Felsőfokú ponyvafilozófia

Bumeráng

Egy propagandista utolsó napja

2018. május 09. - A te embered

T. még sosem volt ennyire megzavarodva az érzéseitől: az utolsó munkanapjának első óráit kezdte meg és egy pillanatig sem tudta kiverni a fejéből, hogy holnap már más ül a jól megszokott helyén. Újságíróként persze hosszú évtizedeket tölteni a pályán nem kis teljesítmény, így nem is bűn, hogy a szomorkodás mellett már azon is gondolkozik közben, hova vigye el a családját ünnepelni az utolsó fizetéséből. T. meredten ül a képernyő előtt, keze az egéren, jelen pillanatban annyi lélekjelenléte sincs, hogy egy MTI-közleményt le tudjon írni. Azokra az időkre gondol, amikor minden más volt: az őt körülvevő emberek, a főszerkesztők, a rendszerek. T. tagadhatatlanul tehetséges tollforgató volt, hiszen pont olyan érzékletességgel rakosgatta a saját kénye-kedve szerint a szavakat, mint a korrupt politikusok, akik így próbálják leleplezni a hazugságaikat, de ugyanakkor tény az is, hogy T. évtizedek óta nem arról és nem azokról ír, akikről valójában szeretne. Hogy mit szeretne? Ezt ő sem tudja, de látni azokat a feltörekvő, fiatal újságírókat, akikben az apró szikrája sincs meg annak, hogy eladják magukat, mindennél jobban fájt T.-nek.

Őket látta magában. Volt ő ilyen is. De aztán valami megváltozott. Jött a család, jöttek a gyerekek, kellett iskoláztatni, szóval összegyűlt pár dolog és rögvest ahogy kifizetődőbbé vált hazudni vagy tudatosan nemírni, T. megtette ezeket. Talán a gátlástalanság fáj neki a legjobban: nem ad túl sokat azokra a publicisztikákra, amiket a pályatársai írnak róla hétről-hétre, de a benne foglaltaknak egy részét nem tudja tagadni, miszerint egy pillanatig nem gondolkozott el azon, hogy lehetne ezt máshogy is. "Az élet így hozta", mondhatja, de T. is tudta, hogy ez semmiképpen nem mentség. A múltjának elfogadása helyett azonban mindent jó mélyen eltemetett magába. Bár félt a haláltól, alighanem szívesebben beszélgetne a családja körében a koporsójának megvételéről, mint arról, hogy milyen érzés most egy szégyennel teli pályafutást maga mögött hagyni.

Lázadóból lett propagandista, mint ahogy annyian a történelmünk során. Amikor lázadó volt, azért küzdött, hogy a propagandistákat elnyomja, amikor propagandista volt, akkor a lázadókkal harcolt. Szervilizmusa nem hit alapján történt, ergo azzal sem mentheti magát, hogy egy jónak gondolt rendszer támogatójaként ír olyan cikkeket, amelyben a másként gondolkozókat tapossa porig vagy olyan egyértelmű leleplezéseket felejt el publikálni, amiket egy újságírónak kötelező megtennie. 

És most itt ül az utolsó napon. Csendben, egyedül. Senki nem zavarja, ahogy eddig is alig szóltak hozzá. Nem azért, mert a szerkesztősége megvetné a stílusát, hanem mert sokkal inkább félnek belátni az újratermelődő, fiatal bértollnokok, hogy ők is ilyen magányosan és elhagyatva fogják leírni majd hetvenévesen az utolsó hazug betűjüket a billentyűzeten. 

T. főszerkesztője felvetette, mi lenne, ha szerveznének egy össznépi bulit, ahova meghívnak egy csomó szakmabelit, de T. hamar elvetette az ötletet. Ismerjük azt a helyzetet, amikor két újságíró majdnem cafatokra szedi egymást a kamerák előtt, majd amikor mindketten megbizonyosodnak róla, hogy már nem adásban vannak, olyan kedélyesen beszélgetnek egymással, mintha a legjobb barátok lennének. Ezt T. sosem tette meg, talán az egyetlen alapvetése volt, hogy nem bratyizik másokkal. Ne gondoljuk, hogy egy befele forduló, mufurc alak, inkább csak tisztában volt a saját és pályatársai lelkének mocskosságával. A buliból hát nem lett semmi, maximum otthon a feleségével fognak kibontani egy üveg bort.

A felesége, A. pontosan látta a férjében zajló folyamatokat, de ha a mérleg egyik serpenyőjében az egzisztenciális biztonság, a másikban pedig az igazmondás volt, akkor nem kérdés, hogy az előbbit választotta. A megszokás nagy úr. Ki szeretné, ha a házába helyezett poloskákon keresztül hallgatnák le, vagy minden tüntetés után elvinnék a Gyorskocsi utcába? Nem sokan. De néhány hazug sort leírni vagy kimásolni nem olyan nagy tragédia cserébe azért, hogy később a gyönyörű házában egyen finom ételeket és a megélhetés összes gondját-problémáját elfelejtve élje a mindennapjait. T. így tett, viszont arra nem számított, hogy a csekkek nyomorúságát felváltja a lelke szenvedése fog bekövetkezni.

Több évtizeddel ezelőtt sok kollégájával együtt létrehoztak egy újságírói műhelyt, melynek három alapvető feltétele volt: a függetlenség, az igazság kimondása és az objektivitás. Ebben a klubban pallérozódott egy csomó olyan ember, akik így-vagy úgy, de később teljesen feladták ezeket a feltételeket és cikkeiket mostanra úgy írják, hogy fentről diktálják nekik telefonról a leírandó hazug szavakat. T. nem meglepő módon, ezt is rég kitörölte az életéből. Volt egy egész mappája, amibe különböző iratokat, képeket tartott a csoportról, aminek nagyon szeretett a részese lenni, de néhány éve kukába vágta az egészet.

Mi mást kívánhatna így az utolsó napján, mint azt, hogy legyen már vége? Elég volt a döcögő írógépekből, az állandóan lefagyó számítógépekből és a tajtékzó főszerkesztőkből, ámbár nyilvánvaló számára az is, hogy az írógép nem tűnne döcögőnek és a számítógép sem lassúnak, ha a leírt hazugságok nem szúrnának soronként egy tőrt T. szívébe. De mindegy, ezzel már meg kell békélni.

Lassan lehet hazamenni. T. kicsit mosolyog magában, arra gondol, hogy olyan érzései vannak, mintha háborús bűnös lenne, miközben senkit nem bántott, sőt, egy bizonyos oldal megbecsült gondolkodója. Mindazonáltal van három diplomája, művelt ember, egy kazal könyvet olvasott: ha a sorozatgyilkosok annyira nem veszik a fáradtságot, hogy legalább sajnálják a vérben úszó áldozataikat, akkor aztán egy újságírónak pláne nem kell semmiért bocsánatot kérnie. Az is eszébe jut, hogy a másik oldal, az őt kritizálók pont egy ugyanolyan szekértábor tagjai, csak épp más érdekeket szolgálnak. A haza és a becsület megköveteli, hogy érthető, világos módon fejezzék ki a kor publicistái azokat a dolgokat, amiket az emberek gondolnak. 

T. azt mondja, hazug propagandista, aztán azt mondja, egy megbecsült gondolkodó: fogalma sincs önnön magáról. Ha van is, jó mélyen lefolytja, hogy ne kelljen szembesülni a keserű igazsággal, ami valahol a kettő között van. Kikapcsolja a számítógépet és egy utolsót kortyol a kedvenc bögréjéből. Felkel, megfogja az asztalon levő, már összekészített csomagját és elindul a kijárat felé. Ott lóg a nyakán a be- és kiléptetőkártya, már nem sokáig. 

Talán Görögországba, Mykonos szigetére mennek, vagy esetleg horvátba: ahogy elhagyta a szerkesztőséget, ez lett a legnagyobb problémája. Ha kifutja, A. még ékszert is kap. Mielőtt elment, egy utolsó pillantást vetett a gép előtt ülő, hevesen jegyzetelő fiatal kollégáira. Talán túl tapasztalatlanok ahhoz, hogy tudják, mibe keveredtek, az viszont biztos, hogy kijönni már sosem fognak belőle. Mert ez nem egy olyan szakma.

A bejegyzés trackback címe:

https://bumerang19.blog.hu/api/trackback/id/tr3913896952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tireless treehugger 2018.05.09. 18:34:03

Mindennapi korrupcóból nem lehet kimászni, bedarál a rendszer. Otthon család barátok ismerősök rokonság sem biztosít menedéket. Minden és mindenki korrupt volt van és lesz.

Jöhetnek a kényelmes hazugságok, ne fogjátok vissza magatokat.

Ballib vagyok rettegek 2018.05.10. 11:37:03

Hát igen... Szar lehet a baloldali hírhamisítók élete.

Pop40 2018.05.10. 13:44:47

@Ballib vagyok rettegek:

Az biztos.
Nem pénzelik őket a magyaroktól ellopott közpénzből, mint a fideszes hírhamisítókat.

tireless treehugger 2018.05.10. 21:01:36

@maxval bircaman szeredőci szürke proletár:

>>A hiteles ember mindig megtalálja a helyét.

Sokezer kilométerrel távolabb és magyaroktól mentes környezetben.