Woody Allen egy megkerülhetetlen személyiség. Érdekes meglátásaival, cinizmusával és fanyar humorával ugyan elég megosztó egyes körökben, de itt Magyarországon és a világ többi részén is hatalmas rajongótábora van. Nagyon kevés az olyan rendező, akinek filmjeiből elég, ha néhány percet megnézel és rögtön tudod, hogy ezt bizony ő készítette. Woody pont ilyen, azonban egy pillanatra sem érzed azt, hogy egy kaptafára épültek volna.
Tiszteletéül egy kis listában foglalnám össze, mely dolgokat használ előszeretettel az alkotásiban, amikből rögtön tudni fogod, hogy az ő filmje megy a tévében.
BETŰTÍPUS, FŐCÍM
Meglepődtél? Én speciel hosszas, órákon át tartó és megállás nélküli kutatómunka után jutottam el a Windsor betűtípushoz, melyet Woody Allen szinte az összes létező filmjében felhasznál. (hosszas kutatómunka = szakszerű módon beírni a gugliba, hogy „Woody Allen vörd tájp”). A típusnak saját Wikipédia oldala is van, bele sem merek gondolni, hány rajongói levelet kaphat havonta. Érdemes egyébként megfigyelni, hogy a filmjeiben mennyire egy kaptafára épülnek a főcímek, főleg a régebbiek.
Gyakran zene nélkül, rögtön a film elején indul el ábécé sorrendben. Utóbbi azért is különösen érdekes és ritka, mert nem egyszer volt olyan, hogy a legkisebb dialógust kapó mellékszereplő neve került előre, csak mert az „A” betűvel kezdődött.
Halál
Diane Keaton az Annie Hallban jól le is cseszi, amiért csak a halállal foglalkozik, és képtelen élvezni az életet. Ugyan az előbb említett, legendás filmjében is gyakori témakör az elmúlás, de leginkább, mily váratlanul, a Szerelem és halálban elmélkedik szinte megállás nélkül a végzetről. (Ami persze nyilvánvaló, hisz a két főszereplő célja Napóleon megölése).
Fontos hozzátenni, a dolog jó oldalát is meglátja, például nem csak valaminek a végét, hanem a költségcsökkentés egészen hatékony módját is jelenti számára, sőt, szerinte vannak rosszabb dolgok is a halálnál: aki valaha is együtt töltött egy estét egy biztosítási ügynökkel, tudja, mire gondolt.
Hol komikusan, hol drámaian, de elvitathatatlanul sokszor mélázik azon, mi van, ha egyszer vége a földi életünknek, gyakran hosszú monológok keretében. Legtöbbször elvicceli, de néha meglepően komolyan is foglalkozik vele.
NŐK
Mondj egy olyan filmet, amiben Woody Allen szerepelt, de nem keveredett bármiféle szerelmi kapcsolatba a főszereplőnővel! Na jó, ha nagyon erőlködünk, lehetséges, de két múzsája, Diane Keaton és Mia Farrow szinte mindig tett róla, hogy ez ne legyen így. Az Annie Hall például az egész Alvy Singer szeretett nője, a címszereplő felé irányul és mint már a nyitómonológból is kiderül, a férfi kisebb-nagyobb események, jelenetek felidézésével próbálja összerakni, hol is rontották el ennyire a kapcsolatukat.
Hol direkt, hol indirekt módon, de az események fontos részeit képezik Woody filmjeiben a nők. A Match Point bonyodalmakkal teli cselekménye egy különleges, vonzó hölgy (Scarlett Johansson) felbukkanásának köszönhető, a Blue Jasmine egy gyógyszereken és nyugtatókon élő nő (Cate Blanchett) életének egyes mozzanatait mutatja be, gyakorlatilag az egész film róla szól, a Melinda és Melinda pedig két, egymástól teljesen más stílusban adja elő a nézőnek Melinda Robicheaux történetét.
SZERELEM
Nem mondhatnánk, hogy Allen a romantikázás nagymestere volna. Nincsenek nagy szerelmes, egymásra borulós jelenetei és a néző sem könnyes, piros szemekkel fog távozni a székéből, ugyanakkor mégis fontos elemek közé tartozik alkotásaiban a szerelem. A Vicky Cristina Barcelona egyesek szerint nem szól semmiről, csak egy a sok közül Woody európai kirándulásaiban, számomra azonban sokkal több: új dolgok felfedezése, az érzelmek és a szerelem keresése, gyakran a teljes kilátástalanság és bizonytalanság között.
Azt hiszem, nem kevesen éreztük már ezt az igen fájdalmas állapotot.
A teljesen felejthető Rómának szeretettel (egyik) alapsztorija is két fiatal váratlan románcáról szól és ahogy megannyi filmben, itt is ez adja a fő konfliktusforrást. De akár a kicsit komolyabb hangvételű, néha filozófiai mélységekbe emelkedő Manhattan, a rendező egyik leggyengébbikének tartott Füles, vagy a nemrég megjelent Káprázatos holdvilág sem nélkülözi a megszokott, szerelemből eredő bonyodalmakat.
HELYSZÍN
Nem volt ám ez mindig így, a rendező a karrierje kezdetén/közepén a hőn szeretett Amerikáját és Angliáját részesítette előnyben, már ami a filmezést illeti. (Mondjuk a Szerelem és Halál egyes jeleneteit Magyarországon forgatták, de egyrészt ez nem lett megemlítve, másrészt meg nem túl szép emlékeink vannak Woody véleményéről kis hazánkkal kapcsolatban.)
Hogy köze van-e az öregségéhez ez a nagy európai kiruccanás, ami nagyjából egy évtizede tart, nem tudom, de jó látni, hogy egyre több és több helyre kalauzol el bennünket.
A Vicky Cristina Barcelona egy nyári szerelemtől fűtött történetet mesél el Spanyolországban, az Éjfélkor Párizsban egy nagyon érdekes történetet mutat be értelemszerűen Bagdadban Párizsba, a Blue Jasmine pedig, ha nem is Európában játszódik, de a középpontjában egy költözés áll.
A hozzászólás természetesen megengedett. :)