Sokan tudatosan próbálják kerülni a médiát és annak minden, a politikát csak részben is megemlítő írásait, ennek ellenére egyértelmű, hogy akár az újságosnál vagyunk, akár a neten szörfözünk, nem tudjuk teljes mértékben kitörölni életünkből a társadalmat érintő fontos kérdéseket. Persze a kollektív felelősségvállalás alóli kibújáshoz nem kell más, csak egy jó szemtakaró, aminek felvétele után a problémák nem szűnnek meg, de láthatatlanok maradnak.
Mások viszont, főleg az interneten elképesztő aktivitást mutatnak a közélet témái iránt, a törzskommentelők minden bal- és jobboldali hírportálon jelen vannak, a cikkekhez elsőként szólnak hozzá, vitatkoznak, káromkodnak, személyeskednek, szóval mindent, amit egy átlagos kommentelő (vagy troll) szokott csinálni.
Mostanában egyre inkább foglalkoztat, vajon miért egy olyan társadalom alakult ki a rendszerváltás óta, amelyik nem képes egymással normális hangnemben párbeszédet lefolytatni. Remélem senki nem sértődik meg, ha a Nemzeti Konzultáció és a Momentum aprócska vitáit nem veszem ide. (A Momentumról csak annyit, hogy sokkal hasznosabb lenne az országjárásuk, ha mindezt a pártprogramjuk megírása után tennék, nemcsak közhelyeket puffogtatnának az egészségügy és az oktatás tragikus helyzetéről, hanem lenne egy kézzel fogható könyv, amiben minden kételkedőnek megmutatnák, hogy valóban vannak alternatíváik. Mert egyelőre ez nem derült ki.)
Mindezt a média elkorcsosulására tudom visszavezetni, ami nem meglepő módon a rendszerváltás első pillanatától jelen volt és médiaháborúnak hívták. Ezekben az években, a szocialista rendszer felbomlásával és a kapitalizmus furcsa illatának megérzését követően nem sok újságíró tudta, mi is a nagy helyzet. Most akkor lehet rosszat írni az MDF-ről? Melyik oldalon kéne állni, egyáltalán melyik a kifizetődőbb? A kívülről érkező Gombár Csaba és Hankiss Elemér a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnöki székének elfoglalása után nem úgy dolgoztak, ahogy azt fentről elvárták volna. Sokan ismerik Antall József és Hankiss formális levelezéseit, mely tapogatózva indult, majd a végén olyannyira elfajult, hogy Antall követelte Hankiss meghallgatását és egyben leváltását.
Antall pontosan tudta, melyik évet írják, sajtószabadság meg minden, de egyfajta "lojalitást" azért elvárt a nagybetűs közmédiától, ahol egészen addig nem volt szokás, hogy a mindenkori kormánypártról rosszat mondjanak. A vége az lett, hogy Hankiss és Gombár is távoztak, majd Horn érkezésével igazából minden kezdődött előröl. Nem hazudok, ha azt mondom, a rendszerváltás óta megállás nélkül folynak a különböző hatalmi harcok a médián és a politikán belül, csak néha balos, néha jobbos rendszer próbálja uralni azt. Ami ennél szomorúbb, az az, hogy még csak kísérlet sem volt arra egyik kormány részéről sem, hogy ezen változtatni tudjon. Az MDF és Antall a ludas abban, hogy ez elkezdődött, majd a többiek, hogy folytatódott.
Hogy megértsük az egész jelenséget és ezáltal a politikai és társadalmi vitakultúra folyamatos felhígulását, meg kell vizsgálnunk magának a közmédiának a mivoltát. Gálik Mihály remekül írja le, hogy a közösségi média szépen lassan átvette a közmédia azon szerepét, amit igazából sosem töltött be. Minek is kéne lennie? Egy kormányoktól független média- és hírszolgáltatónak, ami lejáratóriportok és összevágott hazugságok helyett a valós dolgokkal foglalkozna.
Kép: Abcug
Ehelyett évtizedek óta azt lájuk, hogy az MSZP és a Fidesz is csak a magáénak akarja tudni. A magyar politikai életben senkinek nem volt újdonság, hogy 2004-ben a szocik, 2010-ben pedig a narancsosok akarták a maguk képére formálni a közmédiát, aminek a közönség eltűnésével lassan csak szimbolikus jelentősége lesz.
A Nielsen felmérés szerint a kereskedelmi csatornák feltűnésével elképesztő csökkenést kezdett mutatni az MTV. Az RTL Klub, a TV2 vagy a TV3 térnyerése csak idő kérdése volt, és mint kiderült, meglehetősen kevés időé. Míg 1997. harmadik negyedévében több mint 70%-os közönségarányt ért el a közmédia, míg a kereskedelmiek csak 13-at, addig 1997 negyedik negyedévére már hatalmasat fordultak a számok. Az MTV esése pedig csak nagyon ritkán javult néhány tizedszázalékot, 2010-re ott tartott, hogy alig volt 12%-a.
Ezek az adatok ettől függetlenül nem jogosítják fel arra, hogy a kormánypártok játéka legyen. A legérdekesebb aspektusa ennek azok a balos és jobbos értelmiségiek, akik egészen addig nem értik a közmédia kisajátításának problémáját, amíg az az ő javukra kedvez. Magyarán mindenki a saját igazát szeretné látni az M1-en vagy a Dunán, arra viszont aligha törekedik bárki is, hogy ne a "saját", hanem a rendes igazság legyen a középpontban.
A témához részben hozzátartozik az Ipsos felmérése, ahol az intézmények presztízsét vizsgálták. 1988 és 2011 között a Parlament 39, a kormány 38, a média 21, az egyházak 7, és úgy az összes felsorolt intézmény 15 százalékpontot esett. Ezek között ott van az APEH, a szakszervezetek, a rendőrség, a honvédség, stb. Sokat mondó rávilágítás arra, mit vártak az emberek a rendszerváltástól és mit kaptak.
Írásom arra akart rávilágítani, miért várunk értelmes vitakultúrát a nép emberétől, ha a legfelsőbb vezetés sem képes erre, sőt, kifejezetten érdeke, hogy ez ne történjen meg.
2017. 09. 16.