpenyőjében a multicégek, a másikban pedig az általuk foglalkoztatott (értsd: kisemmizett) emberek vannak, ők mindig az előbbiek mellett döntenek. Nyilván nem könnyű egy olyan országban egyetlen kormánynak sem a szolidaritás és nem a pénz mellé állni, ahol az elmúlt harminc évben egy döntéshozó sem tartotta fontosnak, hogy kiépüljön egy olyan szociális háló, ami képes kezelni a pillanatnyi munkanélküliséget, ha a multik csak vállalhatatlan feltételekkel látják biztosítottnak az országban maradást, de ettől függetlenül is érződik az a furcsa jelenség, hogy a DK-s politikus, a fideszes politikus, a DK-s szavazó, valamint a fideszes szavazó is együttes erővel kezd világvégét vizionálni, ha olyan antikapitalista, szocdem javaslatokat hallanak, amelyek a multinacionális cégek megregulázásáról szólnak.
A DK-s Bauer Tamás éppen azon aggódik, hogy a győri sztrájk miatt már az ingolstadti törzsgyárnak is le kellett állnia, micsoda tragédia kérem, csak meg ne haragudjanak ránk; mindeközben a Momentumos Fekete-Győr András cseppnyi ellentmondást sem érez abban, hogy a túlórakeret kibővítése elleni tüntetések egyik hangadója úgy, hogy pártja az ALDE tagja; a multik kegyeiért leselkedő Fidesz részletesen felvázolja, milyen veszélyeket rejt a neolib Soros, a neolib Juncker, a neolib Unió, a neolib ellenzék; az LMP pedig egyfajta szimbóluma annak, mivé válik egy kezdetben hitelesen rendszerkritikus, multiellenes párt, ha szépen lassan beáll a sorba.
Még Európában is híján vannak azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek ellent mernek mondani, nem félve attól, hogy a multik hegemóniájában érdekelt gigacsoportok a médián és minden létező platformon keresztül kommunistázzák és lejáratják őket. A rendszer könyörtelenségéből és az alternatívák hiányából fakad a magyar emberekben levő, kicsit bizarr kettősség, hogy egyrészt megvetik a multinacionális vállalatokat, hiszen érzékelik a letagadhatatlan visszásságait, mégis, a "semminél több"-elv alapján képtelenek, de nem is akarják megteremteni annak a lehetőségét, hogy határozottabb szakszervezeti kiállással humánusabb körülményekre és több fizetésre bírják a monstrumcégeket. (Az üdítő kivétel az ismert történet Győrben).

Kép: 24.hu
A rendszerváltás óta kisebb-nagyobb időközökre hatalomra került érdekszférák, közismertebb nevükön kormányok mindegyike sikeresen ültette el az emberek fejében azt a kitörölhetetlennek tűnő gondolatot, hogy a kisember ebben a játékban nem nyerhet. Meg kéne már mutatnunk, hogy ez nagyon nem így van.
Politikánk célja: a hatalom megtartása
Precedens sem történt arra vonatkozóan, hogy a választás által felhatalmazott mindenkori kormány az addigi szokásoktól eltérően a szavazás másnapján is emlékezzen a programjában foglaltakra. A tizenharmadik nyugdíj vagy a feltétel nélküli alapjövedelem hallatán orgazmust átélő tömegekkel szemben levő kisebbségben persze ott voltak azok is, akik az elmúlt évtizedek fájó realitását szem előtt tartva tudták, hogy a politikai programok hitelessége Szili Katalinéval vetekszik, hol balról, hol jobbról azonban mégis sikerült milliókat beetetni.
Aztán kormányra kerülve minden miniszterelnök és miniszter azon fájó tudás birtokába került, hogy milyen veszélyes és bizonytalan is tud lenni, ha a partvonalon kívüli óbégatás helyett a bíró váratlanul int nekik, hogy nyugodtan álljanak be ők is.
Így nem lett tizenharmadik havi nyugdíj, amelynek elvevőjéről sok fideszes és szoci nyugdíjas fog még összeveszni az idősek otthonában, így nem lett feltétel nélküli alapjövedelem, így nem került április 9-én börtönbe Orbán Viktor, így nem lett elszámoltatva Habony Árpád, így nem lettünk újra demokrácia...
Amikor világossá válik egy újonnan megválasztott kormánynak, hogy most ők a hatalom, az ideológusaik, pártvezetőik elméjében véletlenül sem annak a lehetősége tűnik fel, hogy köpjenek a hatalommániás elődeik arcába és mutassanak valami újat azoknak az embereknek, akik úgy gondolják, pont eleget láttak ahhoz, hogy tudják, ebben az országban nem fog változni semmi, sőt, mintha a megugrandó mérce az elődök korrumpálhatósága lenne, amely kihívást rendre elfogadtak politikai elitünk tagjai.
Taktikáznak, számolgatnak, osztalékot juttatnak és megoldják okosba, hogy aztán amikor a nép elzavarja őket, újra a kamerák kereszttüzébe juttassák magukat, hogy arról beszéljenek, ők mennyivel jobban csinálnák...
Soros és a románok
A hatalom minden áron való megtartásának szükségességében már megállapodtak kis hazánk politikusai Gyurcsánytól Orbánig. Bár úgy tűnik, a megosztottság és a különbségek nagyobbak nem is lehetnének, láss csodát, megint csak egy rugóra járt az agya mindenkinek: kell egy tökéletes ellenségkép, ami létezik, vagy nem létezik, veszélyes, vagy nem veszélyes, élő, vagy nem élő, igazából az a jó benne, hogy teljesen mindegy, mindössze azt a pontot kell megtalálni, amely által a magyar társadalomban megbújó félelemérzet tud akkorára dagadni, hogy az a közbeszéd tárgya legyen, más dolog pedig nem is maradt, mint ennek a félelemérzetnek egy forrást adni. (Idézet Habony Árpád könyvéből, Orbán és én, 2032, 72. old)
Könnyű azzal a felkiáltással élni, hogy az az ország meg is érdemli a vezetőit, amelyik tényleg elhitte évekkel ezelőtt, hogy több millió román elindul Magyarország felé vagy elhiszi jelen pillanatban is, hogy minden rossz dolog egy 88 éves öregembernek köszönhető, ugyanakkor kár lenne elfelejteni, hogy más nemzetek nem is éltek annyi ideig elnyomás és félelem alatt, mint mi: a nemzet DNS-ébe ültetett bizonytalanságérzet mentálhigiénés szempontból talán rosszabb, mint valaha, találékony politikusainkat azonban nem kell félteni attól, hogy a társadalmi félelmek és az abból következő atomizálódás, szekértáborokba verődés és elszigetelődés ne lenne gyümölcsöző állapot nekik. Sőt, amit látunk, hogy nagyon is az.

Kép: hvg.hu
A Fideszben 2015 óta elképzelhetetlen, hogy valami pozitív üzenettel kampányoljanak, a szabadkőműves páholyok összeesküvéselméleteit megidéző lejáratóanyagaikból tudjuk például, hogyha Orbán Viktor nincs, már Magyarország sem lenne, illetve aki nem egy irányba húz a kormány elképzeléseivel, az Soros bérence, mindemellett hazaáruló. Látható, hogy a megosztottság immáron nem elég a hatalmat birtoklóknak, egész részekre akarják szétszedni az országot, ennek megtételéhez pedig pontosan tudják, hogy a minket összetartó, közösséggé és társadalommá formáló értékek fenntartása helyett olyan dolgokra kell fektetni a hangsúlyt, amik bármikor vitaalapot szolgáltatnak arra, hogy összevesszünk karácsonykor a családi asztalnál, a helyi kocsmában, az orvosi rendelőben és a takarékban. A románok és Soros a mi jelenünk tökéletes szimbólumai lesznek annak a még meg nem született generációnak, akik - bizakodok ebben - talán már egy tisztább politikai légkörben, a demokrácia fogalmát értő és fontosnak tartó emberekként tekintenek vissza erre a pár, gyalázatos évtizedre.
Szimbolikus politizálás a lényeg eltakarásának érdekében
Közös érdekük, hogy a polgárosodás folyamatában félúton megtorpant Magyarország soha ne is kapja meg azt az alapot, amely esetleges támasza lehetne annak az első ránézésre halálraítélt kísérletnek, hogy a társadalom által hangoztatott függetlenség és szuverenitás ne csak a szavaikban, de a tetteikben is meglátszódjon például úgy, hogy nem kötnek ki úton-útfélen paternalista, tekintélyelvű rendszerek mellett. Bár Orbán Viktor papíron azt kínálja, hogy megszabadít a minket irányítani akaró nyugati fertőtől, arra viszont már érthető okokból nem tér ki, hogy a folyamatos háborúzások és összetűzések határon innen és túl csak arra szolgálnak, hogy az itt élő embereknek a mindennapi problémák forgatagában esélyük se legyen nagyobb perspektívában saját magukra gondolni. Például arra: tényleg így akartam, hogy kinézzen ez az ország? Ilyen vezetőkkel, ilyen mentalitással?

Kép: 24.hu
Ha van is még ebben az országban az értelmiségen és az újságírókon kívül, akik vagy a munkájuk, vagy más okból kifolyólag, de fontosnak tartják a politikával való foglalkozást, gyanítható, hogy nem évtizedes távlatokban keresik a problémák forrásának okát, hanem megmaradnak Macedónia egykori miniszterelnökének botrányánál, Tiborcz Istvánnál, Mészáros Lőrincnél, Gyurcsány Altusánál, az ellenzéki tüntetéseknél és így tovább... A hallgatólagos megállapodás a mindenkori politikai elit között az, hogy a szimbolikus tettek - legyen az bármennyire meghökkentő és megosztó, sőt, annál jobb - mentén folyó álpolitizálás által senkinek eszébe se jut a régmúlttal, vagy a múltbeli tettek jelenkori hatásaival foglalkozni.
Ez a megállapodás pedig azért köttetett, mert csak ebben látta biztosítottnak mindkét oldal azt, hogy a három évtizede végrehajtott gengszterváltás után mostanra ne kelljen az arcukba kapott kínos kérdésekkel foglalkozniuk. És tényleg nem kell!
2019. 02. 02.
E-mail: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com