Felsőfokú ponyvafilozófia

Bumeráng

Nem a szélsőségé a jövő

2018. december 09. - A te embered

Annak a megértésére van szükség nem kiváltképp azon globális krízishelyzetek felismerésekor, mint amilyen a migránsválság, hogy az ilyenkor politikai haszonszerzést remélő, az egyik vagy a másik szélsőséges oldal mögé beálló politikusok nem tudnak, hiszen nem is akarnak választ adni a problémára, ezáltal megoldani azt: a migránskérdésben például jól látszik, hogy sem annak a baloldali tömbnek nincs igaza, amely szerint Európa integrálódási kapacitása nem véges, ezáltal pedig bárki bejöhet, és annak a magát jobboldalinak, divatosabb nevén alt-right-nak sem, akik viszont az emberség legalapvetőbb fokát sem tanúsítják.  

A helyzet nagyon nehéz főleg akkor, ha az Európai Unió tagállamainak kormányai semmit nem tesznek azért, hogy a két, végletekig egybitesre egyszerűsített álláspont közül XXI. századi alternatíva is az emberek választási lehetőségei közé tartozzon. Ehelyett lehet választani az Európa iszlamizálódásának problémáját többségében elhazudó, annak veszélyességét pedig tudomásul venni nem akaró baloldal és a határokon, vallásokon és kultúrákon átívelő egyetemes humanitást hírből sem ismerő jobboldal között, amely jobboldal előszeretettel tetszeleg azzal a hazugsággal, hogy ők a krízis valódi megoldói, miközben a hangzatos kijelentések puffogtatásán és a szélsőséges társadalmi indulatok felkorbácsolásán kívül eddig semmit nem tettek. 

Egy ilyen helyzetben üdítő, amikor feltűnik a színen egy olyan mozgalom, amely felmondja a politikai elit által követett irányvonalat, azaz nem a társadalom pillanatnyi instabil lelkiállapotára akar hatni, hanem az eszére, továbbá mindezt úgy akarja megtenni, hogy nem érdekli, hány szavazatot veszít vagy szerez ezzel. Hiszem, hogy ebben van a jövő. Együttes erővel kell elutasítani azt a technokrata-populista gondolkodásmódot, aminek köszönhető egyrészt az, hogy az európai lakosok többsége dezinformációkból, demagóg frázisokból értesül a következő évtizedeinket nagyban befolyásoló globális problémáról, másrészt “szakértelemre” hivatkozva fosztják meg ugyanezeket a lakosokat attól, hogy valódi demokráciában a valóban őket érintő kérdésekről saját maguk döntsenek. Itt azonban nem lehet megállni, hiszen az Orbán, Salvini vagy Le Pen által képviselt szélsőjobbos hazugságdömping és a XX. századi politikájuk elutasításának csak akkor van értelme, ha mindezt megtesszük az önnön erkölcsi nagyságukba lassan belefulladó liberális-baloldali tengellyel is, akik nemcsak melléfogtak a menekültkérdés kommunikációjában és kezelésében is, de tulajdonképpen nem is gondoltak róla semmit. Amikor látták, hogy az általuk oly nagyra tartott willkommenskultur és a multikulti lassan, de biztosan visszafordíthatatlan ellentéteket szül olyan kultúrák keveredése során, amelyek egymással alig összeilleszthetőek, visszatáncoltak és a szöges ellentét kezdték el kommunikálni, így pedig a maradék politikai tőkéjüket, szavahihetőségüket is elvesztették. 

De milyen mozgalomról is beszéltem az előző bekezdésben? A Democracy in Europe Movement 2025-ről van szó. A nemrégiben megalakuló mozgalom vezetője Görögország volt pénzügyminisztere, Yanis Varoufakis, aki 2015-ben, a görög válság egyik kulcsfontosságú időszakában volt a Ciprasz-kormány tagja. A megszorító csomagokat elutasító görög társadalom népszavazáson tette egyértelművé, hogy elutasítja a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank által szabott igazságtalan feltételeket, Varoufakis pedig azután mondott le, hogy jelezték neki Európából, nagyobb esélyük van a sikerre, ha nélküle folytatódnak a tárgyalások. 

kep2.jpg

Kép: acTVism Munich

A páneurópai, de a választásokon Németországban induló DiEM25 másik emblematikus embere Bernie SandersVermont szenátora, a demokrata előválasztáson az egész pártapparátust birtokló, korrupt Hillary Clintonnal szemben maradt alul 2016-ban. Bár elnök minden bizonnyal már nem lesz belőle, a 77 éves Sandersnek mégis fiatal baloldaliak millióit sikerült megmozgatnia innovatív szociáldemokrata gondolataival.  

A baloldal lelkét kettő ember vette el: őket úgy hívják, hogy Bill Clinton és Tony Blair. Ők voltak azok, akik thatcheri, reagani magasságokba emelkedve "értették'" meg a puta lumpenprolikkal, hogy a szociális érzékenység, az elesettek védelme, a munkások és az alacsony bérből élők támogatása véletlenül sem ütközik a neoliberalizmussal, azaz a multik elvtelen kiszolgálásával. Nekik köszönhető, hogy mára kérdés nélkül tapossák el a környezetvédelem vagy a munkavállalói jogok nevében a neolib kánont kritizáló mozgalmakat, szervezkedéseket, úgy, mintha soha nem is léteztek volna. Varoufakis dolga tehát nagyon nehéz: nemcsak a brüsszeli székekben pöffeszkedő képviselőkkel kell teljesen szembemennie, hanem a különböző szabadkereskedelmi egyezmények, paktumok, valamint az adott országból való kivonulás fenyegetése által az állítólag szuverén országok belügyeibe könnyedén beavatkozó multinacionális vállalatokkal is, amelyek mintha nagyobb hatalommal rendelkeznének, mint egyes kormányok, ez pedig akkor is egy vállalhatatlan folyamat, ha Magyarország miniszterelnökét történetesen Orbán Viktornak hívják. (Maga a kormány sem tagadta, hogy például a rabszolgatörvény történetesen a multiknak előny). 

Viszont bármekkora az ellenszél és bármely sokat látott, ezért 100%-ban negatív, apatikus közgazdász vagy politológus is mondja azt, hogy az Unió bürokratikus, korrupt, kétszínű rendszerét megreformálni nem lehet, igenis ki kell állni és azt mondani, hogy ilyen álláspont, ilyen lehetőség nem létezik.  

Számomra egy olyan Európai Unió működőképes, amely fontosabbnak tartja a nép által demokratikusan megválasztott (és ez legyen akár Orbán vagy Gyurcsány is) miniszterelnökét és kormányát, mint a multinacionális cégeket. 

Számomra egy olyan Európai Unió működőképes, amely a multikulti és a “kulturális sokszínűség” jegyében nem kulturális egysíkúságot teremt és elfogadja, hogy minden fennmaradt, értékes kultúra elsősorban önmaga által értékes. 

Számomra egy olyan Európai Unió működőképes, amely nem elégszik meg azzal, hogy Felcsútra küld pár képviselőt vizsgálódni, majd kiad egy szomorkodó közleményt, hanem felügyeli és értékesen bánik a tagállamoknak juttatott forrásokkal. 

Számomra egy olyan Európai Unió működőképes, amely nem enged a realitásból, magyarán abból, hogy a szabályok és korlátok nélküli migránsáradat az idők végezetéig fenntartható, de nem utasítja el az emberség intézményét sem, amikor vízbe esett, segítségért kiabáló emberekről van szó. 

Számomra egy olyan Európai Unió működőképes, amely leszámol azzal a kártékony gondolkodásmóddal, hogy a profit és a nyereség mindennél előrébb való a lokális közösségeknél, a helyi gazdaságoknál, a szuverén országoknál és persze magánál az embernél is. 

Minden társadalom rendelkezik olyan töréspontokkal, amik elősegítik, hogy az ország megosztott és ellenségeskedő legyen, sőt, a post-truth korszak eljövetelével lassan két, vagy még több különböző világ alakul ki egy adott országon belül. Van azonban pár pont, amelyekben konszenzus van a társadalom között: úgy gondolom, senki nem szeretné, hogy Magyarország összeszerelő országgá váljon. Pártokon átívelő egyetértés van abban is, hogy az elvégzett munkának értéke van, ezt a munkáltatók azonban a legritkább esetekben honorálják elégségesen. A magyar nép emellett egyértelműen Európa-párti, hiszen képes megkülönböztetni Európát, mint önmagát, és az ötévente megválasztott, időszakos képviselőit. Ha sokban nem is, ebben sok országnál előrébb jár, erre pedig lehet alapozni.  

Alapozzunk hát, ne csendben, az ünnepi vacsorák meghittségét vagy a kocsma bódult hangulatát mérgezzük a politikával, hanem ténylegesen szólaljunk fel olyan értékek mellett, amelyeket mindannyiunk a magáénak érez. Sok sikert és kitartást kívánok a DiEM25 kísérletéhez, a multikkal való szembeszálláshoz, a nagyképű, brüsszeli elit elleni harchoz és ahhoz, hogy visszaadja az európai emberek hitét.

E-mail cím: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

2018. 12. 09.

kep1.png

Országunk megmentői

Az internet biztonságot nyújtó távolságainak köszönhetően nem egyszer szedték már le rólam a keresztvizet annak ürügyén, hogy az ellenzéket mertem kritizálni. A DK aktív, politikailag az objektivitás legtetejét súroló nyugdíjas szavazói megannyiszor okítottak már ki azzal kapcsolatban, hogy Gyurcsány-fóbiám van, amit sürgősen kezeltetni kéne, pont úgy, ahogy az egydimenziós sablonszövegeket kiváló érzékkel váltogató kormánypárti szavazók részletezik mondjuk azt, hogy hazaáruló és sorosista vagyok.

Nem tagadom, meglehetősen imponál, hogy a szekértáborok oltalmazó karjaiba menekülő emberek szűklátókörűsége által mindkét oldal megvet és kitaszít: köszönöm, egyikből se kérek. Bár nem érdekel, hogy a politikára, mint show-műsorra tekintő emberek mit gondolnak olyan politikusok hatásaitól nem szabadulván, akik egy igazságosabb világban arra sem lennének alkalmasak, hogy a Parlamentben takarítsanak, ugyanakkor mégis van valami, ami eddig is borzasztóan bántott, de csak a legutóbbi posztom alatti, néhol igen szélsőséges kommentek által vetemedtem arra, hogy ezt a jelenséget pontosabban is megfogalmazzam.

Az ellenzékről van szó. Megint. Arról a bagázsról, amelyik egy utolsó esélyt kapott arra, hogy a Fidesz ellentétes pólusaként, a változás lehetséges iránymutatójaként mutatkozzon az áprilisi választásokon, tetszelegve azzal, hogy a kormánypárt leváltása lehetséges és az alternatíva hatalomra juttatása egy X-nyi távolságra van csak. Az a bizonyos rossz morális dilemma, amit nemrég fejtegettem, ismét előállt: a hatalom vagy azon, kétségtelen jól berendezkedő és nagy meglepetéseket nem tartogató csoportosulás mellett marad, amelyik 2010 óta vezeti az országot, vagy esélyt adunk olyan pártok, emberek és szervezetek tucatjainak, akik egyrészt nem gondolnak semmit azon kívül, hogy "Orbán takarodj", másrészt mindannyiuk azzal hitegeti a szavazópolgárok naivabbik felét, hogy majd ők elhozzák a tényleges rendszerváltást. Rengeteg ember tudta előtte, tudta a szavazás pillanatában és tudja most is, hogy ezek ugyanazok, ha eddig nem is, mostanra egytől egyig a Fidesz kiszolgálóivá, őfelsége ellenzékévé váltak.

Márki-Zay Péter és az újonnan felállított mozgalmai célját megértem, hiszen egyszerű tény, hogy minél kevesebb az ellenzéki jelölt, annál nagyobb az esély a Fidesz leváltására, de annak megértéséhez még ők sem jutottak el, hogy a választások nem úgy működnek, mint a búcsúban a céllövölde, vagyis ha nem sikerül eltalálni a céltábla közepét, bedobunk egy kétszázast és kezdjük újra az egészet. Úgy viselkednek, mintha nem történt volna áprilisban egy választás, ahol pontosan láthattuk, hogy a megosztottság, a semmitmondás és a kósza ábrándok hangoztatása semmire nem elég. Egyetlen párt sem érdemli meg, hogy a jövőre tartandó önkormányzati választásokon támogatást kapjon a civil közösségtől: nem egy dobásuk volt, eggyel sem éltek, innentől pedig kár úgy kezelni őket, mintha önálló, a kormánypárttal szembehelyezkedő lehetőségek lennének.

kep.jpg

Kép: MSZP Facebook

Nem akarom ostorozni azokat az embereket, akik úgy mentek el a választásra, hogy egyébként pontosan tudták, semmi realitása nincs annak, hogy itt tényleges változások következzenek be. Én is egy voltam a sok ilyen ember közül. Az apropója annak, hogy ismét, sokadjára is az ellenzék működésképtelenségén lovagolok, az nem azért van, mert valami perverz mánia által örömöm lenne a hullagyalázásban. Most éppen azért, mert miközben én emberek tucatjai által kaptam meg a "mocskos orbánista" és egyéb finom jelzőket, mondván, nem a széthúzáson, hanem az összetartáson van a hangsúly, addig az MSZP-Párbeszéd országmentő alakulata véghezvitte mindazt, amiért most minden engem kritizáló előtt képletesen meg kell, hogy hajoljak: igazatok volt.

Igazatok volt, amikor azt mondtátok, hogy fejezzem be az ellenzék ekézését, esetleg arról diskurzust folytatni, hogy a mai ellenzéket megtestesítő NER-bérencek eltakarodása nem jelentene-e megtisztulást a vallós ellenzéki figurák számára. Valóban, ilyen párbeszédek lefolytatása nem számít, sőt, káros, hiszen minden egyes ilyen és ehhez hasonló, az MSZP-t, a Jobbikot, az LMP-t és persze a DK-t gyalázó cikkel nem többet érünk el, mint azt, hogy '22-re mindenki fideszes lesz.

Ezt valóban nem engedhetjük meg! Hogy is engedhetnénk, amikor - most éppen az MSZP-t kiemelve - három köztudottan szerény keresettel rendelkező, a proletariátus és a munkásosztály felemelkedésének utolsó apostolainak hívott Karácsony-Ujhelyi-Tóth Bertalan trió hirtelen pont olyan sárga mellénnyel mutatkozik a Facebookon, mint amilyeneket a Franciaországban lázongó rendszerellenes emberek viselnek. 

 „Mi biztosan sárga mellényben megyünk szombaton 10-kor a Jászai Mari téri tüntetésre, és erre buzdítunk mindenkit, aki csak teheti: hozzatok sárga láthatósági mellényt! Ami Párizsban sikerült, az Budapest utcáin is sikerülni fog! Minden lehetséges eszközzel tiltakozunk egészen addig, amíg meg nem állítjuk Orbánt, és a kormány ki nem hátrál a rabszolgatörvényből! Kiállunk minden magyar munkavállalóért!" 

Sajnos nem tudom felsorolni az összes hozzászóló nevét, aki megtisztelt azzal, hogy megosztotta velem a véleményét, de még egyszer hangsúlyoznom kell: ne haragudjatok, igazatok volt. Ahogy fogalmaznak, ami Párizsban sikerült, az Budapesten is sikerülni fog! Hát nem? Hát de! Köszönöm az MSZP-nek, a Párbeszédnek, Karácsony Gergelynek, Ujhelyi Istvánnak és Tóth Bertalannak, hogy a sárga mellényben mutatkozásukkal és a szombati tüntetéssel kierőszakolják Orbánból a rabszolgatörvény visszavonását! Köszönöm azt is, hogy nemcsak most, 2018-ban, de a 2002 és 2010 közötti MSZP-SZDSZ kormányzás során is ugyanilyen lendületes és ötletes módon álltak ki a magyar munkavállalók mellett. Értelmes ember tudja, hogyha egyetlen koalíciót kell megneveznie a rendszerváltás óta, amelyik a valóságban is felmondta a neoliberális elit, a multinacionális vállalatok és a kiszipolyozó, emberellenes cégek ámokfutását, akkor az MSZP-SZDSZ-koalíciót nevezi meg. Amíg Orbán Viktorék két kézzel lökték a dollárjeleken kívül maguk előtt mást nem látó multik karjaiba a kiszolgáltatott embereket, addig az MSZP, élén Gyurcsány Ferenccel kisegítette és megmentette őket.

Köszönjük, és elnézést a tévedésért...

2018. 12. 05.

E-mail cím: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

Elárvult ellenzék

A magyar társadalom politikai-társadalmi cselekvőképessége megszűnt. Teljes mértékben. Természetesen megannyi más tényező mellett ebben jelentős szerepe van az áprilisi választások eredményének, a Fidesz hatalmas győzelmének, az ellenzék politikai és morális csődjének, viszont az eredményen, hogy jelen állapotában a magyar társadalom egy legalább olyan jelentős része, mint a kormánypárti szavazók, nem tud és ezáltal nem is akar cselekedni, veszélyes, ugyanakkor hasznos vészjelzés azok számára, akik tudják és felismerik azt, hogy a baloldal és a jobboldal végpontja nem egymással, hanem a középen állókkal harcol, azokkal, akik sem Gyurcsány Ferencet, sem Orbán Viktort nem akarják többet a miniszterelnöki székben látni.

A kormánypárti szavazók egy részének - gyaníthatóan - felmerülő kérdését már az elején szeretném megválaszolni, miszerint miért nem elég "politikai cselekvőképesség" a kisember számára az, ha a nagyurak négyévente megszólítják, hogy "hahó, választás van, szavazz, akire akarsz!", és miért kellene egy kétségtelenül nagyot nyerő kormánnyal szemben álló ellenzékieknek a választások után néhány hónappal bármilyen cselekvőképességről is beszélni? 

Itt van 2 488 097 ember. Ők azok, akik valamelyik 5%-nál többet szerzett pártok listájára szavaztak. Nem egy homogén közegről van szó, a belpesti liberálistól a tanyasi mezőgazdászig sokféle társadalmi csoport képviselteti magát. Világos, hogy az ellenzék egyetlen formációban sem tudott volna nyerni a Fidesz ellen, illetve itt fontos kihangsúlyozni, hogy amikor a kormánypárttal ellentétes nézeteket valló emberek politikai cselekvőképességéről van szó, akkor nem véres polgárháborúra kell gondolni, amelynek vezetői Gyurcsány, Sneider Tamás és Demeter Márta fehér lovon megérkeznek a parlamentbe és ünnepélyes keretek között átveszik a hatalmat.

A Fidesz nyert, el kell fogadni, meg kell érteni.

fid1.jpg

Kép: Index

Itt sokkal inkább arról van szó, megengedheti-e magának egy ország, hogy két és félmillió ember tehetetlenül sínylődjön mind a kormánypárt, mind az amúgy a saját értékrendszerüket képviselni hivatott ellenzéki pártok által? Hogy egyetlen érdekvédelmi szervezet sem létezik, amely nyomást tudna gyakorolni arra a hatalomra, amelyik gond nélkül üldöz el egy egyetemet, vezet be egy kvázi rabszolgatörvényt bizonyítván, hogy a neoliberális tan nem került felmondásra a fülkeforradalom után, mi több, gátlástalan arroganciával hazudja azt, hogy sosem vetemednének a másként gondolkodók elhallgatására? Egy komplett ország él úgy, hogy a regnáló Fidesz bármit megtehet velük szemben, erre pedig két, történelmileg szükségszerű válasz van: az alkalmazkodás és a belépés a NER-be egy önkormányzati állással, egy plakátragasztással vagy akár egy kommenttel, illetve a hangos vagy kevésbé hangos, de összességében teljesen reménytelen tiltakozás.

Egyetlen olyan szféra, szakszervezet vagy közösségi tér sincs ebben az országban, amely alkalmas lenne arra, hogy védelmet nyújtson a fékek és ellensúlyok rendszerét sosem látott mértékben eltüntető Fidesz ellen. Nincsenek fékek. Nincsenek ellensúlyok. Semmi sincs, ami meggátolná őket abban, hogy ne robotoló zombikat, trashműsort néző analfabéta prolikat neveljenek ki a közoktatás keretei között, amely embertípusról köztudott, hogy sem gondolkodni, sem összefüggéseiben látni a világot nem igazán szereti. A proli csak szavaz és örül, amit kap.

De miről is beszélek, amikor a politikai cselekvőképességet hangoztatom? Mondjuk 2006-ról. Vagy a polgári körökről. Olyan társadalmi megmozdulásokról, amelyek hitet és alternatívát adtak az embereknek, hogy közösen akkor is tudunk változtatást elérni, ha a fennálló rendszer fehérgalléros bűnözői foggal-körömmel, az utolsó lélegzetvételükig fogják a zsíros bödönt. Egy társadalom egyébként meglehetősen elégedetlen, reményvesztett fele nem tud tőkét és tömeget kovácsolni, ha apátiában van. Ha nem hiszi, hanem tudja, hogy a rendszerváltás óta kormányra került rezsimek színeikben, hangoztatott céljaikban talán különbözőek voltak, de végtére egyre mentek, minél többet lopni a legkisebb felelősségvállalás mellett, akkor nem egy és nem két évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a jelenlegi ellenzéket ismerve feltűnjön (vagy visszatérjen) egy olyan progresszív, a szó jó értelmében vett XXI. századi alak, aki nem a hatalom minden áron való megtartását tartja politikai sikernek és végre kivezeti az országot abból a megosztottságból, ami harminc éve mérgezi társadalmunk mindkét részét.

Egyelőre nem tehetünk mást. Szervezzünk vitaesteket, pallérozzuk az elmét, értsünk egyet és kritizáljunk, dicsérjünk és szidjunk, na meg várjuk azt az időt, amikor végre megérti Magyarország népe azt, hogy a kádárista paternalizmus talán ideig-óráig biztonságot nyújt, de visszafordíthatatlanul megmérgezi a lelket. Ha ez megtörténik, az egyúttal az első csírája is lesz a tényleges rendszerváltás lehetőségének.

2018. 12. 03.

A félreértett kultúrharc

Az úgynevezett magyar értelmiség új játékszere, a múltba révedés és a mondanivaló nélküli jelenkor ötvözetéből kialakult kultúrharc során a Magyar Idők, a 888 és a HVG hasábjain értekeznek arról publicisták a legkülönfélébb kulturális ágazatok képviselőinek megvédésével vagy támadásával, hogy mi is az a kultúra. A nagyérdemű emellett tudomást szerezhet arról, hogy mely költők, írók voltak szabadkőműves mocskok, szélsőjobboldali csőcselékek és így tovább, egészen addig, amíg el nem jutunk ahhoz a ponthoz, hogy múltunk összes értéket felmutatni tudó emberét száműzzük a jelenünkből.

Annak szükségessége, hogy a múltunkról szóló párbeszéd méltóképp fennmaradjon, tagadhatatlan. A kaki akkor kerül a palacsintába, amikor ránézünk erre a három évtizedes, hibrid, sosemvolt demokráciára, ahol a mindenkori politikai elit az emlékezetpolitizálást és a múlttal való szembenézést csak Holokauszt-emlékművek és Trianon-emlékművek képében tudja megtenni, miközben pont elég gátlástalan ahhoz, hogy az általa működtett és fenntartott propagandalapok újságíróinak kiadja a kilövési engedélyt mindenkire, aki nem velük együtt evezik. Így lett Szakács Árpád, a Magyar Idők publicistájának vesszőparipája az, hogy - minden bizonnyal - hosszas kutatómunka után, alapos "tanulmányokat" készít például arról, hogy a 30Y zenekarral vagy Fluor Tomival ellentétben Tóth Vera teljesen el van nyomva, ami a rádióban hallható dalait illeti, ez pedig a "balliberális diktatúra" műve. (Bár megfogadtam magamnak akkor és most is, hogy nem veszem ki a részem ebből az egészből, de Szakács pofátlan arroganciája és az, hogy Facebook-lájkokból méri le egy alkotás minőségét felbuzdított, hogy írjak egy cikket a Kolozsvári Szalonnára még augusztusban. Itt elolvasható).

Sokadjára visszatérő téma, hogy mit kezdjünk azokkal az egyetemes magyar kultúrtörténethez tartozó alakokkal, akik versesköteteikben, könyveikben megteremtették mindazt, amire ma büszkék lehetünk, de politikai nézeteik és az abból következő, mára egészen nyilvánvaló ballépéseik által mégis ellentmondásos a megítélésük. Vérgőzös publicisztikák, kommentfalakon folytatott internetes lincselések és értelmiségi beszólások tucatjai követték egymást, ezen értelmetlen, semmitmondó viták alkalmával pedig egyik fél értelmezési tartományába sem fért be az az apró elképzelés, hogy a saját - gondolt - igazuk fenntartások nélküli képviselete helyett a valós igazságot keressék. (Erre tökéletes példa a HVG-ben hetek óta zajló cikksorozat, amelyet TGM, A lélekharang megkondul című írása indított el táptalajt adva a lexikális tudás versus kreativitás évszázadok óta tartó vitájának). Miközben az értelmiség és a felvetéshez hozzászólók nem látnak más alternatívát vagy lehetőséget, mint az egyetemes igazság keresését - mintha a lexikalitás és a kreativitás nem erősítené egymást - pont úgy, mint az urbánus vagy a népi írók, költők nagyságának kimérése.

Tudom, hogy a médiában lehetőséget kapó írástudók első számú kötelességüket, azt, hogy a diskurzus, amiről éppen írnak és amivel tematizálni tudják a közvéleményt hasznos és előremutató legyen, már rég nem tartják be, ezt elvárni pedig naiv dolog és a rendszerváltás óta kialakult sajtóviszonyok teljes meg nem értéséről tanúskodik, az viszont épp elég szomorú, hogy olyan értelmes publicisták, véleményformálók is beleállnak - kiszolgálva ezzel a kormány érdekeit - ezen semmitmondó, teljességgel értelmetlen szóháborúba, akik egyébként rendelkeznek olyan olvasótáborral, vagy másképp fogalmazva felelősséggel, hogy képesek lennének a múlt arrogáns, egyoldalú elemzései (vagy a múlt egyoldalú elemzéseiről íróknak szánt válaszcikkek) helyett valami tartalmasabbat is alkotni.

kultur1.jpeg

Kép: 444.hu

Nem arról van szó, hogy az elmúlt évszázadok irodalmi, politikai és összességében a társadalomra hatással levő alakjait szükségtelen lenne objektív módon kutatni: gondolataikat, fennmaradt írásaikat, tetteiket, tetteik alapjait és így tovább. Mivel tudvalevő dolog, hogy a magyar - és ugyanez igaz még rengeteg más népre - társadalom többsége semmit nem tud a saját múltjáról, talán nem is érdekli, ez jócskán megnehezíti azt, hogy kialakuljon egyfajta kollektív társadalmi párbeszéd, de ha ezen szóban forgó fennmaradt emlékekről és tényekről nincs kutatás a történész, az antropológus vagy a nyelvész részéről a XXI. században, alapot sem kapnak azok az emberek, akik a többséggel ellentétben még érdeklődnek és fontosnak tartják a múlt megismerését. A nagy kultúrharc, pardon, kultúrkampf által létrejött írások ezt a szerepet nem töltik be és büszkén nem is akarják. A kormányoldalon teljes tévedésben vannak, amikor azt gondolják, hogy Ady Endre összes korszakalkotó költeményét, újságcikkét a 888 vagy a Magyar Idők szerkesztőségében patikamérlegre tudják tenni azon politikai cselekedeteivel, gondolataival, amiket utólagosan, napjaink kényelmes karosszékeiből már könnyelműen tudunk egyértelműen tévedésnek nevezni. Egyfajta matematikai számítást végeznek akkor, amikor a versesköteteit összevetik más dolgaival és abból próbálnak egy néha plusz, néha mínusz előjelű végeredményt megkapni. 

A művészet utólagos értelmezése nem ebből áll, uraim.

Saját véleménye persze mindenkinek lehet, de a szólásszabadságra való hivatkozás ebben az esetben nem más, mint puszta kifogás és egyúttal kibújás a felelősség alól: nem hatszáz szavas újságcikkekben kell, erősen szubjektív módon megfejteni Ady Endre és mások költészetét. 

Ady egy zseni volt. Hozzá fogható nagyság kevés akad a magyar szellemi életben. Magánélete és politikai állásfoglalásai semmit nem tesznek hozzá vagy vesznek el ebből – ahogy egy futóbajnok győzelme esetében is közömbös, hogy ellopta-e a barátja pénztárcáját, esetleg csalja-e a feleségét.

Ezt Pozsonyi Bucó írja. Igaza van. Raffay Ernő és a hozzá hasonló egybites, történészeknek aligha nevezhető alakok nem egymás mellé akarják helyezni Ady életművében a közéleti pályafutását az irodalmijával, ahogy az korrekt lenne, hanem elbitorolni és megtagadni mindazt az egyetemes egyetértést, amit munkássága által Ady kiharcolt magának napjainkig. 

Szakács Árpád és a többiek olyan egyszerűnek látnak mindent. A fasiszta, az fasiszta, elvtársak. A náci, az meg náci. Ady Endre nem írhatott semmi jót, mert szabadkőműves volt. Kosztolányi nem írhatott semmi jót, mert csalta a feleségét és lefordította Mussolini életrajzát. Fluor Tomi nem lehet jó énekes, mert közismerten nem ért egyet a kormánnyal. Ákos szintén nem lehet jó énekes, mert egyetért a kormánnyal.

Szerencsére ilyen egyszerű a világ. Nekünk már gondolkodnunk sem kell.

kultur2.jpg

Kép: Index.hu

A szubjektív értelmiségi csatározások mellett a kultúrharc másik számottevő kérdése az, hogy milyen beleszólása lehet egy 2/3-os többségben levő kormánynak arra, hogy mi menjen a moziban és mi szóljon a rádióban? Szakács Árpád cikksorozatának lényege tulajdonképpen ez volt: revansvétel a mocskos sorosistákon, akik érdekes módon még a harmadik 2/3 után is rendelkeznek ilyen döntési privilégiumokkal. Nem szól Tóth Vera, mert balliberálisok. Nem kell Hunyadi-film, mert balliberálisok. De felejtsük is el ezt az ostoba, kampányidőszakban használatos retorikai (uszítási) fordulatot és elemezzük kicsit a kérdést: mit tegyen a kormány? 

Teljesen világos, hogy a kultúra és a politika találkozása Magyarországon pont olyan deformált és fogyatékos kapcsolat, mint minden más lényeges dolog a közbeszéden keresztül a politikai vitakultúráig. Schilling Árpád, a jelenlegi rendszer - egykori- hangos ellenfele kapott olyan juttatásokat az előző kormányzattól, hogy ne kelljen tüntetgetnie vagy Franciaországba mennie. Most nem kapott. A magyar művészvilág, tartozzon az akár a balliberális vagy a jobbos oldalhoz, valamiért sosem érezte szükségét annak, hogy a saját jóléte és egzisztenciája mellett másokét is fontosnak tartson. Többek között így alakulhatott ki az is, hogy 2018-ra a színházigazgatói kinevezések egy jelentős része felér egy politikai kinevezéssel. Kialakult a két tábor, baloldali rendező, jobboldali rendező, baloldali jelmeztervező, jobboldali jelmeztervező, baloldali festő, jobboldali festő, így pedig nagyon könnyen létrejöhetett két akkora csoport, hogy az egyikhez ÉRDEK legyen tartozni, ez az érdek pedig kis híján megölte az összes fennmaradó szolidaritást a művészvilágban.

A kormány bármit megtehet: ezt pontosan tudjuk, sőt, tulajdonképpen még ők sem tagadják ezt. Ha akarják, egész nap szegény Tóth Vera szól. Ha érdekük, nyitástól zárásig csak Hunyadi-film menne az ország összes mozijában. Pont egy ekkora hatalommal bíró kormánynak a kötelessége, hogy 3/3 lebegjen a szeme előtt, illetve ne felejtsük el azt sem, hogy moziba vagy galériákba járni nemcsak a választásokon megjelentek szoktak, hanem mindenki, akit érdekel. Egy felelős kormánynak kutya kötelessége lenne megteremteni az egyensúlyt, egyúttal kielégítve mindenki ízlését. (A bekezdés megjelent az Álomvilág 234. számában, 13. old.)

Végezetül mit tudnék tanácsolni? Elsősorban azt, hogy inkább adjunk azon történészek, irodalomtörténészek véleményére és tanulmányaira, akik énekesek Facebook-lájkjainál tovább is jutottak a kutatásukban és ne szálljunk fel a semmitmondás vonatára. Jöhet ide bármely újságíró is azt mondani, hogy Kosztolányi megcsalta a feleségét, Ady pedig szabadkőműves volt, attól Ady Ady marad, Kosztolányi meg Kosztolányi.

2018. 11. 25.

Milyen a magyar baloldali?

Válasz a Forradalmi Forrás, A baloldal helyzete Magyarországon című írására, valamint továbbgondolása az olvasottaknak.

A magyar baloldali lusta, mint a bűn, érkezik a kijelentés a vádpontok egyikeként a Forradalmi Forrástól. Nos, a baloldal helyzetének elemzését már csak a tartalmi kritériumok miatt sem akarom teljes kőrűen megtenni, ugyanakkor ezt a fajta lustaságot a teljes igazság megtalálásához én egy meglehetősen erős kétségbeesettséggel is párosítanám, ami a 2010-es fülkeforradalom által kormányra került, végeláthatatlan hatalommal bíró csoportosulás leváltásának esélytelensége miatt alakulhatott ki. A magyar baloldali azért várja a sült galambot a szájába, a mozgalmat/pártot, ami mögé egész egyszerűen csak oda kell állni, ha máshogy nem is, egy X formájában, mert minden lehetséges módot, esélyt megpróbált már arra, hogy alulról szerveződő, demokratikus módokon megtörje nemcsak a Fideszt, de a '90 óta ismert, látott bűzös, demokráciára csak ritkán hasonlító rendszert is. *1 (Erről értekezek itt és itt). Végezetül tényleg nem marad semmije, mint Facebookon eseményeket szervezni az éppen aktuális belpolitikai botrány miatt, ahova kimegy jó esetben ezer-kétezer ember, feltűnik pár, a választások óta teljes morális szakadékba került ellenzéki politikus, majd mindennek a vége, hogy megunják és hazamennek, ahogy ezt egy nagyon okos ember egyszer megmondta.

*1 Lásd azon, mára a kormánypárt őfelsége ellenzékeként működő pártot, mint az LMP: újbaloldali, kapitalistakritikus, globkrit, egy őszinte és zöld kezdeményezés volt 2010 előtt. Mára a semmivé lett.

A Forradalmi Forrás felrója a baloldali embereknek, hogy nem tudnak létrehozni a fogyasztói társadalom nyomása alól felmentő közösségeket. A szomorú valóság - és egyben igazság - az, hogy a mai baloldali pont úgy nem gondol semmit a fogyasztói társadalomról vagy a kapitalizmus megregulázásáról, mint a jobboldali a hagyományőrzésről, a konzervativizmusról. A XXI. századi politika, ahogy a világ számtalan pontján földrésztől, mindentől függetlenül, teljesen szembehelyezkedik minden korszakkal, amelyeket eddig írásos vagy látott formában tapasztaltunk. Amíg a XX. század mozgatórugója a politikában kétségkívül az volt, hogy emberek gondoltak valamit a világról, egymásról, a közösségről, ahol és amelyben éltek függetlenül attól, hogy az hány emberéletet követelt, addig napjainkban a politika egy showműsor lett, ahol nem számít se a gondolat, se az ideológia. Mivel Magyarország politikai elitje ehhez kiválóan tudott alkalmazkodni és a komplett társadalmat erre a szintre zülleszteni, szerintem érdemesebb tágabb perspektívába helyezni a baloldalnál azt, hogy miért nem folytatnak érdemi diskurzust az ideológiájukból következő társadalmi célokról, problémákról.

A magyar baloldali - ahogy azt a Forradalmi Forrás írja - tényleg nem mer hibázni. Mert már annyiszor hibázott a történelem során. Ezt ők is pontosan tudják. Sosem volt bátorságuk szembenézni a Kádár-rendszer gyilkos paternalizmusával, a Rákosi-rezsim vérességével, a Tanácsköztársaság halva született, káros ötletével és így tovább azokkal a történelmi eseményekkel, amelyeket mindig a szemére hánynak. A magyar baloldali túlságosan meghunyászkodó ahhoz, hogy végérvényesen tisztázza: mi nem ezt akarjuk. Akik ezt tették, véres diktátorok és azok kiszolgálói voltak, de a baloldal, amit mi képviselünk, nem ezt jelenti. 

bal.png

A magyar baloldali nagy bűneihez az eredeti írással egyetértésben állok azt illetően, milyen észveszejtő naivitással gondol az ellenzékre: megígérték '14-ben, megígérték idén és tudjuk, jövőre is megígérik, a baloldali pedig - jobb híján - elfogadja a kormánypárt által diktált feltételeket és szavazatával, amit a Fidesz által bekebelezett ellenzéki pártokra ad, legitimizálja a kormányzó hatalmat. Az ellenzék cselekvőképességét és önálló gondolatait tökéletesen megmutatja a választások utáni néhány nagyobb tüntetés, ahol igenis elég ember összegyűlt ahhoz, hogy abból egy új, alternatívát nyújtó mozgalom tudjon kinőni, ehelyett demagóg lózungokat kiabáltak, új választásokat követeltek, majd ahogy lenni szokott, ez is a feledésbe merült. Egy igazi baloldali pont olyan ellentétben kell hogy legyen az állítólagosan ellenzéki pártokkal, mint amilyen ellentétben van a Fidesszel.

Visszakapcsolódva a néhány bekezdéssel korábban ismertetett álláspontomra, miszerint az ideológiák, gondolatok nélküli világ időszakát éljük, ez hatványozottan igaz 2018 Magyarországának társadalmára, amely annak alapján szavaz, hogy melyik párt ad Erzsébet-utalványt, 13. havi nyugdíjat meg segélyt, miközben a "kiválasztott" pártjának ideológiai előzményeiről semmit nem tud. Vajon hány olyan MSZP-szavazót találunk, aki ismeri és tisztában van az ideológia régi megtestesítőivel, netán aki el is sajátította ezen gondolkodók, filozófusok műveit? Egybites társadalmunk eljutott arra a pontra, hogy a gazdasági adatokon, a GDP-növekedésen és a szimbolikus eseményeken, szoboravatásokon és beszédeken kívül semmi másra nincs szüksége. Nincs kedve bővebb ismereteket szerezni ha másért nem, elméje pallérozásáért XY írótól, mert haszontalannak tartja. Inkább megnézi, melyiken adják a Való Világot. Ezen folyamatot tényleg nem érdemes csak a baloldaliak nyakába varrni, mert többségünkre, legyen bármilyen világnézetünk is, igaz. Nagyon úgy tűnik, nincs szükségünk azokra a kulturális, filozófiai vagy politikai alapokra, amiket megteremtettek nekünk. Itt nem arról van szó, hogy egyöntetűen éljenezni kell Marx, Engels, Fukuyama vagy Hayek írásait: dehogy. Elég lenne ismerni. (Az persze már más kérdés, hogy az elsajátított ismereteket a szavazópolgár nem tudja hasznosítani olyan fontos döntések során, mint a választások, hiszen a magyar politikai paletta pártjai semmiben nem hisznek és semmit nem gondolnak).

22_large.jpg

Ha a magyar baloldali szeretne is olvasni, nem mer, mert egyből amiatt kezd rettegni, hogy Lukács György, Szabó Ervin vagy Karl Marx írásaitól kommunista lenne. Tudjuk, hogy ebben az országban a Mein Kampf vagy a Kommunista Kiáltvány véletlenül sem az olvasó irodalom- vagy történelemtudományi ismereteinek bővítéséből, csak és kizárólag kommunista/náci mivoltából kerülhetett a kezébe. Megálljt kell parancsolnunk ennek a gondolkodásmódnak még addig, amíg nem lesz túl késő. A világ társadalma fél attól, hogy tudást, ismeretet szerezzen, helyette szigorúan a lokális szférájára gondol, egyetlen célja pedig, hogy kivédje az azt ért támadásokat.

A magyar baloldali minden kapcsolatát elvesztette alapvető célközönségével, a munkássággal. A rendszer és a politikai folyamatok teljes meg nem értését mutatja, amikor baloldaliak arról beszélnek, hogy a Fidesz 2010 óta teljesen szétverte a szakszervezeteket, munkásközösségeket, ezáltal így ők is átpártoltak hozzájuk. Aki ismeri a valós helyzetet, tudja, hogy a munkásság és a magyar baloldal távolodása, mi több, kapcsolatának teljes megszűnése koránt sem 2010-ben kezdődött, még ha igaz is az, hogy a Fidesz egy olyan kiszolgáltatott viszonyt teremtett, amely viszony egyetlen kétkezi munkásnak sem engedi meg, hogy egzisztenciális alapokat teremtsen: a hatalom számára jóval biztonságosabb, ha hónapról hónapra, napról napra él.

Miért is lenne egy munkás, a proletariátus XXI. századi megfelelője napjaink Magyarországán baloldali? Csak a régmúltból itt maradt tévhit, szoci romantika, hogy az MSZP vagy más magyar baloldali alakulatok a rendszerváltás óta valaha is az elesettek segítését tűzték ki célul, így pedig az sem meglepő, hogy a gyakran nincstelenségben, minimálbéren vagy ténylegesen pénz nélkül tengődő emberek százezrei szavaznak inkább arra, aki többet ígér nekik. 

Végezetül: mi marad a baloldalnak? A nagy büdös semmi, ha nem kezd magával valamit. A Forradalmi Forrás egy kommunista közösséghez való csatlakozásra buzdít. Én nem teszem ezt, mindössze arra kérem társadalmunk maradék gondolkodni képes és akaró csoportját, hogy nagyon sürgősen vegye észre a problémák súlyosságát és a fotelforradalmárság szánalmasságát. Kimondani, cselekedni. Legalább ezt tegyék meg.

2018. 11 18.

E-mail cím: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

Rendszerváltás nélkül semmit nem ér Orbánék leváltása

Az elmúlt évtizedekben kormányzati szerepet vállaló, a mostani rezsimhez hasonlóan gátlástalan és hataloméhes megmondóemberekké avanzsált politikusok véleményei 2018 Magyarországának közbeszédében igenis bírnak olyan jelentőséggel, hogy több százezer bizonytalan szavazót taszítsanak apátiába ahelyett, hogy egy új ellenzék felépítésével azoknak is alternatívát tudjanak nyújtani, akiket úton-útfélen megszólnak, amiért nem élnek demokratikus jogaikkal", miközben arról már nem beszélnek, hogy miért alakult ki az a helyzet ebben az országban, hogy több millió ember gondolja azt, hogy a fű számlálása is előrevezetőbb az udvaron, mint négyévente elmenni és választani. 

Csak és kizárólag akkor fogjuk megtenni az első lépést az ország néplelkének és ezen káros, rothadt néplelket képviselő politikusok leváltásához, ha - elsőként - azokkal folytatunk érdemi párbeszédet és kommunikációt, akik középen tartózkodnak, egyaránt ítélik el az idézőjeleges baloldal és a szintén idézőjeleges jobboldal ténykedését a rendszerváltás óta és kellően tisztában vannak azokkal a politikai folyamatokkal, amelyek a rendszerellenesként induló Fideszt, LMP-t, Jobbikot és Momentumot behálózták, ezáltal képesek észrevenni és kivédeni ennek újbóli megtörténését.

Orbán Viktor és az általa képviselt újfeudális, paternalista és kifejezetten balkáni politika leváltása nem gyurcsányista nyugdíjasokkal, a szavazólapon megszokásból szegfűt kereső MSZP-sekkel és az ideológiai tévútkeresésben teljesen elveszett jobbikosokkal fog megtörténni. Ezt ma még sokan nem látják a társadalomban, illetve a parlamentben ülő, az ellenzékiség mítoszának fenntartása által busás jövedelmekhez jutó képviselők pedig még egy jó ideig nem is akarják látni, pedig magától értetődő, hogy az áprilisi választások következtében minden morális értéket elvesztő pártok önmagukat sem tudják elvezetni, nemhogy egy egész országot.

or_gyur.jpg

Kép: Reflektor Blog

A rendszerellenes motívumok elidegenítése és az, hogy maga a rendszerellenesség legalább annyira elcsépelt és közhelyes lett mára, mint benyögni a szocialistáknak, hogy 13. havi nyugdíjat", az egyaránt a kormánypártnak és az ellenzéknek is köszönhető. Volt-e olyan alulról szerveződő, majd az országgyűlésbe bekerülő párt, amely nem híresztelte-e egy darabig, hogy az egész rendszerrel van problémája és megalakulásának oka, hogy leváltsák azt? 

A Kádár-rezsim bukásában, pontosabban a lassú elsorvadásában szerepet játszó Fidesz egészen 1993-ig tartotta magát ahhoz az állásponthoz, ami térségünkben, Kelet-Közép Európában oly ismeretlen volt akkor is és most is: hogy lehet tisztességesen is csinálni. A rendszerváltás óta jelen levő pártok közül a 2010-es LMP volt az, amelyhez a legközelebb éreztem magam. Bár abban Schiffer András is jócskán hibázott, hogy azt a globkrit, rendszerellenes és a mindenkori kormánypártok által lelkesen kiszolgált neoliberális tan felmondásának üzenetét és fontosságát nem tudta eljuttatni szélesebb körökhöz, a párt mai állapotát és vezetői látva összehasonlíthatatlan a két időszak. Az LMP-ből nem lett középpárt, de jóval több potenciál volt bennük a versenytársaikhoz képest. Mára mindez kósza emlék lett. A Jobbik szintén azzal ígérgetett a szociálisan nem túl érzékeny, de annál nagyobb erővel zsidózó, cigányozó, buzizó rétegnek, hogy eltakarít mindent, ami az elmúlt évtizedekkel kapcsolatos, aztán láss csodát: ez sem történt meg. Miután látták, hogy a szélsőjobb szavazótábora nem elég kiterjedt ahhoz, hogy a zsíros bödönhöz jussanak, Vona hirtelen váltott és több, mint tíz év gyalázatos politizálását próbálta leplezni három év européer, konzervatív imázsával. Végezetül pedig a Momentum is alkut kötött a baloldallal, miközben a NOlimpia óta egyetlen olyan akciójuk sem volt, amely predesztinálná őket arra, hogy legalább az 5%-os küszöböt átugorják.

A választások során látott ellenzéki bukta a Fidesz fölényes győzelméhez képest nyilvánvaló, ugyanakkor ha a Ladát nem hasonlítjuk a Ferrarihoz és így fordítva, egyből látszik, hogy szinte minden maradt a helyén: bár minden politikai tőkéjüket elvesztették, a Jobbik, az MSZP, a DK és az LMP képviselői is bejutottak az országgyűlésbe, ez pedig a lehető legrosszabb végkimenetel azok számára, akik őszintén hisznek a rendszer leváltásában, amely a magyar viszonyok között a Fidesz és az MSZP/DK eltörlését jelenti úgy, hogy közben meghonosít egy másfajta, nyugati politikai kultúrát is. (Fontos, hogy a nyugati" szó nem a jelenleg nyugaton zajló állapotok elterjesztését jelenti).

rendszer.jpg

Kép: Mandiner Blog

Itt térnék vissza az első bekezdésre, ahol azokat a régmúltban tényezőnek számító embereket említettem meg, mint Lendvai Ildikó vagy Kuncze Gábor, akik akarva-akaratlanul, de pont annak a rendszernek a kiszolgálóivá válnak, amely rendszert írásaikban rendszeresen elítélik.

Így nem fog menni.

Az egyetlen, amit most tehetünk, hogy veszünk egy mély lélegzetet, összetartunk és átvészeljük ezt a korszakot, valamint elkezdünk azokkal a XXI. századi gondolkodásmódot képviselőkkel diskurzust folytatni, akik következetesek maradnak a két oldal csatározásainak elítélésében és akik szerint százezres és kétszázmilliós túlárazás sem fér bele se a haveroknak, se a rokonoknak. Könnyű azt mondani, hogy Orbán takarodj", de emellett egy teljesen új politikai kultúrát is el kell sajátítanunk, ha akarjuk még, hogy ez az ország egyszer élhető legyen.

2018. 11. 17.

 

Oldalak, táborok, miniszterelnökök - írásom a Kolozsvári Szalonnán

Ide kattintva olvasható. 

Azt hiszem akkor fogjuk megtenni az első lépéseit az igazi rendszerváltásnak, ha a magyar társadalom nem zavarodik egy emberként össze, ha feltűnik egy közéleti szereplő, aki Gyurcsányt és Orbánt is együttes erővel kritizálja”.

Éljen Trianon?

2018 decemberének elsején lesz a román egyesülés centenáriuma, amiről Bőtös Botond, az Átlátszó újságírója írt egy cikket. Mivel olyan alapvető nézetkülönbségeket tapasztaltam köztem és a szerző között, miközben a témával kapcsolatos párbeszéd, vita fenntartása különösen fontos napjainkban, úgy döntöttem, egy egész bejegyzéssel válaszolok az olvasottakra. 

Tényleg azt gondoljátok a magyar közgondolkodás nacionalista térfelén, hogy valaki sajnálni fog minket, mert olyan helyzetbe kormányozták elődeink az országot, amit saját maguk teremtettek?

Először is fontos leszögezni, hogy senkinek nem kell sajnálnia bennünket, sem Románia, sem a nyugati nagyhatalmak sajnálatára nincs szükségünk. Bőtösnek abban is igaza van, hogy az országhatárokon átívelő erők összefogása ellenünk nem több, mint szittyamagyar lázálom. Nyilvánvaló, hogy a rossz oldalon nem lehet háborút nyerni, ahogy azt is ki kell mondani, hogy többségében az akkori politikai elit juttatta idáig az országot. Ugyanakkor ez tényleg azt jelenti, hogy minden magyar állampolgárnak ujjongania kellene a békediktátum miatt, amely akkori adatok szerint 3,3 millió magyar embert "száműzött" a saját országából?

Románia nyugodtan megünnepelheti, sőt, meg is fogja ünnepelni. A magyarok nem. Nekünk ez nem egy ünnep. Az, hogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke arról beszél, hogy Európa együtt ünnepel Romániával, egy vállalhatatlan, Magyarországot, a magyar embereket és legfőképp a határon túliakat figyelembe se vevő kijelentés.

A jobboldalnak teljesen igaza van abban, hogy a 2002-2010 között kormányzó MSZP-SZDSZ kliensmédiájának védekezése a gyalázatos kormányzati cselekedeteket ért kritikákra az volt, hogy minden politikai csoportosulást, akár alulról, akár felülről jövő mozgalmat, tüntetést és pártot náciztak, nacionalistáztak és fasisztáztak, Bőtös Botond pedig egy másik, de alapjaiban teljesen ugyanolyan működésű párhuzamos világban él, mint a Fidesz hazugsággyára által megtévesztett milliók: a szerző szerint akik kifejtették egyet nem értésüket Juncker kijelentésével kapcsolatban, azok jobboldali-nacionalisták. Az LMP és a Momentum...

A napjainkban zajló aljas, hitvány politikai alakulatok nem létező identitásainak megsértése önmagában vajmi kevés hírértékkel rendelkezik, sokkal inkább érdemes Bőtös gondolkodásmódjára figyelni, ahogy egyből nacionalista (és jobboldali) lett az LMP és a Momentum, hiszen ebbe a felvilágosult, XXI. századi, végletekig européer eszmeirányzatba egész egyszerűen nem fér bele a másként gondolkodók véleményének elfogadása. Sokkal könnyebb helyette a megbélyegzés jól ismert intézményét használni.

juncker.jpg

Kép: Hírek.sk

Bőtös Botond tényleg úgy akar segíteni a végletekig megosztott, szekértáborokba verődött magyar társadalom helyzetén, hogy maga is beáll a sorba? Van különbség a balliberálisok által szélsőjobbosnak, nacionalistának bélyegzettek és a Fidesz szorgos propagandistái által Soros-ügynököknek nevezett emberek között? Hát nincs. A lejáratásuk, a karaktergyilkolásuk ugyanarra a sémára épül, csak épp két különböző világnak szól.

Európai magyarként őszintén tudok örülni a románok nemzeti ünnepének, mert ezt az európai nemzetek számára olyan új dimenziót felkínáló közösségben teszem, mint az Európai Unió, amelyben szabadon utazhat es vállalhat munkát román és magyar ember is.

Trianon szellemének cipelése a mai napig nyomja Magyarországot, ahogy a rendszerváltás óta eltelt időszak kormányai - legyen balos vagy jobbos - is mind tettek azért, hogy értelmes párbeszéd lefolytatása helyett csak szavazatszerző demagógia jusson az embereknek. Trianon kérdése, a felmerülő morális, erkölcsi problémák, az azóta eltelt időszak objektív diskurzusért kiált, Bőtös cikkével pedig megvillantotta mindazt, amit a jobboldaliak - bár nem pontos a fogalom, de mondjuk úgy, hogy a fideszesek - jogosan utálnak az ellenzékben. A szerző nyilvánvalóan csak és kizárólag a saját gondolatait írta meg, de ez a fajta hozzáállás kísértetiesen hasonlít ahhoz a meghunyászkodó, az Európai Unióhoz szolgalelkűen, vakon húzó magyar baloldalhoz, akik az EU működésében, annak alapvető strukturális problémáiban és alkalmatlanságában nem találnak kivetnivalót. A komplett baloldali értelmiség van abban a tévhitben, hogy az Uniót kritizálni csak orbáni szinteken lehet. Nem így van.

A trianoni neurózis, mint “nemzeti fájdalom”, nem is az objektív tények, hanem a felsőbbrendű pozíció elvesztése miatt fáj annyira a magyar nacionalistáknak. 

Bőtösnek, Bayer Zsoltnak és nekem is alapvető jogunk, hogy hülyeségeket beszéljünk. Hogy kinek van igaza, azt majd a jövő - talán - eldönti, ezen kijelentése viszont annál a pontnál jelentősen túlmegy az egyszerű másként gondolkodás határán, amikor több millió magyar ember idézőjelbe tett nemzeti fájdalmát kérdőjelezi meg úgy, hogy a fájdalom gyökerét a felsőbbrendűséghez vezeti vissza. (Majd le is nacionalistáz mindenkit, de ez már megszokott). Természetesen nagyon egyszerű egyenlőségjelet tenni a valóban nacionalista, szélsőjobbos bagázs lehetetlen kívánságai, valamint a társadalom együttérzése között, csak épp egy hazug eredmény fog kijönni, én legalábbis mérhetetlen butaságnak tartom, ha egy kalap alá vesszük a "Mindent vissza!" nevetséges rigmusaival magukat álomba síró szélsőjobbosokat és azokat, akik egész egyszerűen nem tartják közömbösnek mindazt az igazságtalanságot, amit honfitársaikkal tettek.

trianon.jpg

Kép: Darabanth Auction

Ha a szerző ezidáig nem hallott róla, hogy a békediktátum érvénybe lépése óta milyen válogatott módszerekkel vegzálják és lehetetlenítik el azokat a magyarokat, akik a történelem kiismerhetetlen folyamatinak egyike során a rövidebbet húzták, akkor kutasson ezek után, esetleg beszéljen olyan emberekkel, akiket a mai napig lenéznek, ha az anyanyelvükön szólalnak meg. Annak fényében, hogy a trianoni döntés következményét pár sorral később úgy értékelte, hogy "a Föld forog tovább", ergo nem történt semmi, erősen kétlem, hogy valóban erőfeszítéseket tesz arra, hogy sorsközösséget vállaljon, vagy legalább ne kizárólag a Monarchia felbomlása után felszabadult nemzeti kisebbségek sikerét, hanem a határon túlra rekedtek fájdalmát is lássa.

Bőtös azzal zárja cikkét, hogy lépjünk túl a saját árnyékunkon, mert nem fogjuk érteni a mai világ kihívásait és mondanivalónk sem lesz a felnövekvő generáció számára. Ez mind igaz, szóról szóra egyetértek vele. Az egyetlen égető kérdés mindössze annyi, hogy az írása alapvető témáját - az irreális álmokat dédelgető szélsőjobbosokat - miért terjesztette ki az egész magyar társadalomra, azokra, akik se nem fasiszták, se nem nácik, mindössze ugyanolyan jogokat szeretnének a határon túlra kerülteknek. Meg néha megemlékezni a történtekről. Még ha olyan nacionalistás is...

E-mail cím: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

2018. 10. 26.