"The enemy is poverty
And the wall keeps out the enemy
And we build the wall to keep us free
That’s why we build the wall
We build the wall to keep us free"
(Anaïs Mitchell: Why We Build the Wall)

Fájdalmas dolog ellenzékinek lenni a mindenkori Magyarországon főleg akkor, ha maga a szó 2018-ban egyet jelent a gyurcsányista DK-fanatikussal és az előbbi "eszme" névadójának rituális feldarabolását szívesen végignéző árpádsávos nagymagyarral is. Mikor az alakuló Országgyűlést figyelve azt látjuk, hogy Orbán Viktor zsinórban harmadik miniszterelnöki ciklusára készül, Gyurcsány pedig frakcióvezetőként kígyózhatja végig az összes létező tévéműsort akkor rájövünk, hogy valami itt irdatlanul el lett baszva.

Csodás érzés lenne, ha még az életembe egyszer átélhetném, hogy Magyarországnak egy olyan - rendszerváltás után született - miniszterelnöke van, aki nem az ingadozó közvéleménykutatások és a gátlástalan tanácsadók népszerűségre hajtó populista ötleteiben hisz, hanem egy igazmondáson alapuló tényszerű és kritikus stílusban, amivel felnőtt emberként kezeli a társadalmat és nem olyan összeverbuvált csoportosulásként, akiknek elég bedobni, hogy 23 millió román meg Soros György, és egyből a jó helyre húzzák az ikszet. Ilyenkor gyakori felvetés, hogy köszöni szépen, de nem kér ez a nép az igazságból. Kérdem én: volt már egyszer kipróbálva? Volt már olyan kormányunk, amely csak a kis szikráját mutatta annak, hogy leszámolna az eddigi gyalázatos hagyományokkal? 

Nem volt. Persze elvitathatatlan, hogy a szavakat a saját kényük-kedvük szerint alakítgató politikusok gyakran fellobbantottak kis reménysugarakat, amivel még elviselhetetlenebbé tették a keserű valóságot: a rendszerváltáskor azt gondoltuk, a kapitalizmus, a szólásszabadság és a demokratikus választások minden eddigi problémánkat egyszerre oldják meg. Aztán jött a hangos és bizonytalan politika, amihez a szocializmusban aligha szokott hozzá a nép és '94-ben - már az utódpártot - vissza is tapsolta a társadalom. Ugyanilyen reménysugár volt '98, amikor Horn rendszerét unták meg, de a csúf neoliberális MSZP-SZDSZ-kormány alól "felszabadító" Fideszben is rengetegen bíztak, köztük én is. Pont olyan hamar az arcunkba csapták a valóságot, mint amilyen gyorsan szálltak a semmibe az ígérgetések és a jobb ország képét hazudó honatyáink, honanyáink által építgetett remény.

2018-ban a felelős állampolgár egyik párt mögé sem áll be, hiszen mindannyian, kivétel nélkül bebizonyították, hogy alkalmatlanok a szavazóik érdekérvényesítésére. Az érdekük ebben az esetben az volt, hogy történjen az ellenzék között egy olyan megállapodás - szigorúan nem összefogás, hanem megállapodás - ami lehetetlenné teszi a 2/3 bekövetkezését vagy jobb esetben a Fidesz többségét. Az MSZP, az LMP, a DK, a Jobbik és a többiek ezt mérlegelték, elgondolkodtak rajta, majd arra a világos döntésre jutottak, hogy inkább a parlamenti székek, a frusztrációval teli, bár biztos munkahely és a fizetés mellé teszik a voksuk. Persze olyan országokban nincs szükség a szélsőjobbos és a baloldali pártok valóban kissé bizarr kooperációjára, ahol a vidéki lapok nem a kormány kezében vannak, ahol nem alakul ki hűbérűr-jobbágy viszony a politikus és az állampolgár között és ahol senkit nem ér hátrány amiatt, hogy mi a politikai állásfoglalása. Történetesen Magyarország olyan hely, amire az összes pont igaz, így a nép által hangoztatott megállapodás nem valami ostoba vicc, hanem egy racionális elvárás, ami elsősorban azt mondja ki, hogy Orbán rendszerének leváltása egy olyan minimum kell legyen minden ellenzéki párt részéről, ami közös munkát igényel.

Kép: 24.hu

Végül tudjuk, hova jutottunk. Van többség, van 2/3, az élet megy tovább. Új miniszterek jönnek-mennek, az ellenzékiek veszekednek, az ATV és a Hír TV pedig pont ugyanolyan lelkesedéssel hívja be az ezer éve leszerepelt Kuncze és Lendvai-féléket, szóval olyan érzésünk lehet, mintha igazából semmi sem változott volna: oké, volt egy szavazás, de igazából ennyi. Mindig különlegesen megbotránkoztató érzés látni, hogy azok a pártok, amik a kampány során minden alkalmat megragadtak arra, hogy pár százalékos mivoltuk ellenére kormányzóképesnek hazudják magukat, az első eredmények láttán sajtótájékoztatót tartanak, ahol pár szomorú arcocska és csalódott mondat után ugyanúgy folytatják azt az ötlettelen és komolyan vehetetlen politikát, amit eddig is csináltak. De annál érdekesebb a szavazók reakciói, hiszen bármennyire is azt érzik immáron sokadjára a választások után, hogy be lettek csapva, érdekes módon se az MSZP-nek, se a DK-nak nem kellett túlságosan aggódnia a bejutás miatt, sőt, megkockáztatom, hogy négy év múlva sem kell majd. Hogy mi tartja életben ezeket a kivénhedt alakulatokat? A kicsi, de annál hangosabb bázisuk. Ennek hatására az összes posztkomcsi párt első ránézésre egy komoly ellenzéki erőnek ígéri magát, de inkább arról van szó, hogy nélkülük sokkal nagyobb tér és lehetőség nyílna a tiszta politikához. 

Soha nem érezhettük még ennyire a rendszerváltás óta ellenzékiként, hogy tehetetlenek vagyunk. 

Menjünk az utcára!

- szól a mantra, amihez viszont üzenet is kell, nemcsak egy tömeg, ami - ezt egy kiváló miniszterelnöktől tudjuk - egyszer úgyis hazamegy és megunja. A tüntetések kilátástalansága nem a semmiből jött, hiszen maga az ellenzék is pont a koncepciónélkülisége miatt vergődik már egy jó ideje. A tüntetésen felszólalók és a kilátogatók egyaránt nem tudták, hogy miért is vannak itt és mi az az indok, amihez a saját arcukat, testüket adták. Amikor a beszédek nagy része azzal telik a cél ismertetése helyett, hogy mekkora a tömeg, akkor nagy a baj. A számomra teljesen érthetetlen "új választást!" skandálása helyett talán olyan sokkal fontosabb és reálisabb dolgokra kellene fordítani a drága időt, mint a jövőre megtartandó önkormányzati választások. Ez a tömeg igenis képes lenne arra, hogy rákényszerítse az ellenzéki pártokat a koordinálásra, azaz hogy mindenhol egy jelölt induljon a Fideszes ellen. Rá kell jönnünk, hogy egy tüntetésen nem a kormánypárttal kell viaskodni és nagyot mondani nekik, hiszen nem ettől fogja Orbán Viktor telerakni a gatyáját, hanem célkitűzést és feladatot adni ebben a kilátástalan helyzetben, ahol mindenki szeretne tenni valamit, de fogalma sincs hogy kezdje.

A "Menjünk az utcára!" szlogen ugyanannyira vonatkozhat magukra a politikusokra is, akik rendszerint megkapják, hogy a parlamentben maximum csak asszisztálni tudnak az Orbán-rendszerhez, ezért mostantól a politizálást az utcán kell folytatni. Csak számomra olyan érthetetlen ez a felhívás? Az emberekkel való kommunikáláshoz és a bizalmuk megszerzéséhez elsősorban hitelesség kell: ha ez megvan, akkor teljesen mindegy, mikor kezdődik a Barátok közt, akkor is megáll a stand előtt és érdeklődik. Ha viszont ezek a standok a régmúlt emblémáit és politikusait ábrázolja, akiknek szervesen köszönhető a mostani rendszer, akkor a francért fog hozzájuk szólni bárki is. (Arról nem is beszélve, hogy a hitelesség mellett egy kis kreativitás is elkélne, hiszen a piac melletti kitelepülésnél léteznek ötletesebb gerillaakciók, hogy felkeltsék az emberek figyelmét. Hogy ebben tud-e valami újat húzni a Jobbik vagy az amúgy is trendi fidget-spinerekkel támadó MSZP, az majd a jövő zenéje lesz.

Eljött a tehetetlenség kora. A Fidesz által kitalált egyfordulós, igazságtalan választási rendszer bár befolyásolta az eredményességét, a győzelmét semmi nem vehette el. Ez tény. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartania még a Fidesz szavazóinak is, hogy az ő érdeküknek is ellenkezik az, ha több millió embernek nincs rendes érdekképviselete. Mert ami most van, az nem az. Ebben kell dolgoznunk a következő években, ki a mikrofonok, ki a monitor előtt, de abban egyikünk számára sem lehet kétség, hogy csak akkor hajthatjuk végre a tényleges rendszerváltást, ha Orbán Viktor és a Fidesz leváltását nem azokkal a személyekkel akarjuk megtenni, akik sorozatos 2/3-okba sodortak minket.

2018. 05. 07.