Felsőfokú ponyvafilozófia

Bumeráng

A propaganda újra működésben

2019. március 04. - A te embered

Friss hír, hogy Nagy Blanka első fokon pert nyert az Origóval szemben. 

Az ügy persze szimbolikus, pont úgy fog elveszni a Ripost-Bors-Magyar Idők-Pesti Srácok-helyreigazítások éterében, ahogy az összes többi elveszett Vona Gábor homoszexualitásától a Simicska Lajostól kapott, pontosabban nem kapott autójáig, de érdemes egy pillanatra megállni és elmélkedni arról a rendszerről, amely egyrészt egy tinédzser lányt képes hetekig a médiájának nem nevezhető propagandatanyák által a középpontba rakni, magyarul lejáratni, és azokról az emberekről, egykoron újságírókról, bár ha Bordács Bálint annak gondolja magát, én inkább egy Borderline-szindrómás sorozatgyilkos vagyok, akik pont azzal a lendülettel képesek megírni Nagy Blanka állítólagos rossz jegyeit, mint amilyen lendülettel teszik közzé később az erről szóló helyreigazítást.

A kormány oktatásreformjai azért még nem tartanak ott, hogy cikkek tucatjaiban kelljen minden egyes magyar középiskolást vegzálni, akik éppen bukásra állnak, a lány igazi bűne természetesen az, hogy felszólalt a Fidesz ellen. Vagy ahogy egy disznótoros, pálinkás, átmulatott hajnal után Németh Szilárd gondolná: beleszólt a nagyok dolgába. Ez pedig, ha eddig nem volt világos, ősbűn. Ezért lett proli, ezért helyezték a Magyarországra importálódó migránsoktól rémálmokkal küszködő nyugdíjasok célkeresztjébe, ezért állították, hogy rossz tanuló.

blanka1.jpg

Kép: Népszava/Tóth Gergő

De számít-e az ebben a kérdésben, hogy Nagy Blanka mit mondott a kormányellenes tüntetéseken? A véleményem szerint nem. Hogy miért nem? Egyrészt, mert Nagy Blankának joga van kinyilvánítania a véleményét, legyen az akármennyire is otromba és trágár. Ha a beszéde tartalmának főbb elemeiről kellene értekeznem, nekem inkább volt problémám a felszólalás súlytalanságával és önmagában az ellenzékre is nagyon jellemző semmitmondással, mint a káromkodással, de fontos megérteni, hogy ez mind másodlagos, a fontos inkább az a kérdés, hogy bármilyen felszólalás bármilyen mondata predesztinálja-e a finoman szólva is kormányközeliséggel - még inkább seggnyalással, de nem akarom, hogy Bayer Zsolt később leprolizzon - illethető sajtóorgánumokat, hogy olyan komplett hazugságokat gyártsanak és kürtöljenek szét az országban, amiket később a Fővárosi Törvényszéknek kell cáfolnia?

Nem. Erre nincs más válasz.

Őszintén sajnálnom kell azokat a szavazati joggal rendelkező - ezáltal a komplett országot sajnálom - állampolgárokat, akik a "mi és ők" politikai felfogását a társadalomba juttató kampányguruk által megzavarodva és megannyi diktatúra, paternalista rendszer elszenvedőiként akár maguk, akár elődjeink révén a függetlenség és az objektivitás utolsó kis írmagját is kiirtották a gondolkodásmódjukból. Akik leülnek az újság elé és azt mondják: "nem számít, járassák csak le, amúgy is milyen csúnya dolgokat mondott a drága Áder Úrról". 

Nem azzal van a baj, hogy a kormánypárti szavazók nem értenek egyet Nagy kijelentéseivel, tekintve, én se értek egyet vele annyiban, hogy a bajszos fasz és mások után egy vízió vagy egy lehetőség felmutatása sem ártott volna, ha már bátorság, de a nyilvános meghurcoltatása, a cikkek, miszerint több tárgyból bukásra áll és hogy a hiányzásai meghaladják a törvény által lehetővé tett mértéket, olyan gátlástalan, undorító hazugságok, amit egy emberként kellene a maga hatalmas szolidaritásában, előkelőségében és morális fölényében fürdőző jobboldalnak visszautasítani. Persze ez nem fog megtörténni, még abban sem vagyok biztos, hogy szerzői egyáltalán vannak-e a cikkeknek, vagy csak Finkelstein onnan fentről lepottyantott pár sablonszöveget a Ripost szerkesztőségébe.

cikk2_1.jpg

Kép: HVG

Nagyon izgalmas, egyben szomorú felismerés lesz egyesek számára az, amikor, - mert hiszek benne, hogy ez megtörténik -, felébrednek abból a számukra kedves, de többségében keserű álomból, amiben immáron kilencedik éve ringatják magukat, ez az álom pedig arról szól, hogy az ország virágzik, lehetőségeink még sosem voltak ilyen mértékben, az emberek nem tudnak mit kezdeni a pénzzel, egy nyáron két országba megyünk pihenni, hajléktalanok nincsenek, a szegények nem állnak sorba ingyen ételért és legfőképpen, a kormánymédia igazat ír. Fogalmam sincs, hogy virágzó téveszméjük annak alapján áll-e ilyen szilárdan, mert olyan szégyenteljesen alacsonyra tették a saját fokmérőjüket, hogy azt egy mezei pocok is megugraná (nincsen szemkilövetés, költségvetés eltitkolása, őszödi beszéd), esetleg a Soros-kampány, ami Orbán Viktor legnagyobb politikai fegyvere és ami kiapadhatatlan lendülettel tör a végtelenbe és tovább, vagy egyszerűen, mert imponáló érzés a miniszterelnök állítólagos antikommunizmusába, korrupcióellenességébe, - te jó ég - védelmező erejébe és a folyamatos háborúzásába dörgölőzni. 

Ne dörgölőzzünk. Ítéljük el a rosszat, ahogy a Ripostot és a többi szennypropagandát, ha úgy gondoljuk, ítéljük el Nagy Blanka kijelentéseit, de dicsérjük és ismerjük el a jót. Objektívan, függetlenül. Így is tennénk, ha Magyarország tényleg polgári társadalom lenne.

2019. 03. 04.

E-mail: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

 

István, ezt így nem lehet

István azt gondolta, hogy lehet. Milyen naiv is volt, istenem! A Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány elnökéből a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány egykori elnöke lett pillanatok alatt. Egyetlen interjú kellett hozzá. Szegény István olyanokról beszélt, hogy az újságíróknak nem csak azzal kéne foglalkozniuk, hogyan rémisszék meg az embereket, sőt, volt mersze megemlíteni azt is, hogy a jó tollú újságírók szerinte a másik oldalon vannak. Láttak már ilyen hálátlan embert valaha? Napok teltek el azóta, hogy kinevezték a magyar történelem legdicsőbb keresztény-konzervatív médiaholdingjának vezetőjévé, - esküszöm, hogy ennél keresztényebb-konzervatívabb médiaholding nem létezik, dicsőbb meg pláne -, és már van mersze arról beszélni, hogy az általuk gründolt gittegyletek csak megfélemlítik szegény polgártársainkat?

Fertő.

István, nem így működnek a dolgok. Te is tudod, hogy rengeteget dolgoztunk azért, hogy most minden a miénk legyen. Nagyot csalódtam benned, hát nem emlékszel, hogy az általad támadott emberek micsoda műhelymunkát folytattak hónapokon keresztül a kampányban és folytatnak a mai napig is arról, hogy kiről kell másnap valami hazugságot összeollózni? Én még emlékszek azokra az időkre István, amikor egy miniszterelnök azt mondta, hogyha kell tévé, vegyük meg magunknak. Az a miniszterelnök akkor még biztos nem sejtette, hogy pár év alatt hova jutunk: a Ripost, a 888, a Magyar Nemzetté avanzsáló Magyar Idők és a Pesti Srácok, mint apró fénycsóvák a sötétségben mutatják az embereknek a jó irányba vezető utat. És te ezt támadod? 

Rendben, értem én a kritikádat. Mostanában nagyon összejöttek a dolgok, sok a meló, talán késtek a fizetések is. Ettől függetlenül nem szép dolog, hogy mindezt rajtunk akarod elkenni... Te is tudod, hogy fentről nagyon nem szeretik a kritikát. Én meg is értem őket, legalább mi tartsunk össze, nem? Hogy néz az ki, hogy Sorosék meg a mi kutyánk kölykei egyszerre szidnak bennünket, milyen képet ad az embereknek ez szerinted? Sajnálom István, hogy távoznod kell. 

Gyere István, ülj le egy kávéra. Nem akarom, hogy úgy érezd, hirtelen mindennek vége van, hogy nem becsülünk meg. Nagyon is megbecsülünk. Nyilvánvaló, hogy nem ilyen kérészéletűre terveztük a közös munkát, de erről most nem mi tehetünk. Egyikünk se mondott olyat, hogy az Indexet előbb olvassák, mint az Origót, csak és kizárólag te, István. Index? Te sem gondolhatod, hogy a keresztény-konzervatív oldal legnagyobb internetes portálját kritizálod nyíltan úgy, hogy közben az ellenséghez dörgölődsz? Keresztény-konzervatív. Keresztény-konzervatív. Ne haragudj, de ma még csak tízszer mondtam ki, a Liszkay már teljesítette a napi adagot, be kell hoznom.

Szóval... Így alakult. Remélem nem felejtetted el, hogy jövő hónapban a Vas megyei kormányhivatal hetilapja tárt karokkal vár, mint felelős szerkesztő. Az sem lesz könnyű feladat, de reménykedünk benne, hogy a hibáid után talpra tudsz állni és bizonyítasz nekünk. Abban is bízok, hogy legközelebb nem vetemedsz olyan dolgok kimondására, amiket te sem gondolsz komolyan: mégis miért utalgattál úgy, mintha Magyarország felett nem lenne felhőtlen az ég, vagy a kormánynak hibás döntései lennének? Keresztény-konzervatív. Tudod, hogy barátok vagyunk, de ezekkel a sületlenségekkel a saját sírodat ástad meg. 

István, ezt ebben a formában nem lehet. A hallgatólagos megállapodásunk az volt, hogy nem lesz önálló véleményed, mégpedig azért, mert ez a rendszer Viktoréknak nagyon bejött. Minek annyi beleszólás, hát csak összezavarodik az ember, nem? Mi nem szeretünk összezavarodni. Tudod, mi történt az alapítványnál azóta? Az újságíróink azóta folyamatosan az eget nézik, mert a programozó elfelejtette beállítani az operációs rendszerükben, hogy értelmezzék a metaforákat, attól meg, hogy, azt mondtad, nincs minden rendben, teljesen összezavarodtak, újra kell telepíteni az egész szoftvert. Ezt akartad, István?

Na jó, azt hiszem elengedlek. A kávédat se ittad meg. Sebaj, tudom, hogy nem is vagy túl jó hangulatban. Minden jót kívánok neked a szerkesztői munkádhoz, és... remélem tudod, hogy a szemünket azért nem vesszük le rólad. Tudod, senkit nem hagyunk az út szélén. 

Keresztény-konzervatív.

2019. 02. 04.

E-mail: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

varga.jpg

Kép: Index

 

Politikai elitünk nem is olyan megosztott, mint gondolnánk

Ha az utca emberét megkérdezik arról, hogy kit tart a magyar politikai spektrum két ellentétes figurájának, bizonyára sokan mondanák az egyik végletben Gyurcsány Ferencet, a másikban pedig Orbán Viktort. Ez tévedés. Hogy mennyire, azt öt példa mentén próbálom szemléltetni, rávilágítva arra, hogy a rendszerváltás óta ismert hatalmi elit konfliktusainak többsége nem több egyszerű színjátéknál, míg a dolgok mögé nézve az alapkérdésekben tökéletes egyetértés van közöttük. 

Álságos rendszerkritika

Kis hazánk különös pikantériája egyebek mellett az, hogy még a rendszer közvetlen kiszolgálói is rendszerellenesek. Az abszurd fogalmának perfekt definíciója a 888-on felbukkanó "Mi vagyunk Soros ellenzéke"-szöveget látni, mintha a hatalom fenntartások nélküli kiszolgálásában csillagos ötösre jeleskedő újságírók bármilyen kontextusban is leírhatnák magukról, hogy ellenzékiek. Nem véletlen ez, jóval imponálóbb olyan megsebzett kisebbségieknek beállítani magukat, akik megkérdőjelezhetetlen hősiességgel védelmezik a nemzetet sötét vermekből előbújó, globalista zsidó bácsiktól, mint bevallani, hogy a zsinórban harmadik alkalommal kapott társadalmi felhatalmazás sem bizonyul elégnek ahhoz, hogy kezdjenek valamit ezzel az országgal. Érzik tehát, hogy a magyar társadalom tudatalattijában azért ott pislog a rendszerkritika már csak a múltbéli rendszerek milyenségének ismeretéből kifolyólag, így pedig tényleg nem könnyű úgy csűrni-csavarni a szavakat, hogy egy lassan kilenc éve kormányzó "koalíció" ne a rendszernek tűnjön, sőt, a látszólagos kritikája bizonyos szavazók körében hiteles és meggyőző maradjon.

Nagyon úgy tűnik, hogy ez mégis sikerül úgy kormánypárti, mint ellenzéki oldalon: de érvényes-e Gyurcsány Ferenc sokadik felszólalása, amiben a fennálló rendszer megbuktatásáról, azaz rendszerváltásról beszél, vagy Orbán véleménye a neoliberális európai elitről, amelyet úgy ítél el, hogy közben maga és politikája is szerves része annak?

dbelo20130708004-1024x576.jpg

Kép: 24.hu

Nem, azt pedig már most realizálni kell, hogy a rendszerkritika fogalmának hitelét saját magunknak kell visszaszereznie és nem ölbe tett kézzel nézni, ahogy ezek a félkegyelmű piócák a fogalom utolsó apró kis részét is kiüresítik. A valódi rendszerkritika abban nyilvánul meg, hogy a szekértáborok szintjéről felemelkedik és együttesen mond ítéletet a névlegesen baloldali és szintén névlegesen jobboldali kormányokról, a '89-es rendszerváltást követő vadkapitalista naivitásról, az azt követő posztszoci Kádár-nosztalgiáról, a szárnyát bontogató, akkor még européer köntösbe bújtatott Orbán Viktorról, a kudarcot kudarcra halmozó, korrupt és gátlástalan Gyurcsány-kormányról a jelenlegi helyzetig bezárólag.

Csak akkor van esélyünk egy tisztább politikai légkört teremteni, ha ez a gondolkodásmód szélesebb körben is elterjed. 

A multik végeláthatatlan hegemóniája

 Ha valamiben, abban pártokon átívelő egyetértés van, hogyha a mérleg egyik serpenyőjében a multicégek, a másikban pedig az általuk foglalkoztatott (értsd: kisemmizett) emberek vannak, ők mindig az előbbiek mellett döntenek. Nyilván nem könnyű egy olyan országban egyetlen kormánynak sem a szolidaritás és nem a pénz mellé állni, ahol az elmúlt harminc évben egy döntéshozó sem tartotta fontosnak, hogy kiépüljön egy olyan szociális háló, ami képes kezelni a pillanatnyi munkanélküliséget, ha a multik csak vállalhatatlan feltételekkel látják biztosítottnak az országban maradást, de ettől függetlenül is érződik az a furcsa jelenség, hogy a DK-s politikus, a fideszes politikus, a DK-s szavazó, valamint a fideszes szavazó is együttes erővel kezd világvégét vizionálni, ha olyan antikapitalista, szocdem javaslatokat hallanak, amelyek a multinacionális cégek megregulázásáról szólnak.

A DK-s Bauer Tamás éppen azon aggódik, hogy a győri sztrájk miatt már az ingolstadti törzsgyárnak is le kellett állnia, micsoda tragédia kérem, csak meg ne haragudjanak ránk; mindeközben a Momentumos Fekete-Győr András cseppnyi ellentmondást sem érez abban, hogy a túlórakeret kibővítése elleni tüntetések egyik hangadója úgy, hogy pártja az ALDE tagja; a multik kegyeiért leselkedő Fidesz részletesen felvázolja, milyen veszélyeket rejt a neolib Soros, a neolib Juncker, a neolib Unió, a neolib ellenzék; az LMP pedig egyfajta szimbóluma annak, mivé válik egy kezdetben hitelesen rendszerkritikus, multiellenes párt, ha szépen lassan beáll a sorba.

Még Európában is híján vannak azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek ellent mernek mondani, nem félve attól, hogy a multik hegemóniájában érdekelt gigacsoportok a médián és minden létező platformon keresztül kommunistázzák és lejáratják őket. A rendszer könyörtelenségéből és az alternatívák hiányából fakad a magyar emberekben levő, kicsit bizarr kettősség, hogy egyrészt megvetik a multinacionális vállalatokat, hiszen érzékelik a letagadhatatlan visszásságait, mégis, a "semminél több"-elv alapján képtelenek, de nem is akarják megteremteni annak a lehetőségét, hogy határozottabb szakszervezeti kiállással humánusabb körülményekre és több fizetésre bírják a monstrumcégeket. (Az üdítő kivétel az ismert történet Győrben).

sztrjak.jpg

Kép: 24.hu

A rendszerváltás óta kisebb-nagyobb időközökre hatalomra került érdekszférák, közismertebb nevükön kormányok mindegyike sikeresen ültette el az emberek fejében azt a kitörölhetetlennek tűnő gondolatot, hogy a kisember ebben a játékban nem nyerhet. Meg kéne már mutatnunk, hogy ez nagyon nem így van.

Politikánk célja: a hatalom megtartása

Precedens sem történt arra vonatkozóan, hogy a választás által felhatalmazott mindenkori kormány az addigi szokásoktól eltérően a szavazás másnapján is emlékezzen a programjában foglaltakra. A tizenharmadik nyugdíj vagy a feltétel nélküli alapjövedelem hallatán orgazmust átélő tömegekkel szemben levő kisebbségben persze ott voltak azok is, akik az elmúlt évtizedek fájó realitását szem előtt tartva tudták, hogy a politikai programok hitelessége Szili Katalinéval vetekszik, hol balról, hol jobbról azonban mégis sikerült milliókat beetetni. 

Aztán kormányra kerülve minden miniszterelnök és miniszter azon fájó tudás birtokába került, hogy milyen veszélyes és bizonytalan is tud lenni, ha a partvonalon kívüli óbégatás helyett a bíró váratlanul int nekik, hogy nyugodtan álljanak be ők is. 

Így nem lett tizenharmadik havi nyugdíj, amelynek elvevőjéről sok fideszes és szoci nyugdíjas fog még összeveszni az idősek otthonában, így nem lett feltétel nélküli alapjövedelem, így nem került április 9-én börtönbe Orbán Viktor, így nem lett elszámoltatva Habony Árpád, így nem lettünk újra demokrácia...

Amikor világossá válik egy újonnan megválasztott kormánynak, hogy most ők a hatalom, az ideológusaik, pártvezetőik elméjében véletlenül sem annak a lehetősége tűnik fel, hogy köpjenek a hatalommániás elődeik arcába és mutassanak valami újat azoknak az embereknek, akik úgy gondolják, pont eleget láttak ahhoz, hogy tudják, ebben az országban nem fog változni semmi, sőt, mintha a megugrandó mérce az elődök korrumpálhatósága lenne, amely kihívást rendre elfogadtak politikai elitünk tagjai.

Taktikáznak, számolgatnak, osztalékot juttatnak és megoldják okosba, hogy aztán amikor a nép elzavarja őket, újra a kamerák kereszttüzébe juttassák magukat, hogy arról beszéljenek, ők mennyivel jobban csinálnák...

Soros és a románok

A hatalom minden áron való megtartásának szükségességében már megállapodtak kis hazánk politikusai Gyurcsánytól Orbánig. Bár úgy tűnik, a megosztottság és a különbségek nagyobbak nem is lehetnének, láss csodát, megint csak egy rugóra járt az agya mindenkinek: kell egy tökéletes ellenségkép, ami létezik, vagy nem létezik, veszélyes, vagy nem veszélyes, élő, vagy nem élő, igazából az a jó benne, hogy teljesen mindegy, mindössze azt a pontot kell megtalálni, amely által a magyar társadalomban megbújó félelemérzet tud akkorára dagadni, hogy az a közbeszéd tárgya legyen, más dolog pedig nem is maradt, mint ennek a félelemérzetnek egy forrást adni. (Idézet Habony Árpád könyvéből, Orbán és én, 2032, 72. old)

Könnyű azzal a felkiáltással élni, hogy az az ország meg is érdemli a vezetőit, amelyik tényleg elhitte évekkel ezelőtt, hogy több millió román elindul Magyarország felé vagy elhiszi jelen pillanatban is, hogy minden rossz dolog egy 88 éves öregembernek köszönhető, ugyanakkor kár lenne elfelejteni, hogy más nemzetek nem is éltek annyi ideig elnyomás és félelem alatt, mint mi: a nemzet DNS-ébe ültetett bizonytalanságérzet mentálhigiénés szempontból talán rosszabb, mint valaha, találékony politikusainkat azonban nem kell félteni attól, hogy a társadalmi félelmek és az abból következő atomizálódás, szekértáborokba verődés és elszigetelődés ne lenne gyümölcsöző állapot nekik. Sőt, amit látunk, hogy nagyon is az. 

soros.jpg

Kép: hvg.hu

A Fideszben 2015 óta elképzelhetetlen, hogy valami pozitív üzenettel kampányoljanak, a szabadkőműves páholyok összeesküvéselméleteit megidéző lejáratóanyagaikból tudjuk például, hogyha Orbán Viktor nincs, már Magyarország sem lenne, illetve aki nem egy irányba húz a kormány elképzeléseivel, az Soros bérence, mindemellett hazaáruló. Látható, hogy a megosztottság immáron nem elég a hatalmat birtoklóknak, egész részekre akarják szétszedni az országot, ennek megtételéhez pedig pontosan tudják, hogy a minket összetartó, közösséggé és társadalommá formáló értékek fenntartása helyett olyan dolgokra kell fektetni a hangsúlyt, amik bármikor vitaalapot szolgáltatnak arra, hogy összevesszünk karácsonykor a családi asztalnál, a helyi kocsmában, az orvosi rendelőben és a takarékban. A románok és Soros a mi jelenünk tökéletes szimbólumai lesznek annak a még meg nem született generációnak, akik - bizakodok ebben - talán már egy tisztább politikai légkörben, a demokrácia fogalmát értő és fontosnak tartó emberekként tekintenek vissza erre a pár, gyalázatos évtizedre.

Szimbolikus politizálás a lényeg eltakarásának érdekében

Közös érdekük, hogy a polgárosodás folyamatában félúton megtorpant Magyarország soha ne is kapja meg azt az alapot, amely esetleges támasza lehetne annak az első ránézésre halálraítélt kísérletnek, hogy a társadalom által hangoztatott függetlenség és szuverenitás ne csak a szavaikban, de a tetteikben is meglátszódjon például úgy, hogy nem kötnek ki úton-útfélen paternalista, tekintélyelvű rendszerek mellett. Bár Orbán Viktor papíron azt kínálja, hogy megszabadít a minket irányítani akaró nyugati fertőtől, arra viszont már érthető okokból nem tér ki, hogy a folyamatos háborúzások és összetűzések határon innen és túl csak arra szolgálnak, hogy az itt élő embereknek a mindennapi problémák forgatagában esélyük se legyen nagyobb perspektívában saját magukra gondolni. Például arra: tényleg így akartam, hogy kinézzen ez az ország? Ilyen vezetőkkel, ilyen mentalitással?

orbigyurcsi.jpg

Kép: 24.hu

Ha van is még ebben az országban az értelmiségen és az újságírókon kívül, akik vagy a munkájuk, vagy más okból kifolyólag, de fontosnak tartják a politikával való foglalkozást, gyanítható, hogy nem évtizedes távlatokban keresik a problémák forrásának okát, hanem megmaradnak Macedónia egykori miniszterelnökének botrányánál, Tiborcz Istvánnál, Mészáros Lőrincnél, Gyurcsány Altusánál, az ellenzéki tüntetéseknél és így tovább... A hallgatólagos megállapodás a mindenkori politikai elit között az, hogy a szimbolikus tettek - legyen az bármennyire meghökkentő és megosztó, sőt, annál jobb - mentén folyó álpolitizálás által senkinek eszébe se jut a régmúlttal, vagy a múltbeli tettek jelenkori hatásaival foglalkozni.

Ez a megállapodás pedig azért köttetett, mert csak ebben látta biztosítottnak mindkét oldal azt, hogy a három évtizede végrehajtott gengszterváltás után mostanra ne kelljen az arcukba kapott kínos kérdésekkel foglalkozniuk. És tényleg nem kell!

2019. 02. 02.

E-mail: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

Mit üzen Ady öröksége?

100 éve halt meg Ady Endre. Egy kezelhetetlen hagyaték, amit ránk hagyott: a politika önnön létezéséből kifolyólag se értelmezni, se tanulni nem akar belőle, ellenben kisajátítja, hiszen csak ehhez ért. A mindenkori hatalmat kiszolgáló szorgos bértollnokok vagy az egyik, vagy a másik oldal javára próbálják összeugrasztani a társadalom azon kis részét, amelyiknek jelent még valamit Ady Endre neve. Volt ő már hazaáruló, hős, mondvacsinált kultúrharcok főszereplője, (ízlelgessük kicsit a szót, kultúrharc, hiszen mi mást lehetne kezdeni a kultúrával, mint harcolni vele?), szóval a régi szokásokhoz híven egy ilyen komplikált életmű megértése és az abból következő tanulságok levonása helyett inkább a semmin vitatkozunk.

Sajnos nem értjük meg, hogy Ady Endre közös. Mindenkié. Jöhet bármilyen publicista, bármilyen szerkesztő, aki arról beszél, hogy milyen oldalaknak kell visszaszereznie(?) a ránk hagyott örökséget. A 888-on még a kormánypárt által gründolt "szakemberek" is összevesztek azon, hogy miként kell a 100 éve meghalt Ady Endrét kezelni. Persze naiv idea lenne azt gondolni, hogy a népi-nemzeti oldal csodás felületén, a keresztényi szeretet alapjain álló 888-on felkeltek és úgy döntöttek, hogy mostantól a saját véleményüket írják le. Köztudott ugyanis, hogy Orbán Viktornak a kultúra, mint olyan nem több egy játékszernél, egy olyan dolognál, amit arra használ, hogy a reggeli újságolvasás közben házi tollnokai műbalhéin szórakozzon. Orbán Viktor egy okos, művelt, a magyar társadalmat a velejéig ismerő ember, ami történt vele, az a hatalom és a zsíros bödön oltárán feláldozott személyiségfeladás tökéletes és egyben legszomorúbb példája. A Cseh Tamást hallgató emberből szotyiköpködő bunkó lett felcsúti paradicsomának VIP-szektoraiban.

Ha egy ország élén egy ilyen ember áll, abból hamar levezethető a fennálló politikai elit véleménye az egész kultúráról.

ady.jpg

Kép: Felvidék.ma

Ady Endre számomra országunk jelenlegi, reménytelen helyzetéből való kimenekülést jelenti. Úgy gondolom, ez nem elmenekülést jelent. Orbán egy olyan világot épített ki kétségtelen társadalmi felhatalmazással, amely pont elég erős és tehetséges volt ahhoz, hogy a saját, undorító képére formálja lehetőséget sem hagyva egy olyan politikai erő kialakulásának, amely képes lenne leváltani azt. Orbán víziójában nincs helye sem a kultúrának, amelyről immáron sokadik éve nem gondol semmit, sem a vele ellentétes véleményt képviselőknek. Ami kialakult, pontosabban fennmaradt, már az is az ő zsebében van. Őfelsége ellenzéke nap, mint nap elvégzi a feladatát, felszólal, interpellál, sőt, a köztudott és teljesen nyilvánvaló egyenlőtlenségek és visszaélések ellenére a "demokrácia ünnepéről" beszélnek 2018 áprilisának nyolcadik napján. Ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy a nap végén már diktatúrát kiabáljanak.

Nem kell interpellálni, se felszólalni. Ki kell vonulni. Nem a parlamentből, pontosabban nem kizárólag abból. Az általam elképzelt kivonulás pont ahogy a politikusokra, úgy az átlagemberekre is vonatkozik. Puzsér Róbert tökéletes korképet ad a rendszerről, amikor azt mondja, van olyan igazságtalanság, amellyel nem érdemes szemtől-szembe megküzdeni, mert megvásárolja a pontozóbírókat és kesztyűjébe ólomboxert rejt. Pontosan erről van szó. 

A Fidesz által diktált közbeszédbe való beleállás, az ATV képernyőjén való nevetséges szenvelgés, diktatúrázás, nácizás és a pár száz fős, teljesen szervezetlen és inkompetens tüntetések helyett radikális változást kell eszközölnünk az önkényuralom megtörésének érdekében. Ismerjük és tudjuk, hogy a Fidesz csak a kultúra nyelvén nem ért. Azért nem, mert jelen pillanatban ez szükséges legkevésbé az életben maradáshoz a társadalom számára.

szili.jpg

Kép: 24.hu

Ha olcsóbb a kenyér, akkor kit érdekel mondjuk Bereményi Géza nyilvános ócsárolása? Vagy hogy olyan embereket menesztenek irodalmi, kulturális intézmények éléről, akik azért kerültek lapátra, mert más volt a véleményük a főnökétől?

Ady Endre számomra ezt a fajta kimenekülést jelenti. Nincs kedvem, se energiám ostoba, semmitmondó belpolitikai dolgokkal foglalkozni. Másoknak sem kéne. Orbánt aligha érdekli, hány tüntető várja a Felcsút-Kisvárda meccs előtt, ahogy az egymás szavába vágást tökéletesre fejlesztő ellenzéki és kormánypárti véleményvezérek agyvérzésközeli összecsapásai sem izgatják túlságosan. Ellenben az regnálása végét jelentené, ha az emberek megtalálnák a lehetőségét annak, hogy a napról napra élés ritmusából kikerülve nemet mondjanak a kultúrharcra és igent a kultúrára. Akkor ez a hatalommegtartási mód véglegesen kudarcba fulladna.

Tegyük hát ezt.

2019. 01. 27.

ALSZIK A MAGYAR

Most alszik a magyar a magyarban.
Minden nációnak van terve.
A magyar azt mondja, ha tönkrejut:
Így akartam.

Élet-e ez? lássuk meg végre egyszer:
Egyszerüen magyarnak lenni,
Pláne ilyen tagadott, tiltott, érzett
Szerelemmel?

Nagy dolgok folynak, fújnak, keserednek,
De - holott láttam egyet és mást -
Nem láttam még fajtám rosszaságait
Kerekebben.

Minden fajtát szeretek s áldva áldok,
De ha fölébresztik a magyart,
Ha bennem is ébresztik a bestiát:
Ütök és vágok.

 

Egyenes út a semmibe

Nagy-Britannia egyre nagyobb mélységekbe zuhan. Az Európai Unióhoz tartozás felülvizsgálatáról szóló népszavazás kihirdetésének napjától a szavazásig, a miniszterelnök lemondásáig, majd a Konzervatívok által egyre hosszabb és hosszabb kudarcsorozatokig tartó idővonalon nem lenne nehéz megállapítani, hogy az eddig lezajlott események egy progresszív, felelős politizáláshoz vagy egy kutyakomédiához hasonlítanak-e jobban, valahogy még sincs kedvünk nevetni.

A Brexit tette fel a XXI. század egyik nagy dilemmáját: előállt az a helyzet, hogy a referendum váratlan végeredménye által a teljes bizonytalanságba lökött Nagy-Britannia hozott egy döntést, amely döntés meghozatala előtt az állampolgárok alapvető jogait semmibevevő politikai stratégák és lobbisták mára bizonyítottan nem a társadalom korrekt és minden részletre kiterjedő tájékoztatásában voltak érdekeltek, ellenben sikerült megszólítaniuk egy olyan elégedetlen, a politikai elit számára teljesen ismeretlen réteget, akiknek hirtelen aranytálcán kínálták fel problémájuk egyetlen forrását, a nagy mumust, a gonosz háttérhatalmat, az Európai Uniót. Bizonyított, hogy emberek millióit tévesztették meg hazug ígérgetéssel, félelemkeltéssel és az Unióba özönlő törökökkel, miközben az érzelmekre ható retorikájuk által büszkén mutattak be saját identitásuk egyik fontos alapkövének.

kep2_2.jpg

Kép: Vox

Bizonyított az is, hogy a briteket senki nem készítette fel arra az eshetőségre, milyen procedúrák kezdődnek akkor, ha a népszavazás úgy végződik, ahogy végződött. A szélsebesen a semmibe vezető tárgyalási kísérletek, megállapodások, háttéralkuk és az azokból következő társadalmi elégedetlenség a bizonyítékai annak, mi történik akkor, ha a populista demagógia kitör a saját ketrecéből és a politikai közbeszéd meghatározó tényezője lesz.  

Bizonytalanság, félelem, jövőkép nélkül.

De mi is az a dilemma, amire a előző bekezdések egyikében utaltam? Nézzünk szembe a tényekkel és mondjuk ki: a britek át lettek vágva. Ráadásul mindezt nem is bonyolult műveletek árán érték el, elég volt hozzá egy vaskos adatbázis, pár gátlástalan, a "következmény" szót hírből sem ismerő profi és olyan egyszerű üzenetek, amik által az egyszerű proli is könnyedén az adott ellenségképhez köthette a sikertelensége okát. Bevált recept ez sok helyen. A dilemma ott kezdődik, hogy a sok ferdítés és konkrét hazugság ellenére sem létezik nagyobb legitimáció egy kérdésben a népszavazásnál, annak eredményét pedig ismerjük mindannyian. A módi tehát az, hogy mostanra egy népszavazás vagy egy választás nem jelent mást, mint a megerősítő pecsétet azon a papíron, ami azt mondja ki, hogy a siker érdekében minden út járható. (Ez olyannyira igaz, hogy még a legnagyobb ellenzéki pártnál, a Munkáspártnál is csak néhányan mertek egy új szavazás lehetőségéről beszélni).

kep_1.jpg

Kép: National Review

Még nagyobb hiba, ha a rendszer képviselői nem tanulnak abból, amit a britek mondani próbáltak ezzel a végeredménnyel. Egyelőre úgy tűnik, nem látják, hogy a szélsőség milyen könnyedséggel cserkészi be az egyébként a centrumhoz tartozó, de határozottan elitellenes tömegeket, azokat, akik tisztában vannak vele, hogy a fehérgalléros bűnözősereg mennyi jót tett velük és a családjukkal az elmúlt évtizedekben, illetve akik ezáltal nagyon könnyen olyan szélsőséges alternatívákba üldözhetőek, mint az EU elhagyása.

Theresa May, a jelenlegi miniszterelnök már azzal fenyeget, hogy valószínűbb az EU-ban maradás, mint a megállapodás nélküli kilépés. Ezután jön pár ideges felszólalás, veszekedés az Uniós bürokratákkal, parlamenti csörték, aztán minden kezdődik elölről. Nagy-Britannia idő előtt megmutatta nekünk azt a politikai teret, amely pár éven belül az egész világot meghatározza majd: üres népszavazások, tartalom nélküli tárgyalások, populista ígérgetések, jelentéktelen beszédek. Minden, amit eddig ismertünk és értéknek tartottunk, a XXI. században úgy válik a semmivel egyenlővé, mintha ott sem lett volna. Köszönjük.

2019. 01. 14.

5 fontos TEDx beszélgetés a jövőnkről

Világunk egyre nagyobb és súlyosabb veszélyeknek van kitéve, az pedig minden eddigieknél szembetűnőbb, hogy megválasztott képviselőink az Európai Unión át Magyarországig semmiről nem akarnak tudomást venni. Ennek több oka is lehet: egyrészt fogalmuk sincs, mit kellene tenni, aminek kimondásával legalább őszinték lennének, ehelyett manőverezések, intellektuális párbajok sorozata zajlik olyan, mielőbbi választ igénylő kérdésekről, mint a neoliberális gazdaságpolitika megkérdőjelezhetetlensége, a globális felmelegedése vagy az oktatási rendszerek romlottsága.

Az alábbiakban öt kiváló TEDx beszélgetést ajánlok az érdemi párbeszédre, közös gondolkodás elindítására fogékonyaknak.

A demokrácia hanyatlására való rámutatás az önmagából kifordult XXI. század megmentésének egyik fontos államosa, a görög válsághelyzet kellős közepén pénzügyminiszterként jelen levő Yanis Varoufakis pedig az utóbbi évek egyik leghitelesebb politikusa. Beszédében remekül hangsúlyozza ki a neoliberális gazdaságpolitika kódolt igazságtalanságát és a gazdasági, valamint a politikai szféra összemosódását, amelyből szükségszerűen következik, hogy előbbi felfalja az utóbbit, azaz a szuverén nemzetállamok polgárai által megválasztott elnökök, miniszterelnökök mindössze bábként vannak jelen, az igazi döntéseket pedig a globális gazdasági elit hozza meg.

A Varoufakis által felkínált és bemutatott lehetőségek, mondhatni utópiák sokakban hagyhatnak kétségeket, ami nagyon is jól van: valljuk be, senki nincs a megoldóképlet birtokában, a probléma diagnosztizálása és a forrás megkeresése azonban így is több, mint amit a regnáló elit Európán innen és túl tett a demokráciáért.

 

Adam Foss története Amerikában játszódik, gondolatai azonban kivétel nélkül minden országra érvényesek: a szociális érzékenység és a társadalmunk tagjai iránt érzett empátia hiánya egy nemzeteken átívelő probléma, ennek leküzdése helyett pedig pont azokat a populista, szélsőjobbos hangoskodókat emelik sok helyen piedesztálra, akik nemhogy nem tudnak, de nem is akarnak megoldást találni. (Sőt, nagyon is jól élnek abból, hogy nincs megoldás).

A Foss által vázolt sztori természetesen ritkaság: ő, mint ügyész, meglátja a fiatal fejjel elkövetett ostobaságai miatt a bíróság elé kerülő srác nyomorúságát és megmenti a börtöntől, aki pedig - megúszva a priuszt -, jelentkezik a főiskolára, lediplomázik, majd egy bostoni bank menedzsere lesz. Elsőre tündérmesének tűnik, de a kérdés attól még jogos: vajony hány, a fiatalkori botlásai miatt billogot kapó ember kapja meg a reintegráció esélyét, az egyetlen lehetőséget, amellyel a rácsok mögé jutott emberek újra beilleszkedhetnek a társadalomba. Hogy ez közös érdekünk, teljesen nyilvánvaló.

 

Ken Robinson 2006-ban tartotta a TEDx-konferenciák egyik legnépszerűbb beszédét, a jövőre vonatkozó javaslatai azonban pont ugyanolyan aktuálisak, mint egy évtizeddel ezelőtt: nem is csoda ez, hiszen a kreativitás és a fejlődő szellem pallérozásának célja nélkül iskolapadba kényszerített fiatalok sokaságának nevelése vajmi kevés innovációt hozott az elmúlt években. 

Az oktatás romlottságát védeni próbálók leggyakoribb hivatkozási alapja, miszerint az iskola az életre készít, így pedig jó és rossz dolgokat egyaránt kell tartalmaznia. Ez nemcsak téves, de meglehetősen káros gondolkodásmód is. A poroszos, lexikális tudást előtérbe helyező oktatási rendszer nem kreatív, vitaképes és az életben helytálló embereket nevel, hanem bólogató robotokat, akik már tizenéves korukban megtapasztalják a megalkuvás ízét, a "főnöknek mindig igaza van"-mentalitást és mindazt, amivel kitűnő alsó középosztálybeli emberek lehetnek, sőt, évi egy balatoni nyaralás is becsúszhat. De semmi több.

Olyan rég látott ez a világ valóságos oktatási reformokat, hogy a változtatás már nincs is bekódolva az opciók közé. Pedig az a legrosszabb, amit tehetünk, hogy meghajolunk az évszázados sikertelenségek előtt és generációról generációra ugyanazokat a hibákat követjük el. Lehet máshogy is.

 

A különböző közösségi oldalak a szemünk láttára váltak ártatlan kapcsolattartó oldalakból szörnyetegekké: adatkiszivárgás, zaklatás, függőség és megannyi más veszély, a helyzet pedig napról napra súlyosbodik. Ne gondolja senki, hogy a kamerája letakarásával és a mikrofonok leragasztásával teljes biztonságot élvezhet az internetes térben: minden, amit ott teszünk, nyomot hagy maga után, így pedig önkéntesen csatlakozunk egy olyan világ felépítéséhez, amely világ vezetői másodpercről másodpercre tudják a tartózkodási helyünk, ismerik a közeli és távoli családtagjainkat, szokásainkat és mindent, ami ahhoz kell, hogy több milliárd embert egyszerre tudjanak sakkban tartani.

Ha nem tudjuk, hogy ez gáz, az rettenetes, ha pedig tudjuk és legyintünk, még rettenetesebb.

 

Dan Dennett előadása bizonyos tekintetben kapcsolódik Ted Robinson gondolataihoz, hiszen előbbi beszéde az utóbbi által felvázolt problémákból következik. Teljesen jogos a felmerülő kérdés: miért is nem lehet ugyanolyan objektív és tárgyilagos megközelítésből ismertetni a különböző, alapjaikban szerteágazó vallásokat az iszlámtól a buddhizmusig, mint a matematikát vagy a biológiát? 

Dennett emellett végigmegy a vallás legmegosztóbb kérdésein, miközben a saját, meglehetősen határozott nézete nem von le semmit az általa elmondottak hitelességéből.

2019. 01. 03.

Nemek viadala

A #Metoo mozgalom az évtized legfontosabb össztársadalmi fellépése is lehetett volna, ha nem a bálványok ledöntése utáni médiavisszhangban élvezkedik és különbséget tesz egy szadista erőszaktevő és egy szimplán bunkó színész, rendező, díszlettervező vagy színházigazgató között. 2018 végére bizton tudom konstatálni, ezt a feladatát a mozgalom arcai helyett az emberek végezték el, akik jogosan adtak hangot annak, hogy nem kérnek azokból, akik ugyanazt a billogot aggatják az áldozatait módszeresen megválogató, évtizedek óta erőszakoló gazemberekre és a beszólogató, kétértelműen flörtölni próbáló lúzerekre. A #Metoo nem más volt, mint egy alapjaiban szükséges kísérlet egy olyan világban, ahol erre a kísérletre még nem álltak készen az emberek.

Egy nemrégiben Robert De Niró-val tartott kurzus egyik neki feltett kérdése által jutottam a téma újbóli elővételére amellett, hogy a képmutatás szülőföldjén, a mindennemű realitást elvesztett Hollywood-ban zajló események (egy hetero színész bejelenti, hogy nem akarja elvenni a meleg színészek munkáját, ezért nem játszik többet meleg karaktert, aztán Kevin Hartot, a 2019-es Oscar házigazdáját bocsánatkérésre kötelezi az Akadémia egy évekkel korábbi tweetje miatt, mire ő visszalép a munkától) már önmagukban diskurzusért kiáltanak.

Az elmúlt napokban jöttem rá, milyen szűklátókörű ember voltam egészen idáig a mozgalommal kapcsolatban, a #Metoo - hol a médiában, hol a színpadon vagy a kamerák előtt jelen levő - képviselői azonban felvilágosítottak, hogy ez a világ számomra már túl posztmodern ahhoz, hogy én azt megértsem. Nem gondoltam például, hogy azt az embert fogják betalálni, aki az amerikai liberális sztárelit nagy fenegyereke, Trump legendás gyűlölője, a Demokrata Párt még legendásabb támogatója. Úgy hívják, Robert De Niro. 

kep1_1.png

Kép: Medium

Robert De Niro jelenlegi tudomásunk szerint nem zaklatott senkit. Nem fogta meg egyetlen kolléganője fenekét vagy mellét sem a forgatási szünetekben, nem tett félreérthető megjegyzéseket, nem erőszakolt meg senkit, sőt, még önkritikát is gyakorolt, amikor naivnak titulálta magát, hogy nem vette észre a szakmájában, a munkatársai által elkövetett visszásságokat. 

Ez az ember éppen azért van terítéken, mert a pályafutása alatt csekély számú női rendezővel dolgozott együtt. Igen, ez a vád. Vajon miért van ez így, Mr. De Niro? Nem lehet, hogy az Önben megbújó szexista nőgyűlölőről van szó, aki szerint a nőnek vagy az ágyban, maga mellett a helye vagy a konyhában? Martin Scorsese, Brian de Palma és Michael Mann nem derogál önnek, Mr. De Niro, a nők viszont igen? Jöjjön csak ide, had ragasszunk magára egy bélyeget.

De Niro válasza a kérdésre ez volt:

I don’t know.

Miért nem tudja, Mr. De Niro? Hogy maga egy szexista állat, aki a filmművészetben szükséges nemi kvóta látszatát sem akarja megtartani? Hogy nem az alapján választ rendezőt, hogy mi van, vagy mi nincs a gatyájában, hanem hogy milyen jó a forgatókönyv vagy a rendező maga? Felháborító! Metoo! Hol a hashtag????

Robert De Niro elkövette azt a hibát, hogy nem figyelt ilyen fontos részletekre, ennél a pontnál pedig nincs mi kutyánk kölyke, percek alatt ugyanolyan szexista lehet a Trump-gyűlölő liberális és maga Trump, Hollywood szó szerinti ördöge is. (Aki nem mellesleg tényleg az).

kep2.JPG

Kép: WS Society

A feminizmus és a #Metoo elválaszthatatlan kapcsolata egyúttal a problémák egyformaságát is jelenti, erre pedig nem csak ez az egyetlen kósza kérdés a bizonyíték. A feminizmus XX. századi globális képviselői alighanem szembeköpnék mozgalmuk modernizált, önmagából teljesen kifordult változatát: a társadalom szánalmas érzékenyítési kísérletével, a radikális feminizmussal és a férfiak párbeszédből való kilökésével nemcsak magukra, de azokra az elődeikre is szégyent hoznak, akik a különböző, gyakran illegalitásba kényszerített szüfrazsettmozgalmaknak köszönhetően harcolták ki mások mellett  a nemek közti egyenjogúságot és a választójogot. Hogy másképp fogalmazzak, ezen bátor nők szellemi örököseinek önmaguk által való beállításával hiteltelenítik el azokat, akik még valóban tettek valamit a társadalmuk sorsáért. A XXI. századi feministáknak se az egyenjogúságért, se a választójog kiharcolásáért nem kell már harcolniuk, ellenben ahelyett, hogy új célt adnának mozgalmuknak, - halkan megjegyzem, nem tudom tanulmányozzák-e a harmadik világbeli országok nőket érintő helyzetét, ebben a kérdésben meglehetősen csendesek -, inkább arról vitatkoznak, hogy az élet mely területeire kell nemi kvótát kivetni.

A #Metoo pont ugyanezt az utat járta be. Itt van egy tucat köztörvényes bűnöző Weinstenen át Spacey-ig, akiknek tetteit már évtizedekkel ezelőtt is nyílt titokként kezelték, erre jöttek a szexuálisan frusztrált fenékfogdosókról és a forgatási szünetekben ajánlatot tevőkről a hosszú-hosszú-hosszú nyilvános lejáratások, a különböző dolgok összemosásával pedig véglegesen elvesztette minden hitelét az alapvető cél. Most pedig, ahelyett, hogy ezt a célt visszanyernék, a média, amely egyébként legalább olyan nagy mértékben vétkes, mint az azt kiszolgáló #Metoo reklámarcok, De Niróval és másokkal viaskodik ilyen ostobaságokon. 

Halkan merem csak közzétenni személyes javaslatomat, mielőtt "vita" címszó alatt kirekesztenének az egyébként sem létező párbeszédből: ha az emberiség a feminizmus magyarországi képviselőin át minden, a témában érintett emberig bezárólag a Facebook-likeok, a 15 perc hírnév és a kommentekben, cikkekben elkövetett nyilvános lincselések helyett azzal foglalkoznának, hogy az összes erőszaktevő elnyerje büntetését, talán már beljebb lennénk. Azonban amíg ez az alapvető minimum sincs kimondva, az ilyen és ehhez hasonló mozgalmak mindegyike halálra van ítélve.

2018. 12. 30.

E-mail: bumerangblog19(kukac)gmail(pont)com

Politikusok helyett szakszervezeti vezetőket, civileket a tüntetések élére!

Az elmúlt hetekben történtekre való reflektálásom a csönddel jelentett egyet. Nem az a csönd ez persze, amely a kormánypárt által gründolt propagandalapokban szokott uralkodni egészen addig, amíg a minisztériumból meg nem kapják a kilövési engedélyt az adott időben éppen ellenségnek tartott emberre vagy társadalmi osztályra. Ez másféle csönd. Ez a korán felszólásból fakadó tudatlanság és egyoldalúság elkerülésének csöndje, amely egyszerre adja meg a lehetőségét, hogy ne kiáltsak az ellenzéki paprikajancsik valóságshow-jának láttán forradalmat és ne gondoljam azt, hogy a színvonalas produktumaik ellenére Kunhalmi Ágnessel, Vadai Ágnessel, vagy Varju Lászlóval fogják leváltani a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

Semmiképpen nem akarom tagadni viszont annak a látszatát, hogy az ellenzékiség egy másfajta, az eddigiekhez képest jóval radikálisabb irányzata ütötte fel a fejét, amelynek nem a megjelenése szokott kérdés lenni egy ilyen és ehhez hasonló paternalista, félfeudális rendszerben, hanem annak ideje, ezzel pedig, valljuk be, jócskán megkéstek mind a parlamentben helyet foglaló, titulusukban ellenzékieknek nevezett honatyák és honanyák, mind az aktív szavazópolgárok csaknem fele, akik - erre pedig a Mérce, az Index, a 444 és más portálok élő közvetítéseinek nézettségi adatai minden tüntetés alkalmával bizonyosságot adnak - még mindig inkább a kényelmes ágyuk vagy kanapéjuk kényelméből nézik a valóságshow-szereplőkké váló VV Ágit, VV Lacit és a többieket, mintsem, hogy saját jelenlétükkel, utcai erejükkel demonstrálják azt a kritikát, amit áprilisban egy X formájában, jóval kényelmesebb módon már kifejeztek.

kep1_1.jpg

Kép: Infostart

Tovább